Ugyan már melyik nő volna kíváncsi egy lesajnált, világ életében anyuci pici fiaként éldegélő, lúzer agglegényre, aki már vészesen közelít a negyedik X-hez, és még mindig nem mondhatja el magáról, hogy volt egy igazi barátnője?
– Drágám! Nincs ebben semmi szégyellnivaló! – igyekezett vigasztalni felnőtt fiát az anyuka. – Előbb-utóbb csak horogra akad valaki! – Az anyuka ezt annyira komolyan gondolta, hogy az egyik jó ismerősének a lányát kérte meg, hogy próbáljon meg észrevétlen termszetességgel a fia bizalmába férkőzni, mintha csak úgy spontán vadidegenekként találkoztak volna.
Előzetesen az anyuka hosszan kitárgyalta a fiát a szintén felnőtt nőnek. El nem mulasztotta volna megemlíteni, hogy fia valósággal halálosan retteg a négylábú házi kedvencektől, és különösebben egyáltalán nem szereti a hangzavart. Thát egy amolyan dübörgős, könnyűzenei koncert teljes mértékben ki van zárva nála.
– Ne tessék haragudni Jutka néni, de ha Vili ennyire visszahúzódó, introvertált személyiség, talán nem éppen én vagyok a megfelelő választás! – szabadkozott a talpraesett hölgy.
– Ugyan már Patricia kedves! Meglásd azonnal megfogod kedvelni! Csak kérlek adj neki egy esélyt, mert megérdemelné! – A két nő közösen megbeszélték, hogy mi miként és hogyan fog történni, hogy Kristóf remélhetőleg semmit se vegyen észre, majd az anyuka bizakodva és izgatottan távozott a helyszínről, míg a fiatal felnőtt nő másik irányba ment.
Másnap rejtélyes email érkezett Kristóf laptopjára, és szinte ujjongó, gyerekes izgatottsággal újságolta el a nagyon jó hírt anyjának, aki minden színészi képességét bevetette, hogy úgy tegyen, mint aki éppen most hall erről az egészről:
– Látod kincsem! Én megmondtam! Gyorsan kivasalok egy tiszta inget, és az öltönynadrágodat! Így azért mégsem mehetsz az első randidra, nem igaz?! – azzal, mint aki máris túl sokat mondott eltűnt a hálószobába, hogy vasaláshoz fogjon.
– Szerinted elmenjek, vagy ne?! – tépelődött előbb csak úgy félhangosan, majd izgatottsága mértékétől függően egyre hangosabban.
– Szívem! Felnőtt ember vagy! Igazán eldönthetnéd egyszer egyedül! Én azt mondom, hogy mindenképp adj magadnak egy esélyt, hátha valami jó sül ki a dologból! – vasalt tovább.
– Hát… nem bánom… de ha bármi rosszul sülne el kérlek ne felejtsd el, hogy a te ötleted volt a randizás! – hárította a felelősséget anyjára.
– Jaj! Ne károgj nekem itt folyton, mint egy vészmadár! meglásd! Istenien fogod magad érezni! – jelentette ki, mint aki máris többet tud a kelleténél. – Mindjárt kész van az ing, de utoljára vedd fel össze ne gyűrd nekem!
A felnőtt férfi időközben idegesen járt-kelt a lakásban föl-le. S mintha siettette is volna a perceket, amik csupán lustán vánszorogtak. Végül tizenöt perc múltán anyja már hozta is a frissen vasalt, ropogós, hófehér inget, és a hozzávaló sötét nadrágot.
– Szerintem nem ártana, ha vennél egy csokor virágot, vagy valamit! A legtöbb nő értékeli a kedves figyelmességet!
– Igen anyu, de ezek a mostani nők, mintha totálisan fázis eltolódásban szenvednének! Mindegyiknek csak kocsi, és pénz kell! Romantikus érzelmek teljesen ki vannak zárva.
– Ugyan már kicsim! Azért csak nem ennyire szörnyű a helyzet! Na! Kapkodd magad! El ne kés!
Kristóf gyorsan felvette a nadrágot, az inget, és egy könnyed sportzakót, melyben egyszerre lazán, mégis nagyon elegánsan festett, és persze meg is borotválkozott, mert a háromnapos borostától úgy festett akár egy Tasmániai félszigetről szabadult bennszülött.
Mikor megnézte magát a tükörben anyja nem győzött ámulni, hogy egyszeriben milyen jóképű lett nagyfia!
– Ejha! Szerintem főnyeremény leszel! Majd mglátod! – bátorította.
– Hát… szeretném hinni… – nyelte le gombócként félelmét, és egyéb gátlásait, majd félolasz, fekete cipőben kilépett lakásuk ajtaján, és gondolatban máris memorizálta újból, hogy hova is beszéltk meg az email tanúsága szerint találkozót?
A randi helyszíne egy mostanság népszerű, és felkapott kis kávézóval egybekötött étterembe volt megbeszélve, ahova az egyszerű átlagember nem szívesen teszi be a lábát, attól félve, hogy később majd jócskán megbámulhatják.
Kristóf azt remélte, ha kiszemelt hölgy már várni fogja, ám mikor belépett a kávézóba kisebb csalódás kerítette szinte azonnal hatalmába, hiszen mi van akkor, ha a hölgy meggondolta magát, és csak elakart vele szórakozni? Vagy idétlen gyerekes tréfát űzött ezzel az egész randimizériával? – töprengett magában, mire tíz perccel később sugárzó, csillogó ezüstözött ruhában a hölgy is megjelent. Olyan lélegzetelállító volt már a megjelenése, angyali kisugárzása, szikrázó mennyország-mosolya, közvetlensége, hogy Kristófnak valósággal azonnal földbegyökerezett a lába:
– Ö… nahát… szóval… nahát… – nyögte ki.
– Én is nagyon örülök neked! – kétoldalról könnyed, légies puszi következett, majd kissé diplomatikus kézfogás: – Dudás Patricia vagyok!
– Én… szóval… én… – mintha elfelejtette volna, mint is akart mondani, végül bátortalanul kinyögte -, Kristóf!
– Nagyon örülök, hogy személyesen is találkoztunk! Ugye nem zavar, ha inkább tegeződjünk?
– Ö… nem…
– Leülünk? Ott a hátsó sorban van is egy kellemes hely! – most először fogta meg egy fantasztikus nő a kezét, és valósággal máris húzni kezdte a meghitt helység belső, kicsit homályosabb kuckószerű zugai felé.
Mielőtt Patricia leült volna Kristóf villámsebesen már ki is húzta lőtte a széket akárcsak egy régi vágású gavallér, ami pírt csalt a gyönyörű nő arcára:
– Nagyon köszönöm… nagyon kedves vagy… – válaszolta megilletődve, majd óvatosan leült, hogy össze ne gyűrje a ruháját.
– Ö… igen… – felelte kicsit megszeppenten, majd ő is leült.
Tüstént megjelent az asztaluknál egy rókaképű, lenyalt hajú pincér, és megkérdezte mit parancsolnak. Kristóf megilletődött félszegséggel inkább Patriciára bízta a választás jogát.
– Én kérnék szépen egy kókuszos koktélt! – kérte, majd Kristófra nézett, aki még tétovázott. – Az Úrnak pedig…
– Kóla jó lesz…
– Egy Kólát! – Köszönjük.
– Azonnal hozom! – a pincér máris elviharzott.
– Hú! Hát nem mondom! A kiszolgálás azért lehetne ennél jobb is! – jegyezte meg a hölgyemény. – Tudod legjobban a csöndes, nyugodt helyeket kedvelem! Van egy isteni hely, ami régen egy húsfeldolgozó volt, de aztán fantasztikusan átalakították, és most festészeti műhelyként szolgál, és bárki kipróbálhatja saját kreativitását és kézügyességét. Ha gondolod elmehetnénk… – nézett rá kérdő tekintettel.
Öt percen belül a kért italok is megérkeztek asztalukhoz!
– Köszönjük szépen! – Patricia kettejük helyet is megköszönte italjaikat a láthatóan ügybuzgó pincérnek, aki mielőtt elmnt volna még rákérdezett, hogy hozhatja-e az étlapot, de ezt egyelőre visszautasították.
– Mesélj magadról valamit Kristóf. – kérte, és gyöngéden megfogta a másik verejtékező kezét.
– Ö… hát nemsokára leszek negyven, és hát… szóval édesanyámmal élek… – meglehet ezt nem kellett volna elmondania, mert a legtöbb nőnek önálló, független anyagi egzisztencia kell, és legalább egy BMV!
– Hát ez igazán érdekes… Én alig vártam, hogy végre betölthessem a tizennyolcat és leléphessek otthonról, de szerencsére imádnivaló szüleim megbíztak bennem, és tudták, hogy komolyan gondolom! Szabadkezet adtak, amiért mindig hálás leszek nekik. – Most Kristófon volt a sor, hogy elmesélje ő miért nem tudott itthonról elköltözni, vagy a saját lábára állni.
– Eredetileg úgy volt, hogy én az érettségi után azonnal kimentem volna külföldre, csak aztán nagyon sok minden közbeszólt…
Patricia kíváncsi, izgatott pillantást vetett rá, tehát Kristóf mégha akarta volna akkor se kerülhette volna meg a kérdést.
– Eredetileg a Színművészeti volt betervezve, csak oda az átlagembereket nem szokás felvenni, majd később jött a Bölcsész-Kar! Aztán végül egy egyszakos tanári diploma, és aztán… nem is tudom… talán nem találtam a helyemet… – hallgatott el, míg a hölgy igyekszik magában megemészteni a hallottakat.
– Ó! – lepődött meg jóízűen. – Ez nagyon szuper! Aztán az egyetem elvégzése után mi történt?
– Hú! Hát… lényegében apám hamar nyugdíjba vonult korkedvezménnyel, és hát… szóval… én munkanélküli lettem nyolc évig biztosan… – szégyellte, hogy be kell vallania, de jobb az igazság!
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem is foglalkoztál gyerkőcökkel?
– De természetesen! Öt és fél évig aztán kirúgtak az állásomból, mert nem voltam az Igazgatónő szemében szimpatikus! Van ilyen!
– Micsoda szemétség ez már! De azért a gyerkőcök elfogadtak és szerettek nem?!
– Há persze! Nagyon sok történetem van a kicsikkel kapcsolatban! De azért eléggé kemény időszak volt, mert rögtön a mélyvízbe dobtak, és sok igazságtalanságot el kellett tűrnöm.
– Nagyon sajnálom… – szorította meg bátorítón, bizalmasan kezét.
– Ö… köszönöm… de… – elharapta a szót, majd kis idő múlva folytatta -, azt gondolom ma már, hogy talán jobb is, ha így történt.
– Most jelenleg hol dolgozol?
– Leginkább home officeban otthonról, de persze ha becsúszik egy-két alkalmi munka azt elvállalom.
– Milyen álmaid vannak?
– Hú! Nehéz kérdés… forgatókönyvírással próbálkozom már egy ideje. Persze nem nagyban, inkább csak amatőr, afféle hobbi szinten. Jó volna külföldre kikerülni, és leforgatni egy filmet, vagy valami hasonlót… de egyre inkább úgy érzem, hogy ezen a helyen fogok meghalni… – kicsit szomorú lett, ahogy elképzelései között kutatott.
– Nem szabad elkeseredned! Előbb-utóbb valaki csak felfigyel a tehetségedre! – vigasztalta.
– Nem szeretnélek kiábrándítani, de sajnos az estek többségében ez csupán csak külföldön lehetséges, persze ha az embernek akadnak megfelelő kapcsolatai.
– Mondták már neked, hogy kicsit mintha szándékosan is borúlátóbban látnád a valóságot?
– Igen! Anyutól folyton ezt hallom!
– Figyelj! Én megértelek valahol, mégis úgy érzem, hogy mintha szándékosan nem mernél, vagy nem akarnál változtatni! Ugyanakkor gondolom sosem mertél igazán segítséget kérni, mert mindig attól rettegtél, hogy megszégyenítenek, vagy senki sem fog segíteni! Bocsánat, ha túlzottan is rátapintottam volna a lényegre!
Kristófon erősen meglátszott, hogy minden egyes szó beletalál érzékeny, sebezhető lelkiismeretébe. Ugyanakkor Patricia is egy olyasfajta nő volt, akinek sok mindent meg kellett élnie saját életében, így már volt kettejük között valami egészen vékony, láthatatlan, de közös pont.
– Igen… teljesen igazad van! Sokszor elővesz az önsajnálat, és a depresszió…
– Sajnálom… de figyel! Mindketten találkoztunk végre és ez talán most egy új lehetőség lehet, nem?! – mosolyogni próbált, hogy kicsit felvidítsa az elcsigázott férfit.
– Ez is igaz! Nos… akkor miről is beszélgessünk? – próbált témát váltani.
– Mesélj nekem kicsit magadról? Hogy mit szeretsz csinálni még?
– Hát… szeretek olvasni, gitározni, írni, verselni… csupa-csupa manapság bagatell, haszontalan dolog, miből nem lehet meggazdagodni.
– Viccelsz! imádom a költészetet és a jó zenét! És hogy megy a gitározás? Én legalább hat évet jártam szolfézs órákra, és zongorázni, de egyedül a szamárindulót tudtam úgyanhogy megtanulni! – ellenállhatatlanul sugárzott belőle valami földöntúli, lelki harmónia, amikor szívével mosolygott.
– Az is szép! Tudod szerintem szükséges, hogy az ember életében még legyen valami plusz dolog, amiről elmondhatja, hogy az csakis az ő terméke!
– Igen! Én is pontosan ezt akartam elmondani…
Ahogy a kora délután lassacskán estébe fordult, és megtelt a kávézó, és az étterem is úgy gondolták, hogy hazamennek, de megbeszélték mindjárt a következő randitalálkozást.
Kristóffal valósággal madarat lehetett fogatni, amikor Patricia volt a csók terén a kezdeményező fél, és olyan gyöngéd, puha, lágy ajkakkal érintette meg a száját, amire még nem volt példa. Első nekifutásra tényleg nem is olyan rossz.
Patricia amint hazaért dobott egy SMS-üzenetet Kristóf anyának, melyben leírta, hogy minden flottul, gördülékenyen ment, és nagyon megkedvelte Kristófot. Kristóf anyja pont akkor tette le a mobilját a nappaliban, mikor felnőtt fia csöngetett az ajtón.
– Képzeld anyu! Isteni randim volt! – jelentette ki kiegyensúlyozottan, és büszkén. Ennyire jól, és boldogan talán sohasem érezte magát már vagy húsz egynehány éve.
Amikor beköltöztem a kollégiumba, még senki nem lakott a négy férőhelyes szobában. Örültem, hogy én választhatok elsőként ágyat. Nem volt polc, éjjeliszekrény vagy íróasztal, viszont tetszett a nyárfákra néző hatalmas ablak, úgyhogy a hozzá legközelebbi ágyat választottam. Igyekeztem csak a szekrény negyedét elfoglalni, így a ruháim nagy részét végül sosem csomagoltam ki. Nem tudhattam, hogy a bejegyzett szobatársak később sem bukkannak fel, és így pár hétig én leszek a legirigyeltebb bentlakó az emeleten.
Lefekvés előtt berajzoltam a térképen a legfontosabb útvonalakat: kollégium — Tisztiorvosi Szolgálat, kollégium — Idegenrendészet, kollégium — egyetem. Mindegyik útvonalhoz külön cédula tartozott, amin lépésről lépésre feltüntettem minden átszállást, és hogy hol kell jobbra vagy balra fordulni. Amióta majdnem lemaradtam a felvételiről, elhatároztam, hogy nem bízok semmit a véletlenre.
Sokáig hallgattam a folyosói hangokat: csoszogás, nevetés, ajtócsukódás, köhögés, edénycsörömpölés. A szomszéd szobában szólt a zene, csak a basszus hallatszott át, de így is felismertem, hogy Nirvanát hallgatnak. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megkérném őket, hogy hangosítsák fel egy kicsit. Még két órán át forgolódtam, mire rászántam magam, hogy felkeljek, és tényleg bekopogjak hozzájuk. Három lány neve állt az ajtón, a családnevek alapján arra tippeltem, hogy Szlovákiából jöttek. Már percek óta nézegettem a táblát, de csak akkor kopogtam be, amikor egy imbolygó alakot láttam közeledni a konyha felől. Az arca ugyanolyan szürke volt, mint a pólója, és az ujját végighúzta a falon, ahogy az unatkozó gyerekek szokták. Hangtalanul jött, mintha lebegne. Már csak három ajtó választott el minket egymástól, amikor észrevettem, hogy nincs rajta cipő. Egy lány végre kinyitotta az ajtót. Amint meglátott, le akarta halkítani a zenét. Nehezen értette meg, hogy pont annak örülnék, ha jobban áthallatszana. Erre mosolyra húzta a száját, de annyira lassan, hogy inkább vicsorgásnak tűnt. A szája és a szemhéja ugyanolyan árnyalatú vörösre volt festve. Intett, hogy menjek be.
Tömény füstölő szag volt, a félhomályban legalább tizenöten ültek a földön. A legtöbben fel se néztek, amikor beléptem. Valaki mégis odébb húzódott, hogy én is elférjek. A kör közepén felhalmozott mécsesek, csikkekkel teletömött hamutartók és chipszes zacskók között alig fért el a lábam. Néhányan csukott szemmel ültek, az ágy szélének támasztott fejjel, mások álmatagon bámultak valamit a plafonon. Először azt hittem, miattam hallgattak el, de aztán rájöttem, hogy nem erről van szó. Mindenki úgy tett, mintha egyedül lenne. Ehhez könnyen tudtam volna alkalmazkodni, ha nem ülök olyan kényelmetlenül. Velem szemben a törzsfőnök terpeszkedett: indián arcél, lófarokba kötött haj. Mélyen ülő szeméről nem lehetett megállapítani, hogy nyitva van vagy sem. Beleszívott a cigijébe, elégedetten bólintott. Még a tokája is méltóságteljesen buggyant ki az álla alól. Három szám volt hátra az albumból. Úgy döntöttem, azt még megvárom, aztán visszamegyek a szobámba.
*
Az első hetem azzal telt, hogy a szépen felrajzolt útvonalaimon cikáztam ide-oda. Mindenhol csak aluljárók, és ha egy pillanatra megtorpantam, hittérítők, koldusok, közvélemény kutatók, vagy terméktesztelők csaptak le rám. Ők voltak az első anyaországi ismerőseim: fűszeres illatú Krisnások, pedáns Jehovisták, akik egy osztálytársamra emlékeztettek, aki nem volt hajlandó pionír nyakkendőt hordani, az ázsiai evangelizáló a Nyugatinál, aki úgy énekelt magyarul, ahogyan én fújtam az angol slágerek halandzsaszövegét gyerekkoromban, a dadogó fiú, aki mindig a Jelenések könyvét skandálta a Ferencieken, az utcazenész, aki vízzel töltött befőttesüvegeken az Örömódát játszotta. A fortyogó aluljárók időnként kivetettek magukból a város egy-egy pontján: a Tisztiorvosi Rendelőben, ahol igazolták, hogy nem vagyok AIDS-es, szifiliszes, kolerás és leprás sem, vagy a Hengermalom utcai Idegenrendészeten, ahol mindig egy szép sárga úthengert képzeltem az irodaajtók mögé, és közben annyira álmos voltam, hogy az automatában készített négy fotó közül egyiken sem volt nyitva a szemem, vagy a bölcsészkar külföldiekért felelős tanulmányi előadója előtt, aki figyelmeztetett, hogy a „nappali tagozatot” két ’pé’-vel írják. Azt mondta, ezt mindenki eltéveszti, aki nem magyar.
Aztán egész hétvégére partra vetődtem a kollégiumban. A többiek hamar lebeszéltek róla, hogy megnézzem a várat, a Halászbástyát vagy a Szépművészetit. „Nem vagyunk mi turisták”, mondták megvetően. Így inkább azt figyeltem, hogyan halmozódik fel bámulatos gyorsasággal a szemét az A és a B épület közötti folyosón, és hallgattam, hogy valaki huszadjára teszi be a zenegépbe ugyanazt a Tankcsapda-számot: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekbe’, mondd csak, melyik ajtón menjek be.” Örültem, hogy nekem is van már hová bekopognom, hogy néha rám köszön egy-egy ismerős, és már nem nézek értetlenül, amikor a büfés néni szenyának nevezi a szendvicset, üccsinek az üdítőt, miközben egész nap arra panaszkodik, hogy minden mennyire gáz.
A következő hétfőn a vörös szemfestékes lány a szomszéd szobából bekopogott hozzám. Azt mondta, öltözzek gyorsan, mert fél óra múlva megyünk tapsolni. Nem értettem mit akar, mégis engedelmeskedtem. Már majdnem leértünk a kijárathoz, amikor megtorpant, és bemutatkozott. Mintha mindig is tudtam volna, hogy csakis Lilinek hívhatják. Útközben mondta el, hogy statisztálni fogunk egy tévéműsorban. A munkát az az indiánszerű srác közvetítette, aki legutóbb szemben ült velem a néma buliban. Kiderült, hogy tényleg ő a kollégium törzsfőnöke. A délszláv háború elől menekült Magyarországra, és büszke volt rá, hogy az NDK-westernekből ismert Gojko Miticsre hasonlít. Lili szerint már több mint egy éve nem hagyta el az épületet, mégis nála lehetett beszerezni nagyjából mindent a hamisított BKV-bérlettől, a zárjegy nélküli cigarettán át a drogokig, és ha valakinek éppen nem volt pénze, még diákmunkával is ki tudta segíteni.
A kollégium mögötti utcán mentünk, törmelékkel borított foghíjtelkek, és romos bérházak között, aztán egy gyommal benőtt térség következett, mintha már nem is a városban lennénk. Már jó ideje gyalogoltunk a senki földjén, amikor föltűnt a nagy szürke kockaépület, ahol a tévé működött. A stúdióban amfiteátrumszerűen elrendezett székeken ültünk. Egy darabig alig láttam valamit az erős reflektorok miatt, de aztán feltűnt, hogy sok a kollégiumból ismerős arc. Lent a színpadon három pulpitus állt, mögöttük sárgán világított a műsor címe: Jogi guru. A hangosbemondón ismertették, hogy mi a dolgunk: üljünk egyenes derékkal, és nézzük érdeklődve a színpadot. Ha a műsor címe fölött a „taps” felirat világít, akkor tapsolni kell, ha a „nevetés” akkor pedig nevetni. Gyerekkoromban több pártünnepségre is kivezényeltek már tapsolni és zászlót lobogtatni, Ceausescu egy látogatása alkalmából még a címert megjelenítő gyerekcsapatba is beválogattak. Abban viszont nem voltam biztos, hogy képes leszek-e ok nélkül nevetni, ha arra kerül a sor.
Felhangzott a szignál, a bírói talárt viselő műsorvezető ütemes léptekkel jött be, aztán beinvitálta az alperest meg a felperest játszó színészt. Valami végrendeletről volt szó, de nehezen lehetett követni, min vitatkoznak, mert a színészek gyakran belezavarodtak a szövegbe, folyton újra kellett venni egy-egy részt. Végig attól féltem, hogy mikor villan fel a nevetés felirat. Nehezen tudtam elképzelni, milyen vicces dolgot mondhatnak majd a színészek, azt leszámítva, hogy eleve nevetséges volt, ahogy minden taglejtésüket túljátszották, mintha operettben lennének. Már meg sem próbáltam követni a történetet, megfájdult a lábam a sok üléstől, a harmadik óra után pedig már alig bírtam egyenesen ülni, de még igyekeztem érdeklődő arckifejezéssel nézni a színpadot.
Pár perc múlva megint az aluljárók labirintusában voltam. A négyzet alakú neonok egyre csak süllyednek, annyira szimmetrikus volt minden, hogy nem tudtam kijáratot választani, ezért inkább a mélybe ereszkedtem a mozgólépcsőn. Amikor a metróajtó becsapódott, megkönnyebbülve simítottam hátra a hajamat. Az ujjaim beleakadnak valamibe. Kívül puha volt és nyálkás, mint a káposztalepkék lárvái, de hosszú fullánkja mélyen belefúródott a fejbőrömbe. Próbáltam óvatosan kihúzni, miközben újabb és újabb puha mocorgást éreztem a hajhagymáimban. A Ferenciek terénél már marékszámra tépkedtem ki a férges hajcsomókat, beborították az egész mozgólépcsőt. A kijáratnál ott állt a fiú, aki dadogva hirdette az apokalipszist, egy asszony levendulát kínált molyok és szorongás ellen, egy koldus válláról galambok röppentek fel. Az árkádok alatt valaki még mindig az Örömódát játszotta.
Arra tértem magamhoz, hogy világít a nevetés felirat, és mindenki heherésző hangokat présel ki magából, mire én is rázendítettem. A fejhangú vihogás néhány másodperc múlva mélyebb regiszterbe váltott, már a rekeszizmomból bugyborékoltak fel a hangok, és hahotává öblösödve verődtek vissza a falakról. Hátravetett fejjel gurguláztunk, nyálunk szerteszét fröccsent, aztán mélyen előrehajoltunk görcsbe rándult rekeszizmunkra szorítva tenyerünket, majd megint hátra dőltünk, amennyire csak tudtunk, mintha ki akarnánk harapni egy darabot a reflektorok mögötti feketeségből, aztán megint előre, hasunkat és az oldalunkat tapogatva. Egy pillanatra láttam, hogy Lili szeméből folynak a könnyek, megpróbálta letörölni, de úgy rázkódott, hogy csak még jobban szétkente az arcán a vörös szemfestéket. A nevetés felirat már nem világított, a rekedt hangok mégis megállíthatatlanul gurguláztak a torkunkban, a szánknak nem voltak kontúrjai, nyelvünk hátracsúszott, mintha belülről akarna megfojtani. A rekeszizmunk már nem volt a miénk, kontrollálhatatlanul rángatózott, mint egy kísérleti béka, amibe áramot vezettek. Azt hittem, soha nem fogjuk abbahagyni.
Egyszer egy szemináriumon — talán pszichológiából? — vitába keveredtünk a szabad akaratról. V. azt állította, az egész olyan, mint a zénóni teknősbéka-paradoxon. Ugyanúgy bonthatjuk részeire a döntési folyamatot, mint a mozgást. Olvasott egy neurológiai kutatásról, mondta, amely kimutatta, hogy az agyunk sokkal korábban tud róla, mit fogunk cselekedni, mint ahogy a mi úgynevezett döntésünk megszületik. Épp arról beszélek, hogy a szabad akaratunk forrása a saját elménk, válaszoltam. Amely úgy hoz döntéseket, hogy észre sem vesszük, mondta V. Szóval amikor ezt a véleményt megalkotod, az sem a saját akaratodból történik?, kérdeztem. Természetesen nem, válaszolta higgadtan, a te sötétséged hozza ki belőlem.
Nem nézett rám, nem nevette el magát.
A szintaxisában néha voltak furcsaságok, de gördülékenyen, magabiztosan fejezte ki magát, gazdag szókinccsel, és a nyelvtana sokkal jobb volt, mint bármelyik anyanyelvi szlováknak. Az akcentusát hallva távoli, széles sztyeppéken és végeláthatatlan lápvidékeken túl élő, búskomor, pogány népek jutottak eszembe, akiknek ő lehetne az istennőjük.
A szabad akarat kérdésére direkt nem tértem vissza, és igyekeztem nem gondolni rá. Egyszer azt álmodtam, egy hajnalba nyúló csetelésünk után — magáról soha nem akart beszélni, bármire szívesebben terelte a szót, és én csak azért is folyton arról faggattam, honnan jött, és milyen az a pogány, vad nép, amely felett uralkodik —, hogy elhatároztam, megmutatom neki, milyen az, amikor választhat. Egy folyó mentén sétáltunk, szélesen, lomhán, barnán hömpölygő nagy folyó volt, talán a Volga lehet ilyen, a partján száraz bozótos, és csak húztam-vontam V.-t kézen fogva, és már megunta kérdezgetni, igazából mi az, amit mutatnék neki, én pedig egyre gyorsabb tempót diktáltam, már lihegtem, és közben arra gondoltam, nem kell keresnem, itt terem majd, csak ki kell szúrni, és én biztosan kiszúrom. Nem tudom, hogyan végződött az álom.
Az egyik szemeszterzáró sörözés után nála kötöttünk ki, a lakótársa, a harsány, göndör, érzelmes Estera már hazautazott, V. gondosan kikapcsolt minden fényforrást a lakásban, és amikor meg akartam érinteni, ellökött, nem durván, de határozottan, elhúzódott, csak sejthettem, mit művel, az ágyon térdeltünk mindketten, én levetkőztem, és vártam, miközben sejtettem, hogy ő is levetkőzött, de nem engedte, hogy hozzáérjek, így csak magamhoz nyúlhattam, és amikor ezt megsejtette, mintha halkan kacarászott volna, amíg ki nem jelentette, hogy most már aludjunk, és engem leparancsolt a földre.
Kelletlenül válaszolgatott az üzeneteimre az ünnepek alatt. Január közepére mindketten letettük a vizsgákat, és elhívott moziba, egy dokumentumfilmre, a mesterséges intelligenciáról, lehetett róla beszélgetni utána, beültünk a mozi melletti sörözőbe, de hiába kérdezgettem, egyre csak az arcomat fürkészte, belefeledkezett az arcomba, és le sem vette rólam a hatalmas zöld szemét. Aznap este már hagyta, hogy végigcsókoljam. Estera hangosan telefonált a másik szobában, próbálta rábeszélni az anyját, hogy hagyja el a férjét, akit Estera csak úgy emlegetett, az az idióta mikropöcs, és közben sírt és sipítozott, majdnem elnyomta V. sűrű lihegését is.
Másnap azt mondta, kísérjem őt haza a hétvégén, semmi különös, egy vasárnapi ebéd, biztosan odafönt nálunk is hasonlóak a rítusok, csak ők nem csinálnak brindzás galuskát. Azt se tudtam, hogy hívják a falut, ahonnan jött, és csak a magyar nevét árulta el, amit nem tudtam kiejteni. Nagyon szívesen, válaszoltam, és megint olyan szomjasan nézett rám, mint a mozizás után.
A vasútállomáson kellett találkoznunk. Épp tüntettek a városban, és a buszmegállónál egy gorillamaszkos fazon belekötött egy idős házaspárba, a maszktól nem lehetett érteni, mit kiabál az öregekre, csak az öregeket értettem, mindketten azt ismételgették, elmehet mindenki a picsába, és közben hadonásztak és bólogattak, és nem értettem, egyetértenek-e a gorillával, vagy épp összecsapni készülnek vele, közben pedig megjött a busz, és felszálltam.
Talán keveset kérdeztem őt önmagáról meg arról a helyről. Arra vártam, majd az egész kialakul magától, mint abban az álomban, csak megyünk előre, a folyó mentén, az a biztos, és a folyó elvezet arra a helyre, amely kitárulkozik előttünk, mint az ébredő tudat szentélyének összetéveszthetetlenül ragyogó kapuja.
V. azonban módszeresen ügyelt rá, hogy minden fényforrást kikapcsoljon körülöttünk, amikor a kapuk kitárulkoznak.
A falu tele volt azokkal a nyolcvanas években épült, bazi nagy, többgenerációsra tervezett emeletes házakkal, amelyekben már csak az öregek bolyongtak, mint egy elátkozott kísértetkastélyban, amely ellenállna a középkori török hadak legádázabb rohamainak is. Az anyuka, akinek a keresztnevét nem sikerült megtudnom, alacsony volt, és köténykét viselt, nem tudtam, mosolyog-e, vagy csak ilyen az arca, a keze nyirkos volt, és miután kezet fogtunk, a kezét ösztönös mozdulattal beletörölte a köténykéjébe. V. apja sokáig nem jött elő, lent voltunk a hideg pincében berendezett kiskonyhában, az anyuka ott főzött, nyitva volt az udvarra vezető ajtó, az anyuka kidobott néha ezt-azt, és valami birizgálta az ajtónyílásba akasztott függönyt, de sosem pillantottam meg, mi az. Az anyuka úgy tett, mintha normális volna, hogy szlovákul beszél a lányával, aki ott a messzi fővárosban satöbbi. V. nem nagyon akart vele beszélgetni, így inkább én tettem fel sablonkérdéseket.
Az anyuka is kérdezgetett.
És ott fent nálatok van az embereknek munkájuk?
Van egy textilgyár a szomszédos kisvárosban, mondtam. Meg egy síközpont húsz kilométerre. De kisebbek a házak, mint errefelé.
És te szoktál hazajárni oda fel?
Havonta legalább egyszer, az anyámnak kell valaki, aki dicséri a főztjét.
Nem mosolyodott el egyetlen mondatomon sem. V. sem mondta ki soha a falu nevét, ahonnan jöttem, pedig ő ki tudta ejteni. Az egyetemről beszélt az anyukának, a vizsgákról.
És sokan járnak Pozsonyba egyetemre onnan fentről is, kérdezte az anyuka.
Vannak páran, de elég unalmasak, csak a hokiról tudnak beszélni, amit én nem bírok elviselni. Úgyhogy inkább a déliek társaságát keresem.
Erre az anyuka felkapta a fejét, de aztán gyorsan visszatért a répapucoláshoz. V. egykedvűen ült egy roskatag faszéken, és a koszos linóleumot bámulta, néha megkérdezte az anyukát, mit segítsen, mire az gyorsan hárított, hogy már minden kész van, és dolgozott tovább.
V. apja már csak a megterített asztalhoz jött be. Munkaruhában volt, és mintha fűrészpor tapadt volna rá, de inkább csak a szagát éreztem. Nem volt rajta semmi rendkívüli, nem tűnt sem erősnek, sem gyengének, a kézfogása nem volt emlékezetes, mintha meg sem történt volna, az orra alatt dünnyögött valamit a bemutatkozáskor, és az ebéd alatt nem szólalt meg egyszer sem.
Istentelenül csípett a leves, és én megjegyeztem, ezek szerint ez nem egy üres legenda, ők tényleg így szeretik.
Mindenki hallgatott.
Diós sütemény volt a desszert, ezt már fent ettük meg, kicsit megfájdult a fülem a lenti huzattól. V. apja bekapcsolta a rádiót, és azonnal megszólaltak a magyar nóták, és én megkérdeztem, amúgy mi a különbség a cigány nóták és a magyar nóták között.
Nincs nagy különbség, mondta V. apja elég komoran.
Az apám általában odakint tölti a hétvégéit a műhelyben, nem nagyon tudja követni senki a bioritmusát, mert összevissza műszakozik, mondta V., mikor már a szobájában ücsörögtünk. Aztán csókolóztunk, és én közben hallgatóztam, valaki csoszogott a folyosón, mintha az ajtó előtt járkált volna fel-alá.
V. apja eltűnt, csak az anyukától búcsúztunk el a vonatra indulva.
Ahogy a vonat átrobogott a pozsonyi helységnévtábla meghúzta képzeletbeli vonalon, V.-nek megeredt a nyelve. Szeretett a városról beszélni, szerette a szögletes épületeit, a hetvenes évek otromba szocfuturizmusát. Azt mondta, milyen csodálatos látni, ahogy a futurizmusból muzeális emlékek lesznek.
Mégis miért, kérdeztem.
Nem tudom, talán, mert egyrészt lelepleződik az eszme üressége, másrészt marad belőle valami felemelő. Mint a mozdulat, amivel a gyilkos lesújt. Maga a gyilkosság ocsmány dolog, de a mozdulat attól még lehet esztétikus.
De ez mitől esztétikus, mutattam a távolban látszódó tévétorony felé.
Nem tudom, olyan, mint amikor a tűzvészt bámulja az ember, csak ez hideg és szabályos. De ugyanolyan dermesztő.
Néhány hét múlva felvittem őt az Ufóba, az SNP híd tetejére, amely a kedvence volt, és azt állította, még sosem járt odafent. Ragyogott az iszonyatos zöld szeme, ahogy bepréselődtünk a liftbe az izzadságszagú japán turisták mellé. Azt láttam a szemében, amikor odafent körbebámultunk a dermedt téli panorámán, milyen káprázatosan idegen ez a város.
A gorillamaszkos tömegek szétforgácsolódtak, nem lehetett tudni, hol zajlik éppen a tüntetés, bárhol felbukkanhatott egy-egy bundás alak, banánokat dobáltak, és hörögve, artikulálatlanul üvöltöttek, minden napszakban, és senki nem tudta, mit akarnak.
Egy titkosszolgálati jelentés miatt vonultak az utcára, amely korrupt politikusokat leplezett le, de a tüntetők nem akarták megbuktatni a kormányt, mert az már néhány hónapja magától megbukott, és most senki nem tudta, mi legyen. Maradt ez a hideg, fájdalmasan visszhangzó üvöltés, amely utcáról utcára járta a várost.
V. apjának február 29-én volt a születésnapja.
Nem volt túl nagy készülődés, minden szinte teljesen ugyanúgy zajlott, mint az első látogatásomkor, húsleves és kirántott hús, előtte kisüsti, utána vörösbor, V. apja hamar kivörösödött, és most már feltett ő is néhány kérdést.
Na és vissza akarok-e menni oda északra az egyetem után, kérdezte kissé élesen.
Már elszoktam a hidegtől, a déli napsütés nekem mindig sokkal szimpatikusabb volt.
Pedig ott még medvére is lehet vadászni, nem, kérdezte, és először láttam őt elmosolyodni.
Néha elviszik a tyúkokat az ólból, igen, bólintottam.
Na és bütykölni szoktam-e, kérdezte, mire az anyuka már leintette volna, de visszaszólt neki valamit magyarul. V. mintha ott sem lett volna, a kredencet nézte, most fent voltunk a konyhában, itt tiszta volt a linóleum, mintha még sosem jártak volna rajta.
A második üveg után V. apja hátrahívott a műhelyébe, hogy akkor most mutatna valamit. V.-re pillantottam, ő nem nézett ránk, ment mosogatni az anyjával, de még töltött magának előtte egy fél pohár bort.
Még nem mutatták meg az udvart, nem mintha olyan sok látnivaló lett volna rajta, feltöredezett betonjárda, hátul egy fehér Fabia állt, a tyúkudvarba vezető kapu előtt volt egy kis melléképület, V. apja megállt előtte, és intett, hogy húzódjak félre.
Hosszan bámult hátra, a tyúkudvar felé, és talán a kezével is arrafelé mutatott, de nem tudtam jól kivenni a szándékát.
Valamikor, én már nem is tudom pontosan, mikor, végig a miénk volt arra, mondta halkan, lassan, enyhe kótyagossággal, és összevissza toldalékolva. Még a háború után is, egy darabig. Nem számít. Nektek, ott fent, vannak földjeitek?
Nem sok minden terem meg nálunk, mondtam, és úgy tűnt, mintha kiabálnék.
Nem sok minden, ismételte bólogatva, mintha valami nagy igazság hangzott volna el.
A háború után már nem sokáig. Már nem sokáig volt a miénk.
Csak álltunk ott, nem volt rajtam kabát, és majdnem kimondtam, hogy ebben a kibaszott déli faluban sokkal hidegebb van, mint ott fent északon, csak egy nagyot kellett volna nyelnem előtte, de egyszeriben azon kaptam magam, hogy egyedül állok idekint, V. apja visszament a házba, és eltűnt mindenki szeme elől.
V. azt mondta, nem ünneplik minden évben a születésnapját, csak szökőévente. Ő akarta így. Lehet, tényleg négyszer tovább fog élni, mondtam.
Egyetlenegyszer tettem fel neki kérdést a szüleiről. Egy borozóban ültünk, és megkérdeztem, nem érzik-e magukat kellemetlenül, hogy szlovákul kell beszélniük odahaza, amikor ott vagyok. V. vállat vont, és egykedvűen azt mondta, hiszen ez normális.
Az egyetemen is népszerű lett a Guy Fawkes-álarc, láttam diákokat, akik reggel maszkban sétáltak be, és még ebédre is maszkban jöttek. Aztán az egyikük órára is így ült be, mire a dékán rendeletben tiltotta be az álarcviselést az egyetem területén. Persze ez csak olaj volt a tűzre, ezek után azok is magukkal hozták a Guy Fawkes-álarcot, akik azelőtt semmiféle rebelliskedésben nem vettek részt. Még a legártatlanabb lányok retiküljeiben is fel-feltűntek a groteszk vigyorú fehér fejecskék. Kérdeztem V.-t, szerinte nem hülyeség-e, hogy egyáltalán senki nem tudja közülük, mire jó ez az egész. V. azt mondta, szerinte nem hülyeség, bár azt nem tudja megmondani, akkor mi. Amikor ilyeneket mondott, óriásira nőtt a bénító fényű zöld szeme.
V. gyakran járt haza, és most már szinte mindig vele tartottam. Vasárnaponként mentünk, a délelőtti vonattal, és V. vasárnap reggeltől már szótlan volt, mélázó. Nem melankolikusan mélázó, inkább egykedvűen, bár ebben az egykedvűségben volt egy jó adag borzongató módszeresség.
Az apja születésnapját követő vasárnap kettesben maradtunk az anyukával a kiskonyhában, miközben ő épp kapkodós mozdulatokkal pucolta a csirkét, s közben a kézfejébe törölgette a homloka verítékét, pedig fagyos volt a levegő odalent. Egyszer csak megkérdezte, tényleg írogatok-e.
V. említette, hogy írogatok, tette hozzá gyorsan.
Kis semmiségeket, válaszoltam. V. a fő kritikusom.
Ez nem érdekelte az anyukát.
Ezt kellene megírnod akkor, mondta, és egyre gyorsabban járt a keze. Tudod, ő nem beszél sokat, de valamikor megemlíti. A családja történetét. Nem volt sok föld, de mégis valami. Sokáig gyűjtögették azt a földet, az ő nagyapja meg annak a nagyapja és így tovább. Neki meg már nem maradt semmije. Már az apjának se maradt semmije. A komisszár nem tudott magyarul, tudod. Amikor idejött, nem tudott szót érteni az emberekkel. De őt nem érdekelte. Úgyis az lett, amit mondott. Hiába nem értette senki. De ő ezt máshogy látja.
Szünetet tartott, de közben egyre csak járt a keze, úgy láttam, már a bőrét is levakarja a csirkének.
Ő Trianonról szokott beszélni. Olyan történeteket tud, amiket már mindenki elfelejtett. Szörnyű történeteket. Olyanokat, amikről nem beszélnek az emberek.
Néha archaizmusokat használt, néha cseh szavakat kevert a beszédébe, de végig világos maradt. Igazából kérdezni akart valamit, de odáig már nem jutottunk el, az a valami ott maradt lógva a levegőben.
V. apja egy másik alkalommal tényleg beszélt Trianonról. Azon a hétvégén is ott voltunk, amikor leégett a krasznahorkai vár. Néztük a tévében a lángokat, mindenki a képernyőre meredt, az anyuka kezében megállt a vasaló, V. apjáéban a kávéscsésze. Az anyuka néhányszor elmondta, hogy ez borzasztó, V. pedig látszólag közömbös maradt. Bemondták a híradóban, hogy gondatlan kiskamaszok lehettek a gyújtogatók, de ez senkit nem érdekelt. Csak a fájdalom volt a fontos. V. apja szinte észrevétlenül kezdett bele, egyszer csak arra eszméltem, hogy benne van egy monológban, motyogott, és azon a csehvel kevert nyelven beszélt, amit a magyar fiúk a katonaság alatt tanultak meg a csehországi laktanyákban.
Amikor bevonultak Pozsonyba, az emberek sztrájkolni kezdtek, mondta V. apja, senki nem ment munkába, és tüntetést szerveztek a belvárosba, a vásárcsarnok elé. Kisfiúk is voltak ott, meg öregemberek, katonák, akik nemrég tértek vissza a háborúból. Magyar katona már kevés maradt a városban, nem volt puskájuk, nem volt lőszerük, nem volt élelmük. A cseheket egy olasz kapitány vezette, aki megtiltotta nekik, hogy fegyvert használjanak, de az egyik katona mégis rálőtt az egyik kisfiúra, mert azt hitte, hogy a seggét mutogatja neki. Pedig a kisfiú csak egy hógolyót akart eldobni. A cseh meg lelőtte. Meg aztán az összes többit is.
V. nem szólt semmit, lesütötte a szemét, mintha aludna, az anyuka tovább vasalt, és rakosgatta egymásra a konyharuhákat meg a csipkés szegélyű abroszokat. Azon gondolkodtam, minek ennyi abrosz egyáltalán egy ekkora háztartásba.
Akkor V. apja hirtelen felém fordult, majdnem kilöttyintette a kávéját, és talán először nézett a szemembe.
Erről kellene írnod, mondta keserűen, azzal levágta a kávéscsészéjét, és eltűnt, mint egy szellem.
V. kemény kritikus volt, és nekem kellett legalább egy pohár bor, mielőtt meghallgattam a véleményét valamelyik novellámról. Azt szerette jobban, ha mutatom, mintsem ha mondom. A véleményed senkit nem érdekel, mondta, és már nem is kértem, hogy magyarázza el. Dacból csak minden második javaslatát fogadtam el. Azt mondta, amikor a gyerekkoromról írok, ne akarjam gyereknek érezni magam. Ha csak egy pillanatra is gyereknek akarom érezni magam, azzal mindennek vége. Máskor csak annyit mondott, nevetséges, hogy jelentőséget tulajdonítok annak, amit mondani akarok. Ilyenkor töltöttem magamnak még egy pohár bort. Arról is beszélt, szerinte az írásaimból csak a felejtés keserű gyomorsavíze érződik. Szerinte egy áthatolhatatlan gát választ el a múltamtól, és hiába próbálok úgy tenni, mintha a gát túloldalán lennék, ez nem igaz. Szerinte émelyítő hazugság, ahogy ezekkel a gondosan megválogatott irodalmi kifejezésekkel és a kínos alapossággal strukturált mondataimmal a rend látszatát igyekszem kelteni az emlékezetben. Szerinte ez görcsösség. Amikor kérdeztem, mit ajánl, azt mondta, nem ajánl semmit, mert neki semmiféle áttekintése nincs a nyelv működéséről. És csodálkozik a bátorságomon, amivel én legalábbis azt mutatom, hogy nekem van. De talán nem is bátorság ez, hanem hit, fűzte hozzá, bár annak elég kétségbeesett. Na és szerinte van olyan, hogy nem hisz az ember semmiben, kérdeztem vissza, amire ő csak vállat vont. Ezt sokszor eljátszottuk ugyanígy.
Esterán mindig át kellett verekednünk magunkat, amikor hozzájuk mentünk, márpedig mindig hozzájuk kellett mennünk, mert V. nem volt hajlandó nálam aludni, hiába volt külön bejáratú szobám. Estera mindig lestoppolt, borovicskát töltött a vicces feliratú kupicái valamelyikébe, és zúdította rám a sztorijait. Felült a kredencre, ledobta maga mellé a retiküljét, és koccintásra nyújtotta a poharát. Mindig maga mellett tartotta a retiküljét, mintha állandóan útra készen kellene lennie. Egy Guy Fawkes-álarc csücske kandikált ki belőle. Az anyja otthagyta a mikropöcsöt, akit Estera nem tudott elviselni, és aki az elmondása szerint mindkettejüket kínozta. Az anyja persze újra és újra visszament hozzá. Esterát nem tudtam elképzelni a Guy Fawkes-maszkban, a tökéletes sminkjét nem akarhatta eltakarni.
A gorillák tavaszra eltűntek az utcákról, de az üvöltések még fel-felharsantak, a legváratlanabb pillanatokban is.
Vártuk a villamost a reggeli dermedt ürességben, és hátba vágott minket az üvöltés.
Kibotorkáltam hajnalban a vécébe, és a csövekből előtörő üvöltés csapott homlokon.
Ültünk bágyadtan az előadóteremben, és a prof két torokköszörülése között megremegtette az épületet a gurgulázó gorillahang.
Vajon meddig fog tartani, kérdeztem V.-től egyszer, amikor hajnalban az ablakában álltam, és újra és újra megborzongatott a hőbörgés odakintről. V. azt válaszolta álmosan, ő nem hall semmit.
Egy tavaszi pikniken, a Vaskutacskánál, V. teljesen váratlanul kezdett el beszélni az apjáról. Olyan fesztelenül, amilyennek ritkán láttam. Soha nem volt semmije, sem neki, sem a családjának, mondta. Nem biztos, hogy ezt meg tudod érteni.
Nekünk sem volt semmink, mondtam. Az apám húsz évet lehúzott egy gyárban, amit aztán bezártak, gyűlöli a Dzurindáékat, és imád erről beszélni.
Ez más, mondta V.
Csak azt akarom mondani, hogy nem kell magyarázkodnod.
Ha nem kell, hát nem kell, legyintett V., és elmosolyodott.
Illetve, egy dolog. Anyukád szerint voltak földjeitek. Ezt talán képletesen értette?
Ezt mondta, kérdezte V.
Ilyesmit. De igazából mindegy is.
V. kis szünetet tartott. Érdekli őket, hogy írsz. Ez nagyon érdekli őket.
Ezt nem tudom, hogy hízelgőnek tartsam-e. De azt hiszem, inkább annak fogom tartani.
Már megint ez a megfontoltság, mondta V., és gúnyos-kedvesen mosolygott. Pedig csak azt akarom mondani, látod, sokan azt gondolják, nagy dolog, amikor az ember mondatokat ír le. Hogy ettől történhet valami.
Kivéve téged, válaszoltam.
Nem magamról beszéltem, mondta. Jó, talán még én is közéjük tartozhatnék. De én már túl vagyok ezen.
Túl vagy rajta?
Erre csak vállat vont, és bekapott egy sajtos falatkát.
Egy darabig aztán nem mentünk hozzájuk, V.-nek felgyülemlettek a különféle egyetemi melói, én pedig egy marketingügynökségnél vállaltam aprócska munkákat, béna kis összegekért, de nem tudtam nem megtenni, miután azt mondták, figyelemre méltó az az alázat, amivel a nyelvhez viszonyulok. Hülye lózungokat kellett gyártanom mosószerekhez és rágókhoz, a javaslataimat soha egyetlen reklámban sem láttam viszont, mégis fizettek és szépeket mondtak hozzá.
Május volt, amikor legközelebb mentünk, a lenti kiskonyhában kanalaztuk a húslevest, ami még sokkal jobban csípett, mint bármikor korábban, és V. apjának ettől mintha különös jókedve támadt volna. Az anyuka zavartnak tűnt, fél tányérnyi levesét is otthagyta az asztalon.
V. úgy tett, mintha ott sem lennék, nyalogatta a kanalát, és az ajtó felé bámult, ahol a függönyt megint mozgatta valami, amiből csak egy-két homályos-szürke foltot vettem ki.
Egyetlen kis ártatlan szócska volt, a legkönnyebb, amit megtanulhattam. Könnyeztem, és alig kaptam levegőt, de kimondtam.
Finom.
V. apja és V. egyszerre tették le a kanalukat, egy kimért, óvatos mozdulattal. Az anyuka háttal állt nekünk a konyhapultnál, úgy merevedett meg. Semmi nem mozdult, a legyek is elhallgattak, a tyúkok is, a május minden zümmögése tovatűnt egyetlen pillanatra.
Csak egyetlen pillanatra, aztán minden ment tovább, mintha nem történt volna meg. Mintha nem mondtam volna ki egy szót a nyelvükön.
A vizsgaidőszak kezdete után V. távol tartotta magát tőlem, ám közben olyan őrjítő üzeneteket írt, mint azelőtt soha. Amikor rá akartam törni, nem jutottam át Esterán. V. nincs odabent, mondta, és már húzta elő a borovicskás üvegét, nem érdekelték a kifogásaim. Másnaposan is minden vizsgát elsőre letettem, és V. üzeneteit olvasva maszturbáltam a szobámban esténként. Hova is mentem volna. Hiányoztak a gorillák, az üvöltéseiket felfalta a hőség. Június végén V. továbbra sem akart találkozni velem, miközben minden este arról áradozott, mindent megtenne, hogy végre a karjaimba omolhasson. Július közepén bukkant csak fel újra. Hazautazik a nyárra, közölte egyszerűen. Segít ebben-abban az anyjának, befőzés, ilyenek, kikészítette a vizsgaidőszak, az otthoni méhecskék döngicsélésére akar meditálni, és semmi mást.
Több melót vállaltam a marketingeseknél, és hagytam, hogy V. szabódjon kicsit, mielőtt lementem hozzájuk. Már augusztus eleje volt.
V.-re alig ismertem rá, kivirágzott, és a félelmetes zöld szeme ártatlanabb volt, mint valaha. Finom illata volt az izzadságának, amire rátelepedett egy leheletnyi édes porréteg, bódító dögszagra emlékeztetett. A menü a szokásos volt, húsleves és kirántott hús, de az étkezés végén V. apja egy pillanatra elvonult, majd egy műanyag palackot szorongatva tért vissza, zavaros sárga lé volt benne, ez a Lajcsikától van, mondta V. apja, és kérte, igyam ki az ásványvizemet. Csak nekem töltött, ravasz kis mosoly bujkált a szája szegletében, míg ott állt fölöttem, arra várva, hogy megigyam, és újratölthet. Nem rossz, bólogattam kényszeredetten, és ő nógatott, hogy a második pohárral is hajtsam fel. Homokízű bor volt, a harmadik pohárnál már karcolta a torkomat, V. apja nézte, hogyan kortyolom, de azt már nem várta meg, hogy ezzel a harmadikkal is végezzek, egyetlen szó nélkül eltűnt. Ebéd után mintha sűrű fátylat borítottak volna a portára, az anyuka a tyúkudvarban babot fejtett vagy akármi mást, és V. bevitt az apja műhelyébe, megfogta a kezemet, behúzott, kikapcsolt minden fényforrást, de én jól láttam a tömény sötétségben is, hogy végig mosolygott, amíg ott guggolt előttem.
Miután visszatértem, hétfőn, vártak a mosószereim, émelyítő hőség volt, a város tök üres, és már reggeltől kóválygott a fejem, mintha álmomban belém diktáltak volna egy deci töményet. Kora délután vettem észre az első kis vérpöttyöket, az orromból fröccsentek rá az előttem heverő papírokra, amikre a jegyzeteimet firkálgattam. Estére egyre sűrűbben dőlt a vér az orromból, és ahogy a fürdőbe indultam, nekiszédültem a könyvespolcomnak, két sornyi könyv temetett be, ahogy leroskadtam a padlóra. Mindet összekentem a véremmel.
A saját lábamon jutottam el a kórházba, a sürgősségi ügyelet folyosóján estem össze, még hallottam, ahogy a koponyám nagyot koppan a padlón.
Elküldték a vérmintámat a labornak, várni kellett a diagnózisra. Az egyre erősödő orrvérzés és a szédülés miatt bent tartottak, és én visszatértem ahhoz a folyóhoz, amely hónapokkal azelőtt jelent meg az álmomban. Ugyanaz a folyó volt, barnás vizű, erős sodrású, de most egyedül rohantam a partján, egyre csak várva, hogy felbukkan az a valami, ami magyarázatot ad a keresésre, és meg voltam róla győződve, hogy fel fog bukkanni, semmiféle más lehetőség nem létezett.
A vége megint homályba veszett.
Nem is tudom, hogy kezdjem, mondta a kedves, fáradt arcú doktornő szerda délelőtt, és én nem tudtam eldönteni, tényleg ennyire zavart-e, vagy inkább lenéző. A folyóról nem beszélhetek neki, ezt hamar felfogtam.
Végül nem bonyolította túl, a vizsgálatok patkánymérget mutattak ki a szervezetemben, ezt egyértelműen megállapították. Nekem kellene tudnom, hogyan jutott be, tette hozzá.
Bólogattam, mint akinek van készen okos válasza, de nem szóltam semmit.
Aznap még bent tartottak éjszakára. Nem tudták pontosan megmondani, mekkora adag patkánymérget nyeltem. A doktornő azt bizonygatta, szerinte nem kicsit. És bizalmasan érdeklődött, mi történt. Végül közöltem, egyszerűen rossz passzban voltam. De most már jobb.
Most már jobb, kérdezte, és óvatosan leült az ágyam szélére. Furcsa illata volt, kissé fanyar, de nem zavaró, olyasmi, mint a tovaillanó benzingőz.
Túl vagyok a mélyponton, mondtam.
És hogyan jutott a mélypontra, kérdezte, egyszerre rutinosan és tapintattal.
Afféle alkotói válság, mondtam, és gyorsan megismételtem, mint akinek hirtelen jó ötlete támadt, belezuhantam egy ilyen alkotói válságba. Egy történetet kerestem, amit meg kellene írnom, és sokáig semmit nem éreztem igazán a magaménak.
Értem, mondta a doktornő. És most mi változhat meg?
Ki kellett zökkennem. Ez hiányzott. És nem láttam jobb megoldást.
Kételkedve nézett rám, és hidegen, bár óvatosan lökte el magát az ágyamtól. Csak azt ismételgette, jól van, és pszichológust ajánlgatott, a mondandója vége homályba veszett.
V. apját nem említettem neki, és a karcos ízű bort sem, amiből nem ivott senki más.
Az álom tovatűnt, nem maradt semmi, és én képeket próbáltam magam elé képzelni, pozsonyi épületekről, szabályos formákról, rideg alakzatokról. Aztán már csak a sötétséget akartam, beburkolni magam vele, kikapcsolni minden fényforrást, de csak ömlött rám a napfény, és a sötétség szétomlott, elszivárgott, mielőtt magamra rángathattam volna.
A telefonom tele volt üzenetekkel és hívásokkal V.-től, de én csak másnap válaszoltam neki, otthonról. Röviden megírtam, mi történt, és hogy már jól vagyok.
Nem értem, biztos, hogy patkányméreg, kérdezte V., és ez volt az utolsó üzenete.
Azt válaszoltam neki, én sem értem, az orvosok szerint biztos, és vasárnapra saccolják a mérgezést. Plazmás kezelést kaptam, és vitaminokat kell szednem, de már nem érzek semmit.
Akkor rám borult a csend, ami zajosabb volt, mint valaha. Forrt, bugyogott a város, de nem forrt ki belőle semmi, csak formátlan salak. Vártam az enyhülést, és vártam V.-t, hogy visszatérjen.
Elkezdődött az új szemeszter, és V. nem adott hírt magáról.
Estera egy rövid kopogás után ajtót nyitott. Pár perce érkezhetett meg a lakásba, a gurulós bőröndje ott volt az ajtó mellett, és borovicska helyett most calvados volt nála, Provence-ban nyaralt az anyjával, élete vakációja, és így tovább. Na és V.? Ide figyeljek csak, fogta meg a vállamat Estera, a calvados a találkozások és a búcsúzások itala, de ez mindegy is, mert egyszerűen üt, és ez kell most nekünk, mindjárt megint ránk zúdul a sok szar, úszhatunk a fospatakban, miért ne innánk meg most ezt, sőt, miért ne innánk aztán még eggyel.
Na és V.?
Ne csináld, hogy nem tudod, mondta Estera, és élvezte, ahogy megjátszhatja a meglepettet, már odakint van, minden papírt elintézett, szemeszter végéig ránk sem fog kacsintani, ez van, Erasmus, idén én is megpályázom.
Megborzongtam a calvadostól, csak enyhén, de Estera így is kiszúrta, és percekig röhögött rajtam.
V. nem bukkant fel a következő szemeszterben sem, és az egyetemi folyosókon különféle hírek keringtek arról, merre csavarog. Azt beszélték, nem tette le a vizsgáit, hanem kiment Ausztráliába, és lovakat csutakol egy farmon. Azt beszélték, idegenvezetőnek állt Angliában, és különböző városneveket soroltak. Azt beszélték, fagyit árul egy eldugott toszkánai településen. A zergék lakta zord bérceken és végeláthatatlan lápvidékeken túli szeles síkságokról, ahol cserzett arcbőrű, kérges kezű, búskomor, szótlan népek élnek, nem esett szó.
Nem sokkal később elvetődtem egyszer a faluba. A nyári szemeszterben szereztem meg a jogsit, és vettem egy rozsdás, nyikorgó Feliciát, amivel a hegyek közé nem is mertem felmenni, csak a lapos déli tájakat jártam. Egyedül ültem a kocsiban, és önkéntelenül kanyarodtam le az országútról, amikor megpillantottam a helységnevet az útjelző táblán; úgy álltak a koromtól sötét falú, megviselt emeletes házak az út mentén, mint megannyi szél gyötörte sziklatömb. Az övék is ott volt, némán, elhagyatottan, változatlanul. Az udvarra ráborult a ház árnyéka, életnek semmi nyoma nem mutatkozott — míg egyszer csak feltűnt valami, egy kar, egy hát, és én riadtan tapostam a gázra. Úgy láttam, az a valaki az udvaron felém fordult, de már nem tudtam kivenni az arcát.
A nyári szemeszter után megszakítottam a sulit, hogy befejezzem a kötetemet. A marketingügynökségnél ismertem meg Luciát, aki egy kiadónak is dolgozott szerkesztőként. Beajánlott nekik, és mindjárt kijelentette, adni szoktak a szavára. Lucia éjszakákon keresztül olvasta a szövegeimet, és azt mondta, megrendítő volt számára, ahogy a szeme elé tárult a gyerekkorom. Sokszor elismételte, hogy hinnem kell magamban, mert azzal hitet adhatok másoknak is, és hogy az emberek akkor is akarják, hogy hitet adjanak nekik, ha nem látszik rajtuk elsőre. Lucia szerette tűzvörösre festeni az ajkát, és kérte, hogy a hosszú, göndör haját birizgáljam, amíg a szájában tart. Kitartóan biztatott, és rajongva nézett rám.