Az Angyal

Az Angyal

Tanuló nővérként a Váci kórházban töltöttem szakmai gyakorlatomat. Az egészségügyet választottam életpályának. Szerettem az embereket, és segíteni akartam rajtuk lehetőségeim szerint. Szívemhez legközelebb a csecsemők álltak, pedig mindig idegenkedtem a torz vigyorba meredt arcú játékbabáktól. Velük ellentétben a mozgó, gőgicsélő apróságokat egészen másnak találtam. Utcánkban öt éves koromtól én voltam az ügyeletes bébicsősz. Abban az időben még a legtöbb ház előtt kispad állt, ezekre esti szürkületkor kitelepedtek az idős emberek. Szinte minden padra jutott egy belőlük. A kedvencük lettem. Boltba szalajtottak, és órákat hallgattam történeteiket életről, halálról, családról. Keveset értettem értettem e beszédekből, de a régi korok emberi sorsai, a háborús évek nyomorúsága megmaradt a fejemben. Tudtam hát, hogy vagy gyerekekkel, vagy idősekkel szeretnék foglalkozni. Két korosztály, amely leginkább rászorulhat mások segítségére.
A kórház gégészeten főként csecsemőket, kisgyerekeket láttunk el, akik vagy mandulaműtéten estek át, vagy arcüreg,– középfül gyulladás miatt kezelték őket. Az apró gyermek nem érti miért nincs mellette a szülő, félelmében és fájdalmában sokat sír, és ez a friss sebnek nem tesz jót. A kisnővérek legfőbb feladata a vigasztalás volt. Persze nem ártott a szakmát sem elsajátítani. Nehezen értettem meg, hogy a gyógyítás érdekében olykor úgy tűnik fájdalmat okozunk. Némely vizsgálatnál összeszorítottam a fogamat, hogy fel ne kiáltsak, hagyják abba, ne kínozzák már az ég szerelmére. Mindig magyarázatot kaptunk ezekre a dolgokra, és persze utólag igazat is adtunk a szakembereknek. Kell a gerinc csapolás, kell a steril vizelet…. Elengedhetetlen anyag az egy-egy betegség végleges diagnosztizálásához.
Ritus 1 éves kislány volt. Sápadt arcocskája, könnyekkel teli, ijedtségtől hatalmasra tágult szemei megcsavarták érzékeny kamasz lelkem. Ha csak tehettem ágya mellett kötöttem ki, és ő már nyújtotta is felém két vékonyka karját, hogy vegyem fel. Nem volt más dolgom, kiemeltem, és meséltem, énekelgettem neki. Egyik fülén jókora kötés árulkodott a középfül gyulladás miatti beavatkozásról. Felszúrták a dobhártyáját, hogy az ott felgyülemlő váladék eltávozhasson. Ha fájdalmai voltak sikoltozva kapkodott a kötéshez. Korabeli társaival ellentétben nem beszélt még. Mutogatással pótolta hiányosságát. Valószínűleg otthon ráhagyták ezt a szokást, nem követelték meg tőle a beszédet. Szervi probléma sem akadályozta meg ebben, csupán későn érő típus volt. Vannak gyerekek akiknél több idő kell a járásra, de a beszéddel is előfordul hasonló.
Ritus tehát mutogatott, és én jókat mosolyogtam önelégült arcocskája láttán, ha megkapta az ágyból kiesett mackót, vagy a néhány korty teát.
Egyik reggel nem találtam az ágyában. Nem mehetett haza! Pénteken még lázas volt, és hosszasan beszélgettek ágya felett a vizitáló orvosok.
– A műtőben van – szólalt meg kérdő tekintetemre a szobába lépő főnővér. – Fel kell nyitni a füle mögött, valamiért állandóan újra termelődik nála a váladék. Félő, agyhártyagyulladást kaphat tőle, ezért így döntöttek.
Aznap nem is láttam Ritust, mert a megfigyelőben tartották. Két nap elteltével mentünk ismét gyakorlatra. Az ágyban feküdt, még nagyobb kötéssel, ami első ránézésre ijesztőnek tűnt, de határozottabban jobb színe volt már a porcelán arcocskának. Egyenletesen lélegzett a gyermek, nyugodtan aludt. Igyekeztem csendesen tenni a dolgomat, töltöttem a szekrényt a pelenkákkal, de mégsem voltam elég ügyes, mert hallottam, hogy hátam mögött megmoccan. Az ágyához léptem. Óriási kék szemei mosolyogva pillantottak rám, arcában ezeket a hihetetlenül nagy szemeket láttam, minden más eltűnt a számomra.
– Angyal – szólalt meg cérnavékony hangon.
Azt hittem, hogy a földre ülök meglepetésemben. Sokan hívtak bennünket így a kórházban a betegek közül, a fehér fityulánk, és a fehér nadrághoz tartozó égszínkék tunikánk miatt.
– Jönnek az angyalok! – kiáltott fel egyszer egy beteg látva, hogy befelé tódulunk az osztályra. Így maradt rajtunk a kedves név.
De hogy Ritus honnan tudta, hiszen nem is volt nagyobb szobatársa akitől esetleg ezt hallhatta volna… Azután rájöttem. Ő nem a mi ragadvány nevünket ismételte, engem tartott angyalnak… Ettől csupán az „anya” szó volt szebb életemben, amit a fiam szájából hallottam később, de akkor ott a kórházban úgy éreztem, az ilyen pillanatok miatt érdemes élnem, tanulnom, és hogy jól döntöttem, mikor ezt a szakmát választottam.

“Az Angyal” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Jaj, ez nagyon szép történet. Gratulálok!

    Szeretettel:
    Zsuzsa

Szólj hozzá!