András a könyvtárba tartott. Egy új cikkhez gyűjtött háttéranyagot.
Aznap minden olyan más volt. Túl nagy volt a zsizsegés a könyvtár épülete körül. Belesett az ablakon: több mint tízen ültek egy nagy körben. Voltak köztük idősebbek és fiatalabbak, nők és férfiak, fehérek és színesek. Kíváncsian lépett be. Mi ez, netán új flashmob készül?
– Jó napot uram, Miben segíthetek? –fordult oda a méretes szemüveget viselő könyvtáros.
– Jó napot. Nem teljesen értem, mi zajlik itt. Ekkora tömeget életemben nem láttam itt.
– Hát nem látta a molinót az épületen?
– Milyen molinót?
– Múlt héten hirdettük meg, tegnap már több százan jelentkeztek. A válogatást én koordináltam. – húzta ki magát büszkén a tisztviselő.
– Miféle válogatásról beszél?
– Hát az új kölcsönözhető könyvekről, fél óra a kölcsönzés.
A könyvtáros továbbra is előzékenyen mosolygott.
– Aha, szóval új könyvek érkeztek. De mi az, hogy fél órára lehet…?
– Menjen át a nagy olvasóterembe, ott mindent megért. – kacsintott rá vastag szemüvege mögül a pultos.
Értetlenül nézett körbe. Újból végig pásztázta az aulát, a pultokon található szórólapokat. Semmi. Egyetlen jel sem utalt semmilyen válogatásra.
Ám legyen. Belépett a terembe, itt már szemből látta a széken ülőket. Az érdeklődők türelmesen álltak sorba.
– Kérném a migránst. Azt a sötét hajú, mosolygóst a széléről.
A fiatal izgatottan nyújtotta át a kölcsönző bilétát a könyvtárosnak.
– A behúzott vállút szeretném, a SZORONGÓ táblával – így egy másik olvasó.
– Kivehetem a nembinárist?
– A DEPRESSZIÓS-t, legyen szíves. De miért csak fél órára lehet az élő könyveket kikölcsönözni? – hadonászik olvasójegyével egy izgága fiatal.
– Megkaphatom a háborús menekültet?
András a koravén, bús szemű fiatallal akart csevegni, a MENEKÜLT táblával.
– Jó napot, mesélne magáról egy kicsit: honnan és mikor érkezett, hogyan él itt Magyarországon? – hadarta egy szuszra kérdéseit a riporter.
– Jó napot, Miklósnak hívnak, és Szerednyéből érkeztem. Már a háború kitörésekor az a hír járta, hogy nemsokára le fogják zárni a határt, minden férfit küldenek a frontra. Anyám egyből hívta Sanyi bátyját, aki 35 éve Pesten él. Aznap este már a vonaton ültem, kevés motyómmal Budapest felé tartottam. Másnap meg is történt az, amitől tartottunk: a 18 és 55 év közötti férfiak nem hagyhatták el többé az országot, elkezdődtek a sorozások. Azóta itt ragadtam, bátyámnál a padlástérben, pizzafutárként tengek-lengek. Hát mit mondjak, nem valami szívmelengető.
– Ukrajnában mivel foglalkozott?
– Harmadéves voltam az ungvári Egyetemen, fizikát és matematikát tanultam. – hajtotta le megtörten a fejét a fiatal.
– Tud-e tovább tanulni? – kérdezte András.
– Tavaly online folytattam, de az órák sokszor ütköztek a munkarendemmel, így egyelőre évet halasztok.
– Hogy tartja a kapcsolatot a szüleivel, barátaival? Találkoztak-e tavaly óta?
– Skype-on beszélünk hetente. Anya tavaly ősszel meglátogatott. Elhozta a könyveimet és varenikit, a kedvencemet. Ezt ő készíti a világon a legjobban.
– Bár tudom, hogy nehéz mostanában tervezni, mégis van valami elképzelése, hogyan tovább? – kockáztatta meg a kérdést a riporter.
– Nem nagyon. Fogalmam sincs hogyan tovább, mikor találkozok a barátnőmmel és a szüleimmel, mikor tudom folytatni az egyetemet. Holnap leszek 23 éves.
Katinka lányomnak tegnap volt a születésnapja.
