AZ OLCSÓ TELEFONÁLÁS
Tizennégy évet vártunk rá. A szocializmus idején volt minden, ami életbe vágóan fontos volt, (és államilag dotálva), így nem is volt drága a tej, kenyér, építési telek, építési anyag, üdülés, gyermek ruházat, stb. stb.
A telefon – az autóhoz hasonlóan viszont -, luxuscikknek számított, hadd levelezgessen egymással a „pórnép”.
Az „illetékes elvtársaknak” természetesen volt, hogyne lett volna, az átlag polgár meg hadd várjon rá másfél-két évtizedig…
Aztán, hosszú-hosszú várakozás után egyszer csak bekötötték! El sem mertük hinni! Valami földön túli érzés kerített hatalmába: végre embernek éreztük magunkat, szabad embernek. Vége lett a fölösleges boríték-levélpapír-bélyeg vásárlásnak, sorban állás a postán, postaládához való sétálás…
Egy csapásra összeköttetésben álltunk több százezer honfitársunkkal, hivatallal, meg a néhány külföldi rokonokkal. Halleluja!
Kimondhatatlan boldogság töltötte el szívünket, eufóriában lebegtünk, örömünk határtalan volt…
Nejem megtörülgette az amúgy pormentes, csillogó fekete készüléket és szinte becézgette, mint egy kisgyereket, miközben arra gondolt, gyerekre egy éven belül szert tehetne, na, de egy másik telefonra?…
Hirtelen jött örömünket – természetesen –, meg akartuk osztani barátainkkal, rokonainkkal, hogy tudják: eldobhatják a pennát, beköszöntött a modern világ hozzánk is! Elég felemelni a kagylót, tárcsázni, és máris kommunikálhatunk egymással…
Viszont kit hívjunk fel? Kivel közöljük a világforradalmi hírt?
Számba vettük gyorsan a legjobb barátokat, az eszünkbe jutó rokonokat, de legelőször is a családtagokat. Kiderült, nekik éppúgy nincs telefonjuk, mint nekünk nem volt még tegnap…
Hoppá! A nővéremről teljesen megfeledkeztem! Igen, ő a „kivételezettek kasztjába” tartozik már évtizedek óta. Befolyásos anyósa valahogy kibulizta neki annak idején. A kérdés már csak az, vajon a férjezett nevén, vagy – mint elvált –, a leánykori nevén találom meg?
Míg a pár napos, vadi új telefonkönyvet nyálaztam, azon meditáltam, milyen furcsák is a nők: elválnak az iszákos, munkakerülő, verekedős, vagy félrelépő férjüktől, de annak a strici, tróger, alkoholista, züllött, goromba állatnak a nevét megtartják. Mármint a döntő többség.
Ha én nő lennék, elválás után visszavenném leánykori nevemet, hogy semmi, de semmi ne emlékeztessen arra a szemét dögre…
Persze, megértem én a női lelkek rejtelmes zugait: öntudatuk alatt a házas nők valahogy csak többnek érzik magukat férjezett név alatt, mint azok a szegény párák, kik – senkinek sem kellvén –, saját, még lánykori nevük alatt kell élniük ebben az igazságtalan, mostoha, és csúnya világban…
Miért is lenne nővérem kivétel, meg is találtam őt íziben. Meglepődött, hogy nem telefonfülkéből hívom, sőt: mintha csodálkozott volna: hogy-hogy más, egyszerű földi halandó is bekerülhetett a telefontulajdonosok szűk táborába…
Hosszú éveken át nem találkoztunk, jó volt egy kicsit elbeszélgetni. Végre megtudtam, miért is vált el, eddig szemérmességből nem közölte. Kiderült, hogy volt férje, – aki ugyancsak nyalka legény volt -, a Lenin-lakótelepen igencsak kevés nőt hagyott parlagon, azokat is szándékosan. Fel is sorolta azokat, akikről tudott, illetve akikre hirtelenjében emlékezett. A tízemeletes panelház sok-sok szomszédasszonytól kezdve a takarítónőn át a közértes kislányokig a lista elég szerteágazó volt…
„- Persze, én voltam az utolsó, aki megtudtam az igazat. Mindenki pusmogott a hátam mögött és ujjal mutogattak rám!” – panaszkodott.
„Csodálatos ez a telefon” – elmélkedtem, míg végig hallgattam leánya felcseperedését, apósa temetését, hosszan elnyúló válóperük minden részletét, anyósának intrikáit, volt férje új autóját, illetve az ő új lakásának még újabb berendezését. A pontos, minden részletre kiterjedő leírás után én a TV-t azért egy arasszal előrébb hoztam volna, már csak azért is, hogy mögötte, az őszibarack alapszínű, vöröses árnyalatú, kínai sárkányokkal díszített sötétítőfüggönyt könnyebben lehessen behúzni…
S míg ő beszélt, én gyorsan kiszámítottam, mennyit nyertem azáltal, hogy nem kellett faluról beutaznom a nagyvárosba: busz- és metrójegy oda-vissza, egy szál virág, illetve egy üveg bonbonmeggy, mivel azt szereti. Ehhez jön a várakozás minden megállóban, plusz a virágbolt megkeresése. Csak okos dolog ez a telefon, áldja meg az Isten Bell urat!
Természetesen én is beszámoltam neki 3 csemetém születéséről (uram isten, hogy rohan az idő: az esküvőnk óta nem is találkoztunk!), ebbe a csevelybe bekapcsolódott nejem is, és nem kis büszkeséggel mesélte el az „apró talpúak” fejlődését, a mai napig.
A gyerekszülés megemlítése nővéremben jól eső emlékeket generált, és magától értetődően, aprólékosan elmesélte lánya világra jövetelét, és annak összes gyerekbetegségeit, előre vetítve a ránk váró, esetleges megpróbáltatásokat…
Boldog érzéssel tettük le a hallgatót. Hiába, nagy találmány ez a telefon! Összeköti a szétszakadt rokoni szálakat, barátokat, és szerelmeseket hoz újra össze, miközben az ember egy vagyont spórol meg útiköltségben, virágban, italban. Legyen áldott a neved Bell!
Mariska néném férjezett nevén sokáig gondolkodtam, míg végre eszembe jutott. Férje vasutas volt, ő hivatalból jutott vonalhoz, hogy a gyakori beosztás-változása miatt idejében értesíthessék. Mivel Bicskén laktak, a budapesti telefonkönyvben nem is kerestem, felhívtam a tudakozót…
Három perc múlva már csevegtünk is. Hát, bizony sok minden történt az alatt a három évtized alatt, amióta nem láttuk egymást…
Nem hittem volna, hogy idős kora ellenére újra férjhez megy, bár, ha jól meggondolom, két öreg csak könnyebben kijön a nyugdíjából, ha csak egy háztartást vezetnek…
Bizony, szomorú, ha az ember a saját gyermekeit temeti. Szegény nagynénémnek kétszer is kijutott belőle. Sajnos. Vigasztalásul csak annyit kapott, hogy a pap igazán szépen, szívhez szólóan beszélt. Mind a kétszer. Szavai ma is fülében csengenek. El is mondta, majdnem szóról-szóra, de mentségére legyen szólva: maholnap nyolcvan lesz, s ebben a korban már kissé felejtősé válik az ember…
Szinte az egész falu kint volt mindkét alkalommal a temetőben, hiszen nagyon szerették a két gyereket. A hiányzókat pedig nagyon megjegyezte, mivel hajdanában sokat segített mindegyiken! Kinek pénzzel, kinek takarmánnyal, kinek permetszerrel, kinek fogattal. És még sokan a mai napig is adósak neki. Ki 3 kiló tarkababbal, ki pénzzel, ki tíz tojással. Bizony, ilyenek ezek a népek!…
Természetesen én is elmondtam – dióhéjban –, a mi eddigi életünket és éppen búcsúzni akartam, mikor rákérdezett: „- És nem is érdekel, hogyan hunyt el a papa?” – és választ sem várva elmesélte szép kort megélt férje minden ügyes-bajos gondját.
Bevallom töredelmesen, soha nem hittem volna, hogy ennyi kórház létezik, a betegségekről nem is beszélve. Amennyi baja az öregnek volt, csodálatos, hogy nem ötven évvel előbb hunyt el. Na, de ideje volt valóban elköszönni…
„- Még pár szót szólok az esküvőmről, nagyon fáin volt. Ha nem veszed rossz néven, szerintem, a következő harminc esztendőben, megint nem fogok rólad hallani semmit. Ezért kihasználom az alkalmat, hogy voltál olyan rendes engem felhívni. Így hát távirati stílusban:” – s mint a vízfolyás, ömlött belőle a szó…
Hol volt az esküvő, hol volt a vacsora, kik mondtak beszédet, mit ettek-ittak, milyen volt a zene, mennyibe került a móka, hány száz fotó készült, s ami a legfontosabb: kik voltak jelen, s kik nem. Név szerint, mintha én akár csak egyet is ismernék…
Persze, nem vettem zokon, már csak azért sem, mert még így is spóroltam egy halom pénzt azzal, hogy nem utaztam le személyesen hozzájuk: távolsági busszal be Pestre, ott átvergődni az egész városon, majd vonattal le Bicskére. Ha lassan megy a villamos, vagy nem jön időben a metró, elmegy a vonat, lehet várni órákat a következőre…
Aztán, egy szál virággal csak nem szúrhatom ki a szemét, hiszen annyiszor vakációztam nála, sokkal tartozom neki… Neki legalább egy nagy csokor virág és egy nagydoboz desszert dukál. Ez a minimum, amit megérdemel!
Aztán, a férjének is illik valamit vinni, de mit? Egy üveg borral csak nem állíthatok be, hiszen a néném szőlőse a borpincével biztosan meg van még, sőt: a „seprőből” rendszeresen főzött, vagy főzetett pálinkát. Ezért pálinkát sem vihetek. Egy üveg whisky, vagy jobb fajta konyak meg már túl drága lenne, nem beszélve arról: vajon az egyszerű falusi ember megissza-e az ilyen úri itókákat?
„Jó ez a telefon, nagyon jó! Minden gondomat egy csapásra megoldotta: nem kellett utazni, nem kellett várakozni sehol, rahedli pénzt spóroltam meg a menetjegyeken, nem kellett vásárolni mennem, nem kellett megborotválkoznom és ünneplőbe vágnom magam, nem kellett idegeskednem a csatlakozásokat illetően, és nem kellett holt fáradtan este beesni az ágyamba. Mindent elintéztem a fotelomban ülve kényelmesen, pár perc alatt.
Ha most hozzávenném, hogy családostul együtt tettem volna meg ezt az utat (bizonyára kíváncsiak a gyerekeinkre), micsoda költségekbe vertem volna magam?!
Aztán, nem beszélve arról, hogy micsoda tortúra a kicsinyeinknek ekkora út, mindenhol a tömegben. Nyomják, taszítják őket, legalább ezt is elkerültük…
Később mások is megkapták a telefont, és örömmel beszélgettem 1-2 percet egyéb rokonaimmal, volt osztálytársaimmal, munkatársakkal. Lelki szemeim előtt egy hatalmas halom pénz jelent meg, amit megspóroltunk azon, hogy nem utaztunk az illetőhöz, valamint, hogy nem vittünk nekik semmit sem.
Egy hónap múlva megjött az első számla. Át kellett mennem Jánoshoz, a szomszédhoz, kénytelen voltam egy kis pénzt kölcsönkérni. Máskülönben nem tudtam volna kifizetni az annyira olcsó telefont…
Utószó: Mielőtt bárki is megkövezne, kötelességemnek tartom a pontosítást: nem Alexander Graham Bell találta fel a telefont, hanem egy olasz bevándorló, Antonio MEUCCI 1874-ben. Neki viszont nem volt pénze találmányát szabadalmaztatni, így azt megtette Bell 1876-ban.
Az Egyesült Államok képviselőháza azonban nyilatkozatot tett közzé 2002-ben, miszerint a telefon feltalálója egyértelműen, és elvitathatatlanul Antonio Meucci.
Ha az írásomban az olaszra hivatkoztam volna, megtörtem volna a cselekmény folyását, ezért írtam Bellt.