Elhalványult a nyár. Nemsokára Halloween. Holnap egészen pontosan. Mert már hajnal van. Ma is holnap feküdtem le. Mint mindig. Gondolkozok, csak gondolkozok. Mint mindig.
Vihar van ismét a fejemben. Nem csúnya, nem borzalmas, nem is annyira félelmetes. Csak vihar. Érzek valami illatot, ami a gyerekkorra emlékeztet. Hallgatom a ‘Félember’t, meg hasonlókat. 22 évesen nem kellene gondolkodni ilyeneken, de túl gyorsan telik az idő.
Szomorú lettem. Fáj valami. A szeretethiány, az összetört álmok. Az igazságtalanság, a megváltoztathatatlanság valósága. A realitás igazsága. Az álmok távolsága. A generációs traumák, a kihűlt csókok. A hideg szél, ami az arcomat fújja, a forró szívem, ami mindig sokat akar. A kékeszöld szemek, amik bármit hazudhatnak. A gyerekkori álmok. Hogy nem minden pont úgy lett, ahogy elképzeltük együtt. A balatoni, nyári esti remények. A rossz példák látványa.
Örülök, hogy ennyit fejlődtem. Hálás vagyok a boldogságomért, az emberekért, akik körülvesznek. Értük. A fiúkért és a lányokért, akik újra elhitették velem, hogy szerethető vagyok. A mosolyokért, az ölelésekért. A kézfogásért tőle a nyári estén. Ezért az egész nyárért. A tapasztalatokért is.
De mit tegyek, ha fáj? Ha fáj a tökéletlenség és a kétely? De talán nem is fáj. Talán csak félek. Félek, hogy nem vagyok a saját sorsom kovácsa. Hogy nem rajtam múlik. Istenem… Milyen rossz is lenne a meghatározottság. Add meg nekem, hogy végre boldog legyen a gyerekkori énem.
2023. október