JELENETEK A XX. SZÁZADBÓL
BOLOND ÁDÁM TÖRTÉNETE
Egy régi mondás szerint, az a falu nagyon szegény, amelyik nem tud eltartani a falu végén egy cigánycsaládot és egy falu bolondját.
Szürke, dolgos cigányember volt, sok gyerekével és soványka feleségével egy viskóban lakott a falu végén. Nyáron üstházat gyártott bádogból, télen fateknőket faragott és kosarat font. Ezeket eladogatta, szegényesen megélt belőle.
Nem bántott senkit, őt sem zaklatta senki. Kedves nótája volt a „Falu végén nem füstöl a kémény”…
Egyszer csak eltűnt, talán meghalt szép csendesen, ahogyan élt.
Bolond Ádám vagy harminc éve, gyerekkorában került a községbe. A lelencből hozta ki egy özvegyasszony, hogy ne legyen egyedül, mert az ura elveszett a háborúban. Azt gondolta, felnevelgeti szeretetben, s később segítségére lesz majd a munkában a ház körül. Így is történt, de időközben kiderült, a fiúcska kissé bohókás, de szeretnivaló jó gyerek. Megvolt neki a maga furfangos esze, de mégis bolondnak tartották.
Mivel a nevét senki nem tudta, vagy már elfelejtették, mindenki Bolond Ádámnak hívta.
Sok mindent nem lehetett rábízni, és nem is kapkodott a dolog után, többnyire a faluban tekergett. Legnagyobb mániája az volt, hogy állandóan, fennhangon és sokat beszélt. A leghangosabb asszonyokat is túlbeszélte. Hozta-vitte a híreket, a pletykákat. Mindig az út közepén járt és hangosan szidta a rendszert, párbeszédet folytatott a politikusokkal, trágár szavakat is használva. Ilyenkor az asszonyok riadtan becsukták az ablakokat. A fején egy régi katonasapka volt az első világháborúból. Büszke volt rá, soha le nem tette, télen-nyáron viselte. Senki nem tudta, hogy hol szerezte, bizonyára kapta valahol, mert ő maga sohasem volt katona, pedig szeretett volna lenni.
Minden házba bejáratos volt, mindenhol családtagként fogadták. Valahol reggelit kapott, vagy ebédet, vagy csak egy darab kalácsot, vagy egy pár szem almát. Ruha, cipő is akadt a levetettekből. Senki nem eresztette el üres kézzel.
Mikor megunták a sok furfangos beszédet, mondták neki, most dolguk van, és ő békésen továbbállt. Főleg így volt ez, amikor már a Mama is meghalt, egyedül maradt.
Legszívesebben a központban lévő fodrászüzletben szeretett ücsörögni, mert ott sok ember fordult meg minden nap. Az üzletre az volt írva: Fodrász, de az azért csak borbélyműhely volt. Az öreg mestert is úgy hívták: Borbély János.
Valamikor régen kijárt a gazdagabb házakhoz borotválni vagy fogat húzni, de ma már csak a boltot nyitja ki, azt is csak unalomból és a régi kuncsaftok miatt kedvességből. Madzaggal kiakasztotta az ajtót és előtűntek a régi frizurák az ajtó belső lapján.
Ádám ott ült a fényesre koptatott lócán és nézte az olajos padlóra lehulló ősz hajszálakat, amiket időnként lelkesen összesöpört a kopottas seprővel. Néha őt is megborotválta a mester, mert haja nemigen volt Ádámnak, azért mégis csak szerette a vidáman dolgozó olló csattogását.
– Nem vagy egy nagy kuncsaft – mondja neki a mester nevetve.
S Ádám hallgatja az öregek katonatörténeteit és egyéb régi dolgokat, aztán ő is mondja a maga bugyuta mondanivalóját.
Néha lódít is nagyokat, ilyenkor a férfiak felemelik a lábukat, mondván: Hadd gurítson a fiú. Ő is mesél a háborúról, holott sohasem járt ott.
– És mikor jöttek a partizánok, szaladtak ki a nagy hóból, és be a zöld kukoricásba…
– Mikor vittek a fogságba, a vonatkeréken köszörültük a borotvakést és a derékszíjunkon fentük meg – kezdődött a másik igaznak hitt történet.
Mikor igazolást vár a mondókájára, megkérdezi:
– Igazam van?
Mivel nincs válasz, újra kérdezi:
– Ugye, hogy igazam van? – s már türelmetlenebb.
Merthogy most sincs felelet, jólesően nyugtázza:
– Hát persze, hogy igazam van!
S a dolgok mai állása szerint ez így van rendjén.
Egy napon a falu bolondja is eltűnt, mondogatták, hogy meghalt. Sokáig emlegették, aztán a falu is elszegényedett, ma már alig lakik ott valaki, de több a futóbolond, mint azelőtt.
2012. aug. 17.