AZ ÖSSZETÖRT WARTBURG

AZ ÖSSZETÖRT WARTBURG

Tizennégy évet várt rá. Azt hitte, meg sem fogja érni azt a napot, amikor átveheti. Hetek óta csak erről beszélt munkatársainak, egészen fel volt már pörögve. Természetesen, azok nagyon is kíváncsiak voltak a „csodára”, hiszen a huszadik század 60-as éveiben valóban annak számított, ha valaki új autó tulajdonosa lett. Legalábbis a volt szocialista országokban. A Csillag-étterem raktárosa vette legelőször észre. A kocsi ott zöldellt a gazdasági bejárat előtt, pont a rakodási terület közepén. Bizonyára az autó tulajdonosa, az étterem igazgatója szándékosan parkolt úgy, hogy majd mindenki megcsodálhassa, hogy minden oldalról körbe állhassák, hogy megsimogathassák, és néhány dicsérő szó után vég nélkül irigykedhessenek…
Biztosan most jött a diri, és az emeleten már meséli is a nagy szerencséjét, miszerint mától kezdve ő is az irigyeltek táborába tartozik, hiszen autó-tulajdonos lett! Igaz, hogy a masinája csupán kétütemű, az is igaz, hogy libakaki színű, de legalább új! Emberek százezrei mit nem adnának, ha övéké lehetne ez a kincs… Mindjárt özönlik is le a délelőttös műszak, hogy tátsa a száját és csurgassa a nyálát. S bár autót láthatnak eleget, (ezen a csúnyaságon meg amúgy sincs mit nézni), de az irigykedésre kiváló. Hiszen, ha valakinek olyanja van, amit semmi pénzért nem lehet megszerezni, az, valóban iszonyatosan nagy kincs, és akkor meg kell bámulni, meg kell tapogatni és elismerően csettinteni: – „Ez már döfi”! – „Még ilyet”! – „A teremburáját”! (Meg egyéb, hasonlókat, hadd hízzon az igazgató a sok dicsérettől)…
A raktáros tegnap fél füllel hallotta, ahogy a diri a saját szerencséjéről áradozott. Hamarabb kapta meg az autóját, mint ígérték. Április másodikára volt ő előjegyezve, és mit tesz Isten? Már március 31-én hazavihette a kaszniját. Mintha ez a két nap a tizennégy évnél bármit is számítana… Az áru tehát megtekintésre elő van készítve, s pillanatokon belül sárgulni fognak egyesek az irigységtől…
De perceken belül meg kellene érkezni a tejes autónak is. A diri meg elállta az egész utat…
Ha az ember jól belegondol, itt nem is szabadna parkolni! Nem elsősorban a tábla miatt, hanem, mert sűrűn jönnek a teherautók, és kell a hely a pakoláshoz. Legalábbis kellene…
Na, majd fogja szidni a sofőr a Wartburgos anyját, aztán majd lerakja az áruját az utcasarokra, s akkor ő húzhatja majd be a tejes-ládák tucatjait a kampós vassal 200 méterről, úgy, mint a múltkor, amikor a klíma-szerelők állták el a bejáratot. Máshol ugyanis képtelenség teherautóval megfordulni.
Amíg így dohogott magában, kipattant egy isteni szikra a fejéből: kettesével vette felfelé a lépcsőket, s mintha sejtelme sem lett volna, kié az ajtó előtt álló autó, teli torokból kiáltotta: – Emberek! Ki felejtette az autóját a bejárati ajtó előtt? A tejszállító most nyomta össze! Figyelem kollegák! Az összetört Wartburg tulajdonosa rohanjon gyorsan le a tejes-kocsihoz a gépkocsi papírjaival! Kié a…
De már nem tudta befejezni a mondatot, kivágódott az igazgatói iroda ajtaja, és kigyúlt képpel, rémült arccal futott le az érintett. Utána persze az egész délelőtti bagázs. A diri feltépte a bejárati ajtót és úgy kabát, sapka, és minden nélkül szaladt ki a csípős hidegbe. Kint megtorpant, szemeivel kereste a teherautót.
„Csak nem ment el úgy, hogy még betétlapot sem hagyott maga után!? Most egy nyomott roncsot mutogassak a beosztottjaimnak, miközben a sofőr után is nyomoznom kell! Szerencsétlen ez a mai nap! 14 évi várakozás után néhány perc alatt összetörik a kocsimat! Ennyire peches azért nem lehetek!” – villant át az agyán.
Amit az autójából, az ajtóból látni lehetett, az épnek tűnt, ezért gondosan körbe járta. Aztán csak toporgott egy helyben. Nem is akarta elhinni, hogy a kincse sértetlen. Közben beosztottjai szemrevételezték libatrutyi színű szerzeményét, de ahelyett, hogy dicsérték volna, vagy irigykedtek volna rá, inkább az infarktus határán járó igazgató háta mögött sugdolóztak.
– Mondja Károly, mi a búbánatos nyavalyának hozta rám a frász? Én meg már tényleg azt hittem, hogy…
– Áprilisi tréfa, főnök úr! Ma elseje van, április elseje!
És felszabadultan, tiszta szívből nevetett. A többiek követték példáját. A Csillag étterem gazdasági bejáratánál mintegy tucatnyi ember nevetett, kacagott a jól sikerült beugratáson.
Csak az igazgató állt a csípős hidegben maga elé bámulva, értetlenül, és bambán…