Így egy lépést se tovább
Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor égi figyelmeztetést kapott, de nem értette, vagy észre sem vette. Számomra ilyen volt a pár évvel korábbi eseménysorozat. A munkahelyem teljes embert kívánt, és gyakran nemcsak munkaidőben. Előfordult, hogy felkelés után azon gondolkodtam, milyen nap is van, hiszen az határozta meg, a munkahelyemre kell mennem, vagy a kertbe. Fáradtan feküdtem le, és fáradtan keltem fel. Gyakran vittem haza munkát. Egy esős szeptember délutánon, úgy határoztam, nem érdekel mennyi munkát nem tudtam elvégezni. Holnap is lesz nap.
Mire a parkba értem, szakadt az eső. A vászoncipőm pillanatok alatt csónakká változott. Olyan csónakká, ami megtelt, közel volt az elmerülés. Nem is tudtam mennyire közel.
A templom melletti Szent Imre szobor előtt egyik lépésből a másikba lemerevedtem. Bárhogy erőltettem, nem ment. Nem tudtam lépni. A fájdalom teret hagyott az emlékeknek. Felidéződtek fogadkozásaim, hogy visszaveszek a tempóból, és megtanulok pihenni, de legalább lazítani. Akkor még nem gondoltam, ma már tudom, ez volt az első figyelmeztetés.
Álltam kezemben az esernyővel, és áztam. Újra és újra próbáltam lépni, de nem ment. Emberek jöttek-mentek körülöttem, de senki nem kérdezte meg, miért álldogálok, miért nem megyek valahova az eső elől.
Váratlanul az az ötletem támadt, hogy oldalt fordulok, és a mozgásképes lábammal lépek egyet, mellé zárok a másikkal. A máskor tíz perces út most több mint egy óráig tartott, de hazaértem.
Visszaidézve milyenek láthattak a járókelők, fanyar mosoly jelenik meg az arcom. Nem hiszem, hogy normálisnak tartottak.
A saját fészkén mindenki bátrabb. Az lettem én is. Faltól falig járkáltam, illetve valami járáshoz hasonlóval próbálkoztam. Potyogtak a könnyeim, grimaszokat vágtam. Öt percnél nem bírtam tovább, ha volt annyi egyáltalán.
Pár nap múlva dr. Ortopédia alaposan végigmért.
– Konok, akaratos egy nőszemély maga. Ugye nem tévedek? – kérdezte.
– Nem – préseltem ki magamból a rám nézve cseppet se hízelgő beismerést.
– Ez a szerencséje. A térdhajlatában hét centiméter átmérőjű ciszta van. Elszorította a keringését. Az akaratosága, az újra próbálkozásai mentették meg a lábát.
A három heti kicsit sem vidám kezelés alatt akkor tudtam nevetni, ha arra gondoltam, lám az akaratos, makacs karakter pozitív dolgokat is eredményezhet. Igaz, ilyenkor már kitartásnak szokták nevezni.
Hála dr. Ortopédiának az életem visszatért a rendes kerékvágásba, legalábbis így hittem. A fogadalmak maradtak, amik korábban is voltak, fogadalmak, be nem váltott ígéretek. Talán az égiek arra vártak, csak lesz annyi eszem, hogy tanultam a jelekből. Nem volt. Minden ugyanúgy ment tovább, vagy majdnem.
December elején egyik pillanatról a másikra az irodában kiment alólam a lábam. Dr. Ortopédia ezt úgy fogalmazta meg, nem tartotta meg a testemet. Igaz, nem vagyok az a nádszál királykisasszony alkat, de azért tonna donna se. A kollégámmal, akivel osztoztunk az irodán azon örömködtünk, hogy kicsi a szoba, ezért az asztal és a szekrény nem engedtek elesni. Áldassék, aki kitalálta a normatívákat, hogy legyen levegőnk, de most azért nem dőltem ki, mint a kivágott fa, mert a régi építészek nem ismerték a mai előírásokat.
Következett az, amit a köznyelv feltöltésként emleget. Ha nem is ugrottam le a kezelőágyról, sokat javult a mozgásképességem.
Az a mondás járja, az okos a más kárán tanul, én a magamén se tanultam. Minden maradt, ahogy korábban volt. Csak annyiban változott a helyzet, hogy gyógyultnak hittem magam.
A következő alkalommal mindkét lábam kiment alólam, és az arcommal töröltem fel az íróasztalt. Öröm az ürümben, hogy a figyelmeztetéseket akkor kaptam, amikor valamiben meg tudtam kapaszkodni, és nem az utcán, a parkban.
Dr. Ortopédia úgy találta, a műtét elkerülhetetlen.
Péntek éjszaka bent alvás után hazamehettem.
Amikor készülődtem, rádöbbentem, a zoknimat se tudom egyedül felvenni. Elhúztam a számat, hiszen otthon maradok, minek nekem zokni. Őszintén hittem, amikorra kell, addigra biztos fel tudom majd venni.
Közeli ismeretségbe kerültem a mankóval, ami kedves támasz, de inkább nem terveztem tartós barátságot. Furcsa volt, hogy meg kellett tanulni a véralvadásgátló injekciót beadni. Olyan volt, mintha nem is én kaptam volna magamtól, hanem valami idegen lénybe szúrtam volna.
Szombaton délután otthon voltam. Már akkor azon gondolkodtam, hogy jó lenne zuhanyozni. Vasárnap reggelre már viszketett a bőröm a sok vakarástól, annyira vágytam a zuhany alá.
Valahányszor sóvárogva álltam a zuhanyfülke előtt annyiszor néztem a lábamra, a bokámtól a combom közepéig tekergő fáslira. És annyiszor tettem le a vágyva vágyott vízsugarakról. Megoldást kerestem. És akkor bekattant. Folpack fólia. Van belőle bőven. Nem engedi át a vizet. Ez lesz a megoldás!
Mankóval elbotorkáltam a kiskamráig. Valahogy levertem a jókora tekercset, amit a mankónak támaszkodva röptében kaptam el. Eddig megvoltam.
Jött a következő gond. Nem hajlik a lábam. Volt probléma, de eszköz is. Akkor megoldásnak is lennie kell. Azért nem volt ennyire egyszerű.
Kitaláltam, hogy leülök, leteszem a folpack tekercset a megbontott végén és a befáslizott lábammal rálépek. A selyemhernyó gubója semmi ahhoz képest, amit a lábamra tekertem, és csak most jött a neheze, combtőig becsomagolni magamat.
Persze egyedül voltam otthon. Ilyen mutatványra senki nem vállalkozik a családja előtt. Talán nem is hagynák, hogy ekkora esztelenséget csináljunk. Ott álltam a nappaliban, ahogy megszülettem, már ha a folpack fóliát és a fáslit csereszabatosnak tekintjük a burokkal. Elfáradtam. Annyi erőm sem volt, hogy elmenjek a fürdőszobáig, a zuhanyozáshoz pedig végképp nem maradt egy morzsányi sem. Leereszkedtem a rekamiéra, és vártam, hogy legyen elég energiám egy teljesen mindennapi művelethez.
Viszketett a szemem. Megdörzsöltem. Azon gondolkodtam, sírjak, vagy nevessek? Nevessem ki a nyomorúságomat? Ezt választottam. Az erőm is sokkal hamarabb visszatért, mint vártam. Szükségem is volt rá, hiszen a múmiákat másoló mesterművem teteje pillanatok alatt tölcsérré alakult, megtelt, és a víz súlyától lezuttyant a bokámhoz. Ennyit arról, hogy nem lehet vizes a kötés. Semmivel se volt könnyebb a lábfejemről leszedni a fóliát, mint rárakni.
Az akció után fáradtan, de boldogan ültem újra a rekamiéra, hogy a hajszárítóval megszárítsam a fáslit. Közben arra gondoltam, ha dr. Ortopédia látná, mit műveltem, nem dicsérne meg, de ő se bírná ki nevetés nélkül. Én se bírtam. Nem vallottam be neki.
Talán ez az ostobaság adta meg a kezdő lökést ahhoz, hogy elkezdjek tornászni. Először csak percekre futotta az akaratomból. Olyan percekre, amiket váltakozva kísértek könnyek és káromkodások. A szókincsem messze volt a hamvas lelkű apácákétól.
Később gyógytornára jártam. Talán ugyanannyi energiámat vette el a fizikai erőfeszítés, mint az, hogy az illetlen szavakat magamban tartsam. A szókincsem egyébként se túlzottan csúszós, csak egy ideig volt nehéz visszatérni régi önmagamhoz.
A tartós állást igénylő tevékenységek még tilosak voltak, amikor elkezdtem főzni. Abban biztos voltam, hogy nem tudom kivárni, hogy az étel megfőjön, ezért a tepsis, csőben sült ételeket részesítettem előnyben. Addig nem is volt gond, amíg a tepsibe tettem az alapanyagokat. A műtött lábamat pihentetve, lábujjhegyre támasztottam. A sütő rácsa, és amíg le tudtam hajolni, finoman szólva nem voltak egy szinten. Hirtelen ötlettel a gravitációra bíztam a tepsit, ráejtettem a rácsra.
Ezután azon agyaltam, hogy leejteni lehet egy edényt, de azt nem mondhatom, hogy ugorjon a kezembe, amikor ki kell vennem. Mire az étel elkészült, kitaláltam a megoldást. Szakácsok rémeként a kinyitott sütőben hagytam addig hűlni, amíg a tornászok mérlegállásához csak nagyvonalakban hasonló pózból fel tudtam emelni.
Sokat tanultam magamról ebben az időszakban. Sokszor kerültem szembe a sírjak, vagy nevessek kérdéssel. Eddig volt lehetőségem a nevetést választani. Remélem, így is marad.