Albérleteim

Albérleteim

Az első albérletbe szívességből kerültem. Mivel a család nálunk vészelte át a nyarat 1944-ben, a bombázás hónapjait, befogadtak az új tanévre. Akkor még négy szoba volt a családé, hát elfértem egy fekhelyen. Stráfkocsi vitte az évi albérleti díjat: egy kettéhasított sertést, egy mázsa lisztet, több bödön zsírt, tűzifát, kacsát, csirkét, cukrot, hetenként kétszer vizeskanna tejet, tejfelt, tojást, az apróbb dolgokra már nem is emlékszem. Szóval nem voltam ingyenben a szüleimnek. Bevallom, az olyan beosztó életmód, amilyet házigazdáim éltek, tele kamra mellett, idegen volt tőlem. Pedig ma az energiatakarékosság idején sokszor eszembe jutnak az akkor szokatlan jelenetek, amiket ridegnek éreztem: fésűmet kivettem a szekrényből, a fürdőszobába mentem fésülködni, és közben elaludt a villany a szobában.
– Spórolni kell – hallottam házigazdám hangját.
Vacsoránál a háziasszony kacsazsíros kenyeret akart enni.
– Addig nem ehet senki mást, míg el nem fogyott a délről maradt rántott leves.
Miért nem eszi meg ő? –futott át rajtam a szemtelen kérdés?
De ugyan ki mert volna ilyet mondani a ház urának? H. néni könnyei némán peregtek a leveses tányérba.
A befőttet sem pocsékolhattuk. Tele volt velük a hatalmas kamra, de csak három szem járt belőle a vasárnapi ebédhez. Főleg abból, ami már kezdett romlani.
A házigazda hirtelen halála nagy megrázkódtatás volt a családnak. Pár évig rokonok gazdálkodtak az öröklött földön, éhség nem fenyegette a ház lakóit. H. néni oldódott, könnyedebb lett. Megnövekedett háztartási munkáját szinte vidáman végezte. Meg merném kockáztatni, hogy a maga módján jószívű lett. Csütörtökönként sütött egy tepsi tésztát, abból kínálta meg a kártya-vendégeit, mi a vasárnapi ebédhez kaptunk belőle.
Az egyik szobát kiutalták három, fogságból hazatért nőnek. Nagyobb súrlódások nem adódtak, néha inkább vidám esti beszélgetések. A sok nő között V. néni nevetése emlékeztetett a gyöngytyúk hangjára. Annyira mindent elveszített a háború alatt, hogy azon csak zörögve nevethetett.
Az udvari mosókonyhában egy többgyerekes család lakott elképzelhetetlen zsúfoltságban.
Fekhelyem a földre költözött, az ajtó elé, csak egy szobát fűtöttünk. Az ajtó alatt húzott a hideg, éjjelre bekötöttem a fejemet.
Hazakerült a rokonság is a fogságból, egy szobát ők kaptak meg a házban. Folytatódott a spórolás. Cukor helyett szaharint oldottak csepegtetős üvegben, ez került a kávéba. P. bácsi dalolva iszogatta a reggeli kávét. „Ha a föld Isten kalapja, ’sten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta, kréta rajta”, énekelte. A fiúk nyelveket tanultak a nagynénitől. Számtant a barátokkal. Teniszeztek, zongoráztak. Nekem is sokat kellett volna gyakorolni, de ugyan, ki hallgatta volna szívesen az én ügyetlenkedésemet?
El-eljártam barátokhoz tanulni, zongorázni, de valahogy semmit sem csináltam elég alaposan. Este, ha már egyedül ültem a lámpa mellett, akkor jött hangulatom fogalmazást írni, irodalmi, történelmi alakokkal találkozni a könyvek lapjain. Képzeletemnek semmi sem állta útját, és így legalább nem voltam egyedül.

A barátnőméknél laktam az Ember Pál utcában. Vizsgák végeztével gyönyörködtünk a virágokban, amiket mi ültettünk. A ház mögött selymes-langyos esővízzel telt hordó volt, ebből locsoltunk és merítettünk vizet a kerti munka utáni mosakodáshoz.
A kert homokja lágyan pergett lépteink után. A nap meleg boldogságot sugárzott körülöttünk. Tudtam, hogy itt minden illúzió. Hogy itt semmi nem az enyém, hogy ez múló állapot.
A ház szolgálati és én még ebben is csak albérlő vagyok. Mégis ott és akkor csapott meg először az a tudat, hogy boldog vagyok! Szabad, fiatal, egészséges és nagyon boldog, hogy éppen itt és éppen most élhetek!

Szépen virágzó krumpliföld volt szemben velünk az út másik oldalán, 1948 tavaszán. Semmi reményem nem lehetett arra, hogy házat építsek oda valaha. Mégis jó volt rágondolni, hogy lehetne egyszer házam itt, ha pénzem volna, ha dolgozó férfi lennék. De mint egyetemista nő, értéktelen voltam akkoriban még egy szoba birtoklására is.
A barátnőmék szülei váratlanul Pestre költöztek, így Irénnel együtt az Ember Pál utcában levő másik szép új villában béreltünk szobát. Unpraktikus beosztású ház volt, mutatós külsővel.
A fázós hajmosásokra emlékszem leginkább és a házi néni főtt szalonnaszerű arcára.
A villát sürgősen el kellett adni, több ok miatt. Tanév közben, zuhogó esőben elindultunk albérletet keresni, ami elég reménytelen vállalkozás. Először az ismerősöket kerestük fel, azután becsengettünk minden olyan házba, amelyik tetszett nekünk. Sok csodálatos villa van az erdő környékén. Egyre biztosabb voltam abban, hogy soha sehol a világon nem szeretnék lakni, csak itt, és hogy ez a vágyam soha nem fog teljesülni.
Napok óta tartó keresgélés közben találkoztam Ladányi Józsa professzornővel, ő adta meg egy ismerősének a címét. Ez egyike volt az akkori évek luxuslakásának. Itt nem unatkozhattunk egész nap. Az utca másik oldaláról bömbölt a zene, már nem is tudom, hogy reklám célból, vagy a járókelők szórakoztatására:
„Hófehér gyöngyvirág, áruld el nekem,
Hol az én kedvesem? Hol a szerelmesem?”
Ezen aztán elandalodtam. Hol lehet most az én szerelmesem? Szerelmes-e az, akinek eszébe se jut engem megkeresni?
A barátnőm ügyes kis karikatúrákat rajzolt epekedésemről. Bánatomban jókat ettünk anyám finom gyümölcsrizséből. Kószáltam a boltok leértékelt vásári holmijai között. Játszottam a házigazda gyerekeivel, akik a szobánkban levő zongora alatt szerettek bujkálni. Mert zongora is volt a szobánkban, illetve jóformán kizárólag az, meg két fekhely.
Szóval legjobb úton haladtam afelé, hogy félgőzzel végzett tanulásom eredménye vizsgahalasztás legyen. Öt nap felkészülési idővel nem mertem nekivágni az egyik legkomolyabb vizsgának, hivatalosan pedig csak ennyi időt kaptam.
1949 tavaszán javították a háborúban megrongálódott zsinagógát, eközben leégett a teteje, az újságok szerint november 5.-én.

Mártonfalvi út. A házat már lebontották, bár szinte új volt, de nem sajnálom. A kertben és a ház előtt sárga büdöskék virítottak. Ezt a virágot azóta se szeretem, és talán a sárga szín is emiatt ellenségem egy kicsit.
A halasztott vizsgára készültem volna, ha fogott volna a hely. Sosem jó, ha több nemzedék él kényszerű összezártságban. Az anyós, após bevonult a különszobába. A fiatalasszony két gyermekre folyton főzött, mosott, agyonra fáradt. A fürdőszoba ajtaja zsineggel záródott. Szobám barnára mázolt ágyában minden forduláskor zizegett, tördelődött a szalma.
Mit keresek én itt? A jelen sivárságától szinte a célt sem láttam. Némán forgattam a könyv százszor látott lapjait. Jó volna szólni valakihez. Bután bámultak rám a sárga büdöskék.
Nem sikerült a vizsga. Itt van a világ vége?
Az én világom és az én tanulásom vége?

Teleki utca. Ezt a tanulást csak olyan helyen lehet folytatni, illetve újra kezdeni, ahova valami érzelmileg köt, ahol egy kicsit otthon érzem magam. A barátnőim valaha J. néninél laktak, és ha odamentem tanulni, én is mindig kaptam valamit; jó szót, biztatást, finom falatot. Hátha most befogadnak? Már az is jó, hogy itt nem kell örökké rendnek lenni, szabad beszélni, mindig kerül valami kis meglepetés, ha más nem, egy jó vicc vagy szólás B. bácsitól, ha esti borocskáját kóstolgatja, le-fel sétálva hosszú fehér hálóingében. Lakótársnőm kedvessége mellett szótlan, mindig olyan, mintha boldogtalan titok kötné meg a mondatokat, mielőtt a torkán kiszökhetnének. De a házban sokan lakunk. Mindenki dolgos, én sem lustálkodhatok. Nincs is másra gondom, csak a tanulásra. Esténként kiülhetek az éjjeli viola illatú udvarra, nézelődhetek a csillagok között. Jó volna, ha most megállna az idő! Itt egy kicsit otthon lehettem, és a sors úgy hozta, hogy néha nagyon boldog. De valami csodamechanizmus folytán Debrecen tele lett nélkülözhetetlenül fontos emberekkel, akiknek nem volt lakásuk. Mit lehetett tenni? Akik itt vészelték át a háború nehéz napjait, azokat összezsúfolni, kiigényelni, teletömni lakóval, annyira, hogy mi, diákok nem kaphattunk már helyet, kiszorultunk a lakásokból. Végtére is mi még semmi hasznot nem hajtunk a társadalomnak, csak tanulunk.
J. néniéknek volt egy telkük a Nagyerdei körúton, közel az akkor piros rózsákkal borított Kölönte villához. A telek végében állt egy kis házikó, amiben a kerti szerszámokat tartották. Azzal vígasztalt J. néni, ha sehol máshol nem lesz helyem, ott ellakhatok. Tudtuk mindketten, hogy ez képtelenség, de most is szeretettel nézek a kis házra, ha arra visz az utam.
A Teleki utca 67. a béke szigete volt. Nem emlékszem, hogy egyetlen bántó szó is elhangzott volna közöttünk, viszont sokat tréfálkoztunk. A jó viszony és a szeretet később is megmaradt közöttünk. Hibáinkkal együtt fogadtuk el egymást.

Nagyerdei körút

Hiányzó vizsgámat letettem. Mivel a Teleki utcai ház új lakókat kapott, más albérlet után kellett néznem. Sikerült is egy duplafekhelyes szobát kapnom az emeleten. A kopottas, fehérre festett bútorokat fekete alapon lila selyemfonallal kivarrt terítő díszítette.
Iszonyúan hiányzott egy társ, akivel megoszthatom a mindennapok örömét, bánatát. Ablaktól ablakig jártam, különösen vasárnap. Rossz volt a sivár egyedüllét. A kollegámmal, aki szintén évet ismételt, elhatároztuk, hogy módszeres tanulásba kezdünk. Bukás nem fordulhatott elő még egyszer. Mindketten egy megrázó érzelmi válság után voltunk, nehéz volt kordában tartani a gondolatainkat. Délutánonként még szép szóval terelt a jegyzetek mellé a kollegám, mondván:
-Mókuska, tanulni kell.
De este 9 fele már éhes és fáradt voltam.
-Nem eszünk, nem pisilünk, tanulunk!- kaptam az utasítást. És néha éjfélkor is írtuk a képleteket, tábla híján a cserépkályhára, ami ilyenkorra már úgy kihűlt, hogy inkább mi melegítettük, mint „ő” minket.
Időnként zörgött a kulcslyuk. Ica néni bizonyosat akart tudni, mit csinálunk mi éjnek idején?
Úgy látszik, az ő lányának kevesebb tanulás is elég volt a vizsgákhoz.
Ica néni nappal is kíváncsi volt, mi lehet a szobámban? Ez abból derült ki, hogy az ablakban tárolt ennivaló meg-megfogyatkozott. Bizony, sült kacsamájat nem sok városi ember evett akkoriban. Falun ez nem volt elérhetetlen csoda és anyám hozott időnként egy befőttesüvegben. Házigazdám, J. bácsi nemigen látott ezekből semmit, igen vékony emberke volt. A szakmájában szorgalmas, ügyes kis ember, de otthon ugyan ki volt erre kíváncsi?
Az első félév véget ért bajmentesen. A második félévre átpártolt tanulótársam egy csoportjabeli tanulópárhoz, aki fontosabb személy volt az évfolyamon és bizonyára könnyebb volt vele tanulni. Miért is fektetett volna több energiát az én biztosabb vizsgázásaimba? Így is jó szívvel gondolok az addigi segítségére, amit szerettem volna később megköszönni néhány egymásnak szánt mondat keretében, de erre a beszélgetésre valahogy sose adódott lehetőség.
A következő hónapok tanulása nem volt túl eredményes. Szinte megkönnyebbültem, amikor a szobámat is kiutalták másnak. De így tanév közben ismét nehéz volt albérletet találni. Szerencsére megszánt egy rokonom. Parányi, déli fekvésű szobájukban kaptam helyet egy sezlon és egy gyógyszerszekrény társaságában.
Bohém háztartás volt, már ami a főzést illeti. Jó volt nézni a gondtalan fiatal családot. A kényelmes villához nemrég jutottak hozzá. Kertje a térre nézett. Gyönyörű nyár volt akkor és az erdő fele vezető utat fehér és lila virágú tulipánfák szegélyezték. V. kiült a teraszra, mezítláb, fürdőruhában. Fia egy zsíros kenyeret majszolt, a homokos kertben futkározott. A homok hamar lepergett a gyerek talpáról, nem hagyott piszkot.
Ha valami tömény gondtalanságra vágyom, ma is ez jut eszembe. Mi lehet ennél csodálatosabb, mint ezen a napos teraszon pihenni? Hiába utazgatok bárhová a nagyvilágban, ez a napfényes nyugalom semmihez nem hasonlítható.
Parányi szobámban elakadtak a napsugarak, olvadt a nyári meleg. Tanulócsoport társam vállalta, hogy vizsgaidőszakban hajnaltól késő estig tanul, vegyem át vele a hét vizsga anyagát alaposan, nem szeretne megbukni. Úgy éreztem, nincs mit vesztenem, levizsgázni úgysem tudok. Tanultunk. Ha fáradt voltam, mesét olvasott, ha abbahagytam a tanulást, ő folytatta a kérdezést, a kórképek felsorolását, a gyógyszeradagok memorizálását. Hosszú hetek alatt levizsgáztunk. Én akkor mindenből ötösre.

Rudi bácsiék

Ismét a Nagyerdei körút, ahol a szoba ugyan elég hideg volt, de a ház a világ legszebb helyén épült. Kis udvar is tartozott hozzá, bár azt senki sem gondozta. Az út másik oldalán volt az erdő, szinte minden évszakban kimeríthetetlen gyönyörűséget kínált. A lombok ezernyi színe, kesernyés illata jelezte, hogy itt az ősz, kezdődik az új tanév. A piros padok kínálták magukat a tanuláshoz. A havas erdő csillogott, ropogott. Nem kellett messze menni, csak átgyalogolni a friss levegőjű erdőn és máris ott voltunk a fűtött tanteremben. Tavasszal kiteljesedett a fiatalság boldogsága. Nyíltak az erdei virágok az út mentén, füttyentettek, daloltak a madarak az ágakon. Hát lehetett valakinek is rossz kedve? A nyár tudott egy kicsit kegyetlen lenni. A társak szétszéledtek, hiába kereste őket az ember.
Rudi bácsi, akinél laktam, kis, kerek ember volt, feje bőre fényesre kopott nyugdíjas éveire. M. néni társa a gömbölyűségben, feje tetején ősz konty csavarodott. Rudi bácsi már reggel öt órakor járta az erdőt, kosárszám szedte a gombát, amiből bőven készült napközben rántva, paprikásan. Nagy tálban állt az asztalon, szívesen kínálták. A konyhában melegedtek, ott folyton volt parázs a tűzhelyben. A szobában csak dunna alá bújtak fűtés helyett. A tüzelőt jegyre adták akkoriban.

Egy délben arra mentem haza, hogy a szobámban levő íróasztal előtt egy bőrkabátos férfi ül, és erősen kutat a szekrény részben. A másik férfi mellette állt. A jegyzeteimet is az íróasztalban tartottam. El nem tudtam képzelni, mit kutatnak már jó ideje?
Végre találtak egy angol nyelvű divatlapot.
Pár nap múlva, mikor hazamentem, a házigazdámék bútoraira kint az udvaron permetezett az eső. A lakást másnak utalták ki. Ők elköltöztek vidékre a gyerekeikhez.
Az új főbérlő nemrég került a városba faluról, fontos állásba. Ebben a házban akart lakni, a rokonai közelében. Albérlőt nem lehetett kitenni tanév közben a rendelkezések szerint. Nem is tett ki. Csak bezárta a konyhát és a fürdőszobát, egy korty vízhez sem jutottam. A kertet sem használhattam WC helyett. Változtatni kellett a helyzeten.

Így kerültem az emeleti lakás kis cselédszobájába. Nem szívesen költöztem el a környékről. A főbérlők rendesek voltak, gyermektelen házaspár, de hát a szoba nem éppen ideális. Szomorúan búcsúztam el a háztól.

A szomszéd ház ugyanilyen volt. Éveken át gyötört a vágy éjjelente, hogy egy szobát kaphassak a ház egyik lakásából. Álom maradt persze. Hogy lettem volna én jogosult egy szobára?
Mindkét házat lebontották már sok évvel ezelőtt. Modern, arányos, jó házak voltak. Sokáig nem épült semmi a helyükön. Azután ez a telek is áldozatául esett a zsúfoló építkezéseknek.

A rokonaimhoz kerültem újra, az év befejezéséig. Csak közben a villát felcserélték egy klinikai szolgálati lakásra, nem önszántukból. A villát a klinika használta. A szobát megosztottam pár hónapos kislányukkal. Aranyos volt, de nem érdekelte az egyetemi tananyag, főleg este 1O után. Sok, számomra eddig ismeretlen zugot, bokrot fedeztem fel az intézet körül. Sóvárogva néztem a fafaragással díszített padlást,- hátha ott berendezkedhetnék? Sehogy nem fogadott be engem ez a város a sok-sok év alatt. A pince zugait is erősen leltároztam, bár kaphatnék benne egy parányi helyet! De hát nekem nem volt fizetett állásom, csak ingyen munkát végezhettem a klinikán, aminek később nagy hasznát vettem ugyan és ami így is kitüntetésnek számított. Akkoriban már nagyon szerettem volna valami otthont teremteni, ami egyre reménytelenebb lett. A szüleim beköltöztek a városba, egyetlen vendégszobába. Ha én tanulni szerettem volna, ők már pihenni vágytak. És én lassan már csak arra, hogy befejeződjenek a gyönyörű egyetemi évek és kikerüljek abba az „Életbe”, amit mindig olyan csábító pátosszal festettek le nekünk gimnazista korunk évzáró ünnepélyein. Az élet biztosan ad valami stabil fogódzót nekem, hiszen a becsületes munka jutalma mindenkinek kijár; így ígérték tanáraink.

EGYETEM

Az első vasárnap délután borzasztóan üres, magányos volt. Ezt az tudja megérteni, aki tele tüdővel beszívta már a Nagyerő fáinak kesernyés illatát. Lementem sétálni az intézet elé, ahol laktam. Csatlakozott hozzám K.B., aki nagyon rendes, kedves fiú volt, lakótársnőm régről ismerte. A világ másik végén, /értsd: a folyosó másik végén, a másik intézetben / lakott.
– Jöjjön hozzám feleségül – kezdte a beszélgetést. – A medikákból úgyis mind kurva lesz, vagy vénlány – mondta.
– Én tanulni jöttem ide – válaszoltam ijedten a hírtelen jött leánykérésre.
Valami nagy családi békéről ábrándoztam; mosoly, szeretet, nyugalom, ezt vártam. Nem volt abban semmi szex, meg háztartás, ruhamosás, csak valami csodálatos szépség, melegség, biztonság, amit a kedvenc házamon levő felírat ígért: PARVA DOMUS, MAGNA QUIES.
Bizalmatlanul tekintettem ezután mindenkire, aki a medika szót kimondta.
Az egyetemi évek következtek. Nehéz és változatos korszak volt számomra. Sok szorongás, kevés mosoly, bukás és jeles szigorlatok. Szorgalmas munka, aminek nem lett semmi jutalma. A fák lettek a barátaim. Sosem bántottak, susogva vigasztaltak a kilátástalannak tűnő úton.
Az egyik nagy fa mellett a Törvényszéki Intézetnél volt egy kerékpártartó. Örültünk, ha kémia vagy fizika óra után nem kellett rohanni a klinika telepre. Akinek volt kerékpárja a háború után, átkerékpározott a Simonyi úton és a Nagyerdei körúton. Fiatalok voltunk, sütött a nap, lobogott körülöttünk az élet!
Nem volt ágyúszó, bombázás, tankok zaja. Béke volt. „Ő” is odatámasztotta a kerékpárját a nagy fa közelébe. Lopva elolvastam a címet rajta. Gyerekes dolog, de lehet ennél szívet dobogtatóbb gyönyörűség, mint az ilyen titkok birtoklása?
Hamar kiderült, hogy hiányos ismereteim miatt segítségre szorulok az analítikai kémiában. Az intézetben a földszinten magyarázott nekem K.Gy. lakótársnőm kérésére. Kis kerek tetejű vaskályhában égett a tűz az ajtó mellett, ezen sütött krumplit Gy. És engem is megkínált. Ez a barátságos gesztus oldotta görcsös igyekezetemet a szervetlen kémia elsajátításában. Este 1O után már nem nagyon lehetett tanulni. A városban sem volt ilyenkor világítás, és a klinika telepet saját áramfejlesztője látta el árammal.

Életemben egyszer voltam büszke magamra. Piros düftin blúzomat szívesen viseltem, nyersszínű kockás gyapjú szoknyám volt hozzá. Az I. belklinikán a kaputól balra kellett lemenni a lépcsőn az öltözőbe, ott volt a fehér köpenyünk a szekrényben. Akkor egy pillanatra megálltam a lépcsőn és éreztem, hogy elértem, amire vágytam. Ha csak haszontalan kis tagja is vagyok ennek a klinikának, de a tudás egy kis szálával átmenetileg ide tartozom.