Lepkevadászat. 1.
A hosszú lábú lány.
Éppen a ketrecben keresgéltem a napi egy tojást, bosszankodva, mert mintha direkt szórakozna az emberrel, soha nem tojta a tyúk ugyanoda, amikor a vízen ideértek a csónakok. Valami túrázó csoport lehetett, vagy húsz hajó, kenuk, kajakok vegyesen, egy motoros kisérte őket, hangszóróval, abból most dirigálás helyett zene szólt, tisztára, mint egy piknik, csak a vízen. Lementem a partra, mint egy hivatalos ember, hogy rendet tartsak, ha netán kikötnének, de nagyon el voltak magukkal, csurogtak szépen lefelé. Én, apám partmenti bódéjára vigyáztam, meg az aranymosó állványára, nehogy elvigyék a deszkáit. Ennyi volt a dolgom, őrködjek, amíg ő Pesten beváltja a Nemzeti Bankban, amit kimosott a Dunából. Havonta vitte be, pár ezer forintot adtak csak érte, de megvolt a cigarettára való és nem kellett otthon az anyám zsörtölődését hallgatnia. Öreg lett már, kellett neki a dunai csend. Most meg ide ért a kiabálás és a zene, vitte a víz a hangot parttól partig rendesen, szinte láttam, hogy bújnak le a halak a fenékhez ijedtükben. Leraktam a tyúk napi ajándékát az asztalra, az öreg meghagyott egy üveg sört, kenyér is volt még, és mostanra már tojás is, hagyma, szalonna meg mindig, vacsora lesz ebből, már, ha lehaladnak előttem a hajózók.
Még vissza is intettem nekik, erre, ketten nem kikötnek?
Két kajak. Kihúzták a hajók orrát a kavicsra, és siettek be a füzesbe. A szúnyogokkal teli friss zöldbe ember nem megy be napközben, csak végszükségben, ilyenkor ott ülnek a vérszívók a levelek alsó oldalán a hűvösben, ha felébrednek, egy perc alatt ellepik az embert. Az egyik hajóból való két fiú, már szaladt is vissza, kifelé a napra, de a másikkal egy lány jött, aki menet közben rácsodálkozott a vízpartig érő deszkacsúszdára, a napszítta fekete posztóval borított teknőjére, ahelyett, hogy iparkodott volna, így aztán a füzesben már hiába csapkodott a felrajzó szúnyogok felé, ellepték rendesen. Dobtam egy kis füvet a délről maradt parázsra, hogy elriadjanak, a lány pedig megint megállt bámészkodni a mosó előtt. Simogatta a csípéseit és rámnézett, láttam menne is, maradna is. Néztek már minket máskor is, mert kevés bolond van, aki folyami aranymosásból akar megélni, az öreg szerint két állandó hely van csak a magyar szakaszon és egyik se lett gazdag idáig, de egészség van, és nyugalom. Hal mindig akad, ha van valami kiegészítő pénz, nyugdíj, vagy állandó leszázalékolás, amellett már meg is érheti a dolog, de mindig csak öregnek. Az én ősömnek is megfelelt, állandó helye volt itt, úgy volt a kis ház megcsinálva, hogy ne lehessen egyben elvinni, így, áttelelt a part fölött, télen is. – Én főleg a banki napokon kellettem idekinn, mert nyáron nemcsak halászok voltak a vízen, jó ha látják, hogy van valaki a mosópadnál.
Szóval, a lány csak álldogált, én meg lejöttem a tűz mellől, mert igen szép volt, érdemes volt nézni egy kicsit.
Barna haj, és olyan nagy szemüveg, mint a szinésznőknek, eléggé karcsú is, a lábai pedig, hát, az világmárka.
Apám el szokta tenni a Nők Lapja számait, néha azokban látni fürdőruha bemutatókat, de még ott se láttam szebbeket, mint ennek a szúnyogcsípte lánynak voltak. – Menjetek csak, majd húzok utánatok! kiáltotta a fiúknak, és megint rám nézett.
Addigra már leértem a partra, közelről még szebb volt, csak azt tudtam mondani, – őőő. – Ilyenkor, hülye lesz az ember.
Aztán kérdezte, mi ez a facsúszda, én meg eldadogtam neki, hogy kiszedjük a limányból az oda sodort homokot, szétterítjük a csúszda tetején, folyatunk rá vizet a Dunából, az meg lemossa a rakományt az aljára, külön külön érkezik a kavicsos, és a finomja. A pici arany lemezkék pedig megragadnak a posztón, csak le kell róluk seperni, borotvaecsettel. Már ha van seperni való, mert nem minden rakományban akad. Az öregem legnagyobb havi gyüjtése egy szilvamag nagyságú kupac volt, azért majdnem tízezret adott a bank. Azért csak annyit, mert ezek csak lemezkék, ha beolvasztottuk volna, feleannyi lett volna az egész. De amikor sodródnak lefelé a deszkán, csillogva a napfényben, az nagyon szép látvány, ha nem is lehet belőle meggazdagodni.
Bántam már, hogy nem valami rendesebb nadrág van rajtam, és nem is vagyok egy sokat beszélős fajta, de szerettem volna, hogy nézhessem még egy darabig, ezért szerencsétlenkedtem, – nemrég töröltem homokkal tisztára egy katonai sisakot, ami a partfalban állt ki a gyökerek közül, mutattam, hogy ebből a háborús emlékből iszik a tyúk, de nem biztos, hogy érdekelte. Leült a füves partszegélyre és simogatta a csípéseit, lehet, hogy nem is figyelt, csak a vizet nézte. Pedig láthatta eleget, azon kajakozott három napja, mondta, hogy vándor vizitúrán, a sátrakat és a mozgó konyhát teherautó viszi utánuk, illetve előttük, már várja őket a megbeszélt kikötési helyen.
Aztán nem tudom, mit beszéltünk, mert annyira figyeltem őt, hogy nem hallottam. A füzesbéli szúnyogtámadás nyomai viszkethettek rendesen, ezért kihoztam neki egy maréknyi kékiszapot a fenékről, ahol mosdani szoktunk, hogy azzal törölje le, jobb mint a szappan és gyógyít is.
Persze, nem tudta, hogy azt kenni kell. Egyszer csak ott álltunk, térdig a tiszta vízben, és én, finoman kentem a vállait, meg ahol még kellett, az iszappal. Olyan fényes, és sima volt a bőre, mint a fiatal harcsáé, de az övé, belülről melegített.
Az öregem, régebben nagyon értett a lányokhoz, ő szokta mondani, hogy a barna hajú nőknek van a legszebb bőre, és most, láthattam, hogy igaz.
Tizenéves létemre, nem nagyon fogtam még lányokat, erre most itt van egy, aki az ujságba is jó lenne és én simogatom a meleg bőrét, csak úgy, a csupasz kezemmel, mert már az iszap is elfogyott.
Máskor, hetekig nem történik semmi, most meg, kijött ide az én partomra, mint egy tündér. Szép volt a hangja is, csilingelő, ahogy egy tündérhez illik, és olyan gyorsan beszélt, hogy nem tudtam a fejemben utolérni. Tulajdonképpen állandóan járt a szája, de olyan muzsika volt valahogy, hogy nem bántam. Mintha egy arany buborékot beszélt volna a feje köré, olyan kis pikkelyekből, amiket mi szoktunk kimosni, csak ez mozgott, mint egy csillogó felhő.
Festeni is szoktak ilyent. Válaszolni, azt nem tudtam, de lehet, nem is akarta.
Csak megjutalmazott engem a csengő arany felhőjével, a kékagyag szappanozásért. Csak ez lehet, mert szót, alig szóltam. Lekisértem a kajakjához. Ezekbe a szögletes sporthajókba, csak a vízen lehet beleülni, ott is vigyázva, mert borulósak, álltam mellette derékig a Dunában, és féltettem őt.
A legjobb, hogy másodjára értettem meg, ami lehajtott fejjel kérdezett, – hogy visszajöjjön e este a táborból ?
Kétszer kérdezte, mire megértettem. Mondtam hogy persze, nekem elég lett volna az egy tojás, de már régen figyelek egy öreg pontyot, tudom, hol van a verem, ahová éjszaka behúzódik, kiveszem neki, ha akarja és megsütjük szalonnával. – Erre, hogy ne bántsam a halat, nekik amúgy is kész vacsorájuk lesz.
De azért jössz e? – mondtam, aggódva. – Sötétedéskor, mondta halkan, mintha lenne még más valaki is a parton.
Szaladtam fel a kis házba, valami tiszta ruhát venni, meg egy kis rendet is, aztán kivittem az öreg karosszékét a teraszra, hogy abba fogom majd beleültetni, és várni kezdtem.
Később, amikor nagyon előjöttek a szúnyogok, az erős csillagfényben, bementem lefeküdni, hogy álmodjak róla, amíg még emlékszem. Mert bizony, nem jött vissza. Az is az öregem mondása, hogy az ilyen nagyon szép lányoknak, csak fenntartással szabad az igéreteit elhinni. Kicsit olyanok azok, mint az aranylemezkék, csillognak,de elcsillanak a szélben.
