GIOVANNI

GIOVANNI

– Hogy is hívják magát? Most vettem fel, de már elfelejtettem a nevét! – mondta a konyhafőnök az alacsony, fekete, göndör-hajú mosogatófiúnak.
– Giovanni-nak hívnak. Egészen pontosan: Giovanni Brunonak.
– Príma. Elmagyarázom magának, hogyan működik a mosogatógép. Már csak azért is, mert ahány vendéglátó egység, annyiféle gép, és miért is ne működne mind másként!…
Nos, ez egy félautomata szerkezet. Kézzel kell ki-berakni a mosogatnivalót, s kézzel is kell lecsukni. A tolóajtó lehúzásakor kapcsol be a gép.
A belétolt, forgó kosárban lévő dolgokat az előre beprogramozott ideig a megadott hőfokon elmossa, majd tiszta vízzel leöblíti. A program végén az ajtó felnyílik, tolhatja be az előzőleg idekészített következő kosarat.
Egyszerre hárommal dolgozik: ebből egy a gépben van, egyet előkészít, a harmadikból pedig veszi ki a dolgokat. S miután előkészített, és a gép dolgozik, van ideje az előtte kiszedett dolgokat a helyükre tenni.
Ami a legfontosabb: miután tele rakta az egyik kosarat a kézi mosogató fölött – mondjuk – tányérokkal, itt ez a zuhany-csap, fusson át rajtuk rendesen vízsugárral, hogy a tányérokon maradt ételmaradékok ne a gépben landoljanak, mert akkor a mosogatóvíz hamar koszos lesz.
Márpedig akkor naponta többször le kell engedni, ami idő, víz, csatornadíj, meg sok-sok áram a hatalmas mennyiségű hidegvíz felforrósítására.
Tehát még egyszer, és nyomatékosan: ne felejtse az edényeket jól lespriccelni!
Bár, a felszolgálók – mielőtt beadnák magának a kisablakon az edényeket -, le-, illetve kiöntik az ételmaradékokat, de ettől függetlenül mindig marad a tányérokon valami, ha más nem, szaft, meg zsír.
Nézze meg ezt a halom tányért itt: mindegyiken maradt egy-két szem nokedli, ráragadt sajt, egy pici húscafat, gomba-maradvány, és szósz, minden mennyiségben.
Egy ilyen első osztályú étteremben nem megengedhető, hogy koszos-mocskos tányérok jöjjenek ki a gépből!
Ezért kell magának itt, a kézi mosogató fölött a vízsugárral alaposan lespriccelni.
Viszont, hogy a kézi mosogató ne duguljon el, a lefolyónál sűrű szűrő van. A zsíros víz felül átfolyik a csövön, az ételmaradék viszont bent marad a mosogatóvályúban. Este, műszak végén ezt a sűrű anyagot ne felejtse kiöntenie az ételmaradékos kukába! Érthető, amit elmondtam?
– Si, Signore! – bólogatott a kis olasz.
– Akkor munkára fel! Avanti! – s a konyhafőnök nagyon büszke volt a magas szintű olasz tudására.

Giovanni nekiállt a munkájának. Volt elég, hiszen hat felszolgáló hordta neki a mosogatni valót, plusz, amit maga a konyha is produkált. Megpróbált mindent úgy csinálni, mint azt a főszakácsa elmagyarázta neki.
Fél óra múlva az étterem tulajdonosa nézett be a konyhába.
Megállt a háta mögött, s figyelte, hogyan dolgozik.
Nem tudta megállni, megszólította: – Figyeljen csak! Maga itt új ember, nem? Hogy hívják magát?
– Giovanninak, kérem
– Akkor maga olasz! – állapította meg a főnök, s úgy örült magának, mint a bolond, mikor felfedezte a tésztaszűrőn a lukat.
– Igen, az vagyok – szerénykedett a talján.
– Akkor kérném a figyelmét, mert ahogyan dolgozik, az úgy nem jó! Fölösleges ugyanis annyi vizet pocsékolnia a tányérok előzetes lespriccelésére. Csak fusson át rajtuk, és kész, ezzel rengeteg időt, és vizet takaríthat meg. Értette, mit mondtam?
– Si, Signore!
– Akkor jó! – s ezzel kiment az étterembe ellenőrizni.

Giovanni követte főnöke óhaját, mígnem a konyhafőnök állt meg mellette:
– Az előbb magyaráztam el magának, hogyan kellene dolgoznia. Azt is elmondtam, miért éppen úgy. Szabadna kérdeznem, miért nem úgy csinálja, ahogy megbeszéltük?
– Hát nem hallotta, mit mondott a tulaj?
– Ne hallgasson rá! Ha koszosak maradnak a tányérok, úgyis újra kell azokat mosogatnia. Akkor tehát minden egyes tányérra kétszer annyi energiát pocsékol el!
Úgy a sajátját, mint a gépét. Márpedig az, többlet áram, víz, stb. a főnök zsebéből megy. Ha tehát úgy követelem meg a mosogatást, mint azt az elején elmagyaráztam, akkor pont a tulaj pénztárcáját védem. Természetesen az sem mellékes, ha a tányérok kissé zsírosan-koszosan mennének ki a kedves vendéghez, akkor nekem égne a pofám. Ilyen nem fordulhat elő, ezért, ha kell, akár háromszor is átmosatom a tányérokat.
Nem lenne egyszerűbb mindjárt az első nekifutásra perfekt tányérokat produkálnia? De ahhoz rendesen elő kellene mosni a azokat!
– Hát…
– Na, látja! Akkor csinálja is úgy!

Szegény talján pechjére negyed óra múlva ismét bekukkantott a konyhába a tulajdonos:
– Jaj, Giovanni! Hát hiába beszél magának az ember? Nemrég magyaráztam el magának, hogyan kellene gyorsan, nagy hatékonysággal mosogatnia. Nem tudom, mit nem lehet ezen érteni?…
– Azt mondta a főszakács…
– Nem érdekel! Én vagyok a tulaj, s az éttermemben minden úgy lesz, ahogyan én mondom. Érthető?
– Igen.
– Na, azért! Tessék azzal a drága vízzel egy kicsit spórolni, a mindenit!

– Mondja, Giovanni! Mióta él maga itt, Németországban? – érdeklődött nála a főszakács.
– Itt születtem. A szüleim Pármából költöztek ide.
– Akkor maga perfekt beszéli nyelvünket, ugye?
– Természetesen.
– Én meg azt hittem egyes szavakat nem ért.
– Nem kérem, én minden szót értettem.
– Akkor meg miért nem úgy végzi a dolgát, ahogy azt már többször elmondtam?
– Mert a tulajdonos másképp rendelkezett.
– Teszek rá! Ő csak sétálgasson kint a vendégei között, és mosolyogjon! Neki csak ennyi a munkája!
Magának viszont az, hogy tiszta tányérokat hozzon ide nekem. De futólépésben, mert már nincs mire tálaljak! Amikor ilyen nagy hajtás van, – s ez van minden délben -, nincs időnk kétszer-háromszor mosogatni egyazon tányért, ezt maga is látja! Vagy nem?
– De.
– Akkor igyekezzék, a nemjóját!

– Most, hogy lement az ebédeltetés, és van egy szusszanásnyi időnk, kérem, figyeljen rám Giovanni, és számoljon velem együtt! – mondta neki a tulaj.
– Ugye, kevesebb, mint három perc alatt fut le egy mosogatási program. Három percenként használ el maga öt liter vízzel többet, mint feltétlenül szükséges lenne…
Óránként tehát – húsz berakást számolva -, az száz liter víz, egy műszak alatt az nyolcszáz liter. Mivel napi 12 órában vagyunk nyitva, az, legkevesebb 1200 liter elpocsékolt víz! Nem beszélve arról, hogy a boyler megállás nélkül dolgozik, ami tetemes áram-számlát is jelent…
Mit gondol, lopom én a pénzt? Hogy tudok ennyit kifizetni fölöslegesen a saját zsebemből? Na, erre válaszoljon nekem!
– Én ehhez nem értek, főnök úr! Én csak azt tudom, hogy a főszakács…
– Ne hivatkozzon mindig rá! Gondolkozzon ép ésszel: mit csinálna, ha a maga pénze bánná az egész napi locsi-pocsját? Ezt mondja meg nekem!
– Hát…
– Na látja! Ez lebegjen mindig a szeme előtt!
– Úgy lesz uram!

– Úgy látszik, egy nyugdíjas hintalónak több esze van, mint magának, Giovanni! – korholta őt a konyhachef. Nem tudom megérteni, mi volt abban fel nem fogható, amit már többször elmagyaráztam magának. Mit nem ért végső soron?
– Azt, hogy miért ad nekem két ember két ellentétes parancsot? A tulajnak már mégsem mondhatok ellent!
– Nem is kell Giovanni! Úgyis ritkán eszi ide a fene. Akkor csak fusson át a tányérokon, ha meg kiment a konyháról, slagozza le azokat normálisan! Rendben van?
– Nem is tudom…
– Mit lehet ezen nem tudni? A konyhai hygiéniáért én vagyok a felelős, az esetlegesen koszosan maradt edényekért én kapok a pofámra az egészségügyi ellenőröktől. Vagy azt akarja, hogy fizetésem egy részét rendszeresen büntetésekre fizessem ki?
– Nem! Én ilyet nem akarok!
– Akkor viszont mindent úgy csináljon, ahogyan elmondtam!
– Értettem!

– Nagy sumák maga Giovanni! – mondta neki az étterem tulajdonosa. – Figyeltem magát a folyosóról, hát juszt sem úgy csinálja a munkáját, ahogy én azt magával megbeszéltem, legfeljebb csak akkor, ha ott vagyok maga mellett a konyhán.
Ez így nem korrekt!
Elmagyaráztam magának, miért káros a víz-pocsékolás, s úgy éreztem, fel is fogta. Mégsem annak szellemében dolgozik!
Figyeljen ide: én, mint a maga, és a többiek munkaadója felelősséggel tartozom mindannyiukért: hogy munkát biztosítok egy tucat embernek, hogy tisztességes fizetést kapnak, amiből elláthatják családjukat, fenntarthatják kocsijukat, házukat, vagy lakásukat…
Ez csak úgy lehetséges, ha rentábilisan üzemeltetem az éttermemet. Hasznot pedig kétféleképpen lehet termelni: vagy áremeléssel, vagy a költségek csökkentésével…
Az első út nem járható, mivel 10%-os áremelés 20%-os vendég csökkenéssel járna. Értelemszerűen marad tehát a második lehetőség, a fölösleges költségek lecsökkentése. A vízpocsékolás ennek számít.
Különben is – jutott hirtelen eszébe –, minden program végén a gép tiszta, forró vízzel öblíti le a tányérokat, az esetleges zsír a fajsúlyánál fogva ilyenkor a túlfolyón kicsurog. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a gép mocskos vízzel mosogat. Ugye, Giovanni?
– Valóban nem lehet azt mondani, főnök úr.
– Akkor, ennek fényében, számíthatok arra, hogy a jövőben energia-, és víztakarékosan fogja végezni a munkáját?
– Igen, főnök úr, úgy lesz!

– Jöjjön ide Giovanni, mutatok magának valamit! – szólt neki a konyhafőnök, majd felhúzta a mosogatógép ajtaját, s felemelte a szűrőlapot: – Most pedig azt mondja meg nekem, milyen ez a víz?
– Habos! – vágta rá az olasz.
A shef kezével elkotorta a habot, s újra kérdezte: – Milyen a víz? Most csak azt ne mondja, hogy nedves, mert elharapom a torkát!
– Szürke.
– Helyes! Azon belül: világosszürke, galambszürke, szürke, mint az égbolt, vagy milyen szürke?
– Sötét szürke.
– Ha azt mondanám magának, hogy ólom-szürke, közelítenék a valósághoz?
– Igen, közelítene.
– És ha azt mondanám, hogy az ólom-szürke egyenlő a mocskos-szürkével, akkor nem túloznék, Giovanni?
– Nem! – hagyta rá a göndör hajú.
– Akkor már csak arra lennék kíváncsi, miért ilyen mocskos ez a víz? – majd választ sem várva folytatta: – Mert magának rojtosra beszélhetem a számat! Akárcsak a falra hány borsó, semmi foganatja nincs!
Jaj, mit csináljak magával, jóember? Bizony isten hamarabb megtanítok egy vasmacskát a nyávogásra, mint magát a tisztességes mosogatásra!
– De a tulaj azt mondta…
– És? A saját szemével láthatja, hogy amit mondott, az nem igaz! Vagy nem teljes mértékben! Persze, hogy frissül a víz, de ennyi mocskot nem tud tisztára varázsolni!
– Miért nem hisz nekem Giovanni? Már húsz éve vagyok a szakmában, abból tizenhetet ebben a bodegában töltöttem el, tehát tudom, mit beszélek!
Csinálja végre úgy, ahogy megbeszéltük, s ne hallhasson olyanra, aki életében egy tányért el nem mosogatott.
– Rendben van, főszakács úr, magára fogok hallgatni!
– Csakhogy ennyit elértem magánál! Úgy látszik, mégiscsak van isten!

S ez a huzavona egész évben tartott…
Aztán, eljött december második hete, az esetleges karácsonyi pénz kiosztásának ideje. Az étterem, – az általános recesszió miatt –, nem ment túl jól, ettől függetlenül a dolgozók egységesen a három heti nettó bérüket kapták meg karácsonyi prémiumként, mivel úgy a tulaj, mint a konyha főnök meg volt elégedve munkájukkal.
Csak Giovanni, ez a pizza-zabáló, rebellis, makaróni-huszár nem kapott egy petákot sem.
De nem is csoda, hiszen egy év alatt sem volt képes megtanulni úgy mosogatni, hogy az mindkét főnökének tetszett volna!…