Levéltánc

Levéltánc

Borbála ősz hajába beletúrt a szellő. Olyan kellemes simogatással, mint régen. Mintha nem is telt volna el ötven esztendő azóta, amikor naponta rótta a kastélyt körülvevő park sétányait. Felnézett az égre. A fák levelei közt beszökő napsugár fátyolként árasztott el mindent. Madarak csiripeltek. – Hangverseny- nevette el magát. Ez nem változott. Sűrű kopogással jelezte a jelenlétét a harkály. Akkor is gyógyította a fákat, amikor Ő volt a kastély legifjabb lakója. Lehunyta a szemét. Hagyta, hogy a fényáradat átjárja az arcát. Melegnek, bíztatónak érezte, mégis egészen más volt, mint hajdanán.
A kastélyt körbevevő virágok őszi képet mutattak. A bokrok alján elszáradva sárgult levelek borították a földet. Megtették, amit a természet eddig kért tőlük. Várták, hogy befedje őket a hó, amikor majd az álmukban újra felsejlik a reggeli harmat simogatása és a Hold sugarainak ölelése. A rózsabokron még fiatal hajtások próbálták a fény felé fordulni, várakoztak, hogy kibonthassák a szirmaikat. Borbála egyenként vette szemügyre a tearózsákat.. Ott volt a levegőben az illatuk. Lopakodva érkezett egy újabb fuvallat. Annyi ereje volt, hogy felkavarta a bokrok alján pihenő leveleket, amik akár egy szerelmes pár egymás felé tartottak. Táncoltatta őket. Alászálltak, majd újra felemelkedtek. Versenyeztek ki ér feljebb és ki fog legtovább fennmaradni a levegőben, majd méltóságteljesen földet értek. A kastélypark öreg fái nem vették sietősre, hogy őszi ruhát öltsenek. Még váratták magukat, még árnyat szerettek volna adni.
A kastélypark leglátványosabb része a tó és környéke volt. Borbála meghallotta a csordogáló víz hangját, amely kristálytisztán folyt alá a kövek közül. Öreg csónak várta a parton, hogy valaki újra megtáncoltassa. A tó vize a kastély parkjának szemeként tündöklött, alig mozdult. Közepén, kis szigeten álló fa törzse megvastagodott. Lombja beterítette a földsávját. Borbála lassan közelített meg a csónakot. Egyetlen egy törött lapát csüngött az oldalán. Körbenézett. Sehol sem látta a lapát párját. Az ülés deszkáján fehér festék nyoma árulkodott a régi szép időkről. Felsóhajtott. Önkénytelenül is kiszalad a száján – Ferenc! Nem kapott választ. Egy kis ideig figyelt. A fák közt sem mozdul semmi. Újra hallotta a ló dobogását, a nyerítését, amivel mindig beköszöntött, ha Ferenc elérte a kastély parkját. Most csend volt. Néma csend. Pár pillanat múlva egyetlen nesz volt, ami megütötte fület. Az újra a zizzenve leszálló levelek hangja. Azok táncoltak akár a pillangók. Utolsó násztánc, ami még a fák ágai és a föld közt jutalmul osztotta ki számukra a természet ura. Megszólalt egy galamb. Turbékolt és feleletre várt. Gyorsan megérkezett a válasz, majd egymás mellé telepedtek a fa ágára. Összeért a csőrük és szárnyuk. Olyanok voltak, mint a csókolódzó pár.
– Ők még most is együtt vannak!- sóhajtott fel Borbála. A fiókáik is lehetnek. Igen fiaik.
A tó vize megmozdult. Békák siettek a csónak felé. Az egyik felkapaszkodott rá. Megállt a kivénhedt deszkán. Szembenézett Borbálával. Nem zavartatta magát, csak ül és fújta a nótáját. Régen volt, amikor télen a befagyott tó jegén, siklottak és kacagtak Ferenccel. Összeölelkeztek és a szerelem melegétől egyáltalán nem érezték a levegő fagyos leheletét. A tó melletti dombon áll ma is a bástyaszerű víztorony. Régen a dombjának lejtőin szánkózhattak a család tagjai és vendégeik. Hiába törtek fel benne az emlékek, rátört a magány, az egyedüllét érzése. Könny szökött a szemébe. Zsebkendőért nyúlt. Letörölte a szemét és visszament a sétány jól kitaposott útjára. A Nap erősebben sütött. A kezében lévő ernyőjét feje fölé emelte. Hófehér selyemből készült, apró virágmintájával védelmezte. Már majdnem kiért, amikor előtte feküdt egy nagy fa. Lombját rég elveszítette, csak a törzse egyik része fúródott bele a földbe. Gyökerei az ég felé földlabdával bélelve várta az enyészetet. A kidőlt tölgyfa mellett magasra nőttek a bükkfák. Nem messze tőle fenyők, boróka bokrok. A kert díszét a pálmaházat kereste. Mennyit szaladgáltak, játszottak benne. János a kertész néha rájuk szólt, bár tudta, hogy semmibe sem tesznek kárt. De a játék hevében, ordító oroszlánnak, rikoltgató madaraknak, visító majmoknak képzelték magukat. Boldog gyermekkor, ami egyetlen szempillantás alatt megszűnt. Maguk után hagytak mindent. A társalgót, a hatalmas könyvtárat és a csillogó csillárok fényáradatát, ami az estélyeken ragyogta be az éjszakát. Mire visszaért a sétából, már esteledett. Még egyszer lenézett a lépcsősoron. Az angolpark a megöregedett fáival még tartotta magát. Belépett a kastélyba. Magas, fekete hajú ifjú lépett elé. Nyújtotta felé a karját.
– Szabad?
Borbála egy pillanatra megállt.
– Ki maga, és mit akar?
– Nem ismer meg?
– Nem!- válaszolta határozottan.
– Akkor hunyja le a szemét!
– Miért?
– Szeretném, ha felismerne és megengedné, hogy bekísérjem.
– Hova?
– A társalgóba.
– Én idegennel nem lépek egy lépést sem!
– Még most sem ismert meg?
– Téved!
Borbála még mindig csak állt és várt.
– Kérem- szólalt meg újra az ifjú. Jöjjön velem!
– Ferenc?!
– Az apám bent várja.
– Hol?
– A könyvtárban.
– Kit keres ott?
– Magát.
– Engem?
– Igen.
Egy pillanatra megszédült. A lépcső karfájába kapaszkodott meg, de érezte, hogy valaki fogja.
– Vigyázok magára. Jöjjön!
Lassan elindult, hagyta, hogy a fiatalember vezesse. A fogadóterem csillárjai már ontották a fényt. A kandalló némán várta, hogy feléledjen benne a tűz. A családról festett képek sorakoztak a falon. A zenekar a sarokban játszott. A terem megtelt fiatal fiukkal és szebbnél szebb estélyiruhás hölgyekkel. Megelevenedett minden. Megszólalt a zene. Keringőt játszottak. Szalad a szél a kék Dunán. Játszott a folyóval. Felborzolta a habjait, meg – megállt egy pillanatra, hogy simogathassa az útjába kerülő fák lombját. Magával csalogassa a hátán ringó csónakot, az apró kis uszályt, ami messziről vitte az életet jelentő sót. Megállt Borbálával az idő. Ott érezte magát Ferenccel a táncolók között. A szerelem tüze átjárta a testét. Beleborzongott. S csak most látta meg, hogy egy ifjú pár mosolya ragyogja be a termet. Az összeérő tekintetek a boldogságról árulkodtak. Vajon meddig tart ennek az estének a varázsa? Az ő szemében a múlt, a fiataloknak az út kezdete. Az óra mérte a falon az időt. Neki a lejárót, az ifjúságnak a kezdetet. Borbála szeme előtt táncolni kezdtek a képek. Mint a vetítővásznon peregtek az emlékek. Ferenc fekete hajával a kertész mellett csokorba szedte a virágokat. Ránézett és a csillogó szemében tündökölt az élet. Hallotta, ahogy évek múlva átszalad a parkon és messziről kiabál. Vége! Mindennek vége! Mire felért a lépcsőn, már hatalmas robajjal csattant mögötte az ajtó. Most is megijedt. Felállt és elindult a könyvtárszobába. Ott állt a kertésszel szemben. Az emlékek és a valóság. Vagy vízió az egész? Nem. A kertész most is ugyan olyan, mint régen, csak megülte a haját és a szakállát a dér. A háta hajlottabb , a hangja ércesebb.
– Szép estét,- mondja és lecsorog a szeméből a könny.
– Magának is János! Mondja, mi történik velem?
– Hazatért. Mi meg szeretnénk köszönni, hogy új életet varázsolt a falak közé.
– Nem maguk tartoznak köszönettel, hanem én.
– Miért?
– Maguk megmentettek mindent, amit csak tudtak.
– Mi csak tettük a dolgunkat.
– Én is. Meg kellett tennem. Bárhol is él az ember a hazája mindig várja. A ház és a gyermekkorom ott él a lelkemben. Mélyen bevésődött minden az emlékeimbe.
– Az jó. Szeretnék adni magának valamit.
A kertész odalépett a könyvtár forgóajtójához. Az ajtó csikorogva nyílt ki. A rejtekhelyen magányosan állt az asztal és egy szék. A szúrágta asztal oldalsó fiókjához nyúlt kinyitotta.
– Ez a magáé.
Elefántcsontból faragott dobozkát nyújtott Borbála elé.
– Hol találta?
– A parkban.
– Tudja, mi van benne?
– Nem. Soha sem nyitottam fel.
– Akkor most én felnyitom.
Ahogy megmozdult a doboz fedele, el kezdett zenélni. Régi altatódal dallamai szálltak a könyvtárszobába.
– Az anyánktól kaptuk, s ha nem jött álom a szemünkre, mindig felnyitotta. Azt hittük, hogy egy zenekar él a dobozban. Ma már tudom, hogy az édesanyánk szíve és a szeretete élt és él benne. Köszönöm. Többet ér nekem, mint az egész kastély.
Az altatódal végén magától bezáródott a doboz.
Kinyílt az ajtó. A vacsorához hívták a vendégeket. Vacsora után, a dohány illata szalad át a billiárdszobán. Apró gyermekkacajok suhantak a folyosón. Elütötte az óra az éjfélt. Borbála felment az édesanyja szobájába. Leheveredett az ágyra. Felnyitotta a zenélő dobozt, s hagyta, hogy álomba ringassa.

“Levéltánc” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Rozika és Éva!
    Köszönöm szépen a véleményeteket és, hogy időt szakítottatok az írásomra. Szeretettel: Karola.

  2. Csodálatos írás, kedves Karola, teljesen elvarázsolt. Gyönyörűek a természeti képek, és az érzelmek, belesajdult a szívem. Köszönöm Neked, hogy olvashattam soraid! Szeretettel. Éva

Szólj hozzá!