A SAKÁL VOKÁL

A SAKÁL VOKÁL

Negyven éve ezen az egyetlen széken ülök, minden héten, szerdán és pénteken a művelődési házban. Szerintem más napokon mások is ülhetnek rajta, mert egyre több az aljára felragasztott rágógumi. Valami heavy metal együttes fészkelte be magát ide a közelmúltban. Valószínűleg ők gyarapítják székem alján a gumit. Mellettem Géza csak huszonvalahány éve koptatja az ülőkéjét. Rajtam kívül még huszonöt férfi és nő izzad ebben a körülbelül húsz négyzetméteres termecskében. Talán ha kiraknák mögülünk a vitrineket, nagyobb hely lenne. De nem lehet, mert tele vannak kupákkal, kelyhekkel, szobrokkal mindenféle csili- vili alakzatokkal, azaz díjakkal, oklevelekkel. Ez ad nekünk valami tartásfélét. Ezek a mi nyereményeink, ugyanis mi egy ÉNEKKAR vagyunk. Százharminc év terméke ez a rengeteg kincs. A többségét azok énekelték össze, akik már meghaltak. Mondhatom, mi évek óta nem nyerünk semmit. Miért nem? Egyszerű az ok, megöregedtünk. Az egykori szép hangú lányok már tremolóznak, hiába mondjuk nekik mi férfiak: fogják vissza magukat, ne úgy remegtessék a hangjukat, hogy szétszakadnak a pókhálók a mennyezeten. A férfiak közül néhányan a basszusból már átültek a tenorba, mert az idő elvékonyította a hangjukat.
Sokunkat ez a gyülekezet tart életben. Programot ad. Bevallom, aznap, amikor próbára megyek jobban odafigyelek magamra, De a lányok is ezt teszik. Beondolálják ősz hajukat, műfogsorukat is megsúrolják. Ünnepi ruhában jönnek erre a másfél-két órára. Átszellemülünk amikor énekelünk. Bár ezeket a nótákat már százszor, ezerszer előadtuk, mégis örülünk, amikor szólnak. A terem nyitott ablaka előtt már nem állnak meg az emberek gyönyörködni. Azelőtt ilyen is előfordult. Az utcán járó fiatal srácokat már bosszantja is az éneklésünk. A múltkor bedobtak egy békát a nyitott ablakon. Néhányan felsikoltottak, amikor közéjük esett a szegény varangy.
A múltkor egy falusi búcsún léptünk fel a Piros sakál rockegyüttes után. Valaki azt kiabálta : sakál vokál. Kinevettek bennünket a falusi fiatalok, alig tudtuk végigénekelni a műsorunkat. A szervezők tolták el, mert ha a Piros rózsa népdalkör után gyönyörködtettük volna a tisztes hallgatóságot, még talán vastapsot is kaptunk volna.
Tudnák ezek a minket kinevető fiúk, lányok, hogy ez a kórus az elmúlt negyven évben összejárta a világot. Vatikánban a pápa audencián fogadott bennünket, Párizsban néhányan elénekeltük az Éljen minden bájos szép nő kezdetű szerzeményt, a sanzelize-n. A velencei Szent Márk téren is énekeltünk. Svédországban is szereztünk barátokat . Németországba, Münchenbe úgy jártunk a testvérkórusunkhoz, mintha hazamentünk volna. Az a kórus csak férfiakból állt, épp a napokban kaptam egyiküktől levelet, azt írta, bezártak. geschlosszen, a kórus tagjainak többsége meghalt. Nem terrortámadás érte őket, az öregség küldte őket föld alá. Szóval összejártuk Európát, csoda , hogy ezek után az ember nem akar felkelni a székéről? Az idő, a betegség előbb-utóbb úgyis felállít. Bár szerintem a Sakál vokál tagjainak nagy része már a föld alatt lenne, ha nem énekelhetne, ha nem találkozhatna hetente kétszer, bár így is egyre gyakrabban járunk temetésre énekelni, egyre több lesz az üres szék.