A SZAKSZERVEZETI BIZALMI (Abszurd)
– Erzsike! Vár még valaki rám? – kérdezte titkárnőjét az új vezérigazgatónő
– Igen, Kovács István, a vállalati szakszervezeti vezető
– Akkor küldje gyorsan, mert már várnak rám a Minisztériumban!
– Máris!
***
– Kézcsókom vezérigazgatónő – lépett be Kovács -, és kezet csókolt a főnöknőjének. Nem óhajtom feltartani Önt, csupán bemutatkozó látogatást tennék.
– Hogy maga milyen jól nevelt, Kovács úr! De, ha valóban francia nevelésben részesült, legalább ment volna lefürdeni, s úgy jött volna hozzám! Ne vegye rossz néven, nem zavar engem a fáradt olaj szaga, de megtisztelhetett volna engem, hogy tisztán jön be hozzám.
Ennyit ugye, joggal várhat el egy hölgy egy úrtól? Meg az sem ártott volna, ha megborotválkozik: már régen nem divat az egy-két napos szakáll, ez a borosta az igénytelenségére, nem pedig lezserségre vall! Ön mit szólt volna, ha melegítő ruhában fogadom, borzas hajjal, koszos körmökkel? Na ugye?
Ön bármikor bejelentkezhet hozzám, s ha nincs értekezletem, beszélhet is velem, de a kultúrált kinézetéről a továbbiakban legyen kedves gondoskodni! Ha valami sürgős dolga akadna, és nem lenne lehetősége lezuhanyoznia, ímélben, vagy telefonon is megkereshet, Erzsike megadja magának az elérhetőségeimet. Most viszont rohanok!. Köszöntem a látogatását, a viszontlátásra! – ezzel elviharzott.
Kovács pedig leforrázva, magába roskadva bambult ki a fejéből. Egy darabig egyik lábáról a másikra állt, majd Erzsikétől megkérdezte, mikor zavarhatja a vezért legközelebb? Örömmel vette tudomásul, hogy másnap bent lesz este hétig, mégpedig egyedül, így nyugodtan beszélhetne vele. Megfogadta, nem lesz több leégése, legközelebb majd kitesz magáért!
Másnap, munka után izgatottan készülődött. Megborotválkozott, hajat is mosott, majd sorra vette a borotválkozás utáni szeszeket, melyet lányaitól, és nejétől kapott. Hogy ne gondolhassa a vezérigazgató-nő homokosnak, az édes-bódító illatút ki sem próbálva a másik kettőből dörzsölt egy keveset arcbőrére, majd a divatnak megfelelően kissé bezselézte a haját.
Gondosan levágta körmeit, s noha nem volt szokása, még meg is reszelgette azokat.
Nem tudta eldönteni, vajon milyen színű és mintázatú nyakkendőt kössön, de tudta, nyakkendő nélkül egy tapodtat se! Ha már lúd, legyen kövér!
Bekapcsolta a tv-t, hogy lássa, a politikusok éppen milyen nyakkendővel vannak felvértezve, így esett a választása az egyszínű vörösre. Tudta, hogy a fehér zoknik ideje lejárt, de zavarba ejtette, hogy az éppen trendi öltöny/tornacipő (különösen piros színben) együttest ki kell hagynia, ez utóbbi híján.
Vásárolni viszont se ideje, se kedve, még kevésbé pénze sem volt, ezért a „hagyományos”, fekete, tükörfényesre kipucolt cipőjét vette elő. Azt sem tudta hirtelenjében eldönteni, vajon fehér, vagy kék inget vegyen-e föl? A kék ugyan a trendi, de a fehérrel, a hagyományossal nem lehet mellényúlni – gondolta. Aztán az is kérdésessé vált, vajon a kék inghez megy-e a piros nyakkendő?
Sokáig állt a tükör előtt, próbálgatta egyiket-másikat, néha bepróbálkozott lila, vagy rózsaszínű inggel is. Végre eldöntötte, merész lesz, és nem maradi, így maradt a kék ing piros, egyszínű nyakkendővel, aranyozott nyakkendőtűvel.
Visszament a fürdőszobába, és a mentolossal mosta meg fogait.
„Na, most nem mondhatja a főnöknőm, hogy lepusztultan nézek ki! – fűzte tovább gondolatát, majd elővette főnökasszonya névjegykártyáját.
***
Az előszobai nagytükörben még egyszer végignézett magán, megigazította a nyakkendőjét, végig simította enyhén zselézett haját, tárcsázta a vezérigazgatónő közvetlen vonalát, majd lazán, magabiztosan megbeszélte vele a szakszervezeti problémákat…