Életképek – Csak azért sem!

Csak azért sem!

Vannak események, amelyeknek megértéséhez fel kell, hogy nőjünk. Visszaemlékezve iskolai éveimre a dicséretek, a tanulmányi,- és a szavaló versenyek jutottak eszembe korábban, pedig hát kaptam én osztályfőnöki intőt is.
Felsősként nem volt könnyű helyzetem. Templomba jártunk testvéremmel, amivel a ’70-es években senki nem dicsekedett, más világ járta. Éppen ezért gondolhatott bele az osztályfőnököm – egyben orosz tanárom – ellenszegülésembe olyan dolgot, aminek valós háttere teljesen független volt a világnézetemtől.

Nyolcadikba jártunk, a második félévet gyűrtük, közeledett a ballagásunk napja. Szokás volt, hogy a helyi KISZ szervezet fiataljai meghívják a végzősöket egy teadélutánra. Gondolom ez olyan pártpolitika volt, így próbáltak új tagokat verbuválni. Középiskolában a Kilián-kör alapozta meg a KISZ tagságot, majdhogy nem kötelező volt az is. Sosem éreztem, hogy lázadoznom kellene e-miatt, nem úgy voltam nevelve. Apám fiatalkori disszidálásáról mélyen hallgatott mindenki, és később érett fejjel fejtettem meg azt is, hogy nem volt annak politikai háttere, csupán egy kölyköt rendkívüli fantáziája ugrasztott bele a hülyeségbe, a külföldről összeolvasottak alapján. Hogy ott kolbászból lehet a kerítés… Persze nem volt, de ha abból is van kifogott apámon a honvágy, és azt semmiféle extra dolog nem mulaszthatta el, csak az otthon viszontlátása. A pártpolitika másként értelmezte tettét, mert aki elégedetlen volt a magyarországi helyzettel, az rendszerellenesnek nyilvánították azonnal. Így került ő hazatérte után fekete listára, és dolgozott öntödében haláláig, hiába csillogott úgy az esze. mint a kövek közül kiragyogó gyémánt. Soha egyetlen rossz szóval nem illette a rendszert, ballépését megpróbálta elfelejteni, de az mindig utána nyúlt, mint ahogyan rám is kihatott. Egy faluban mindenki ismeri a másikat…

A meghívás lázában égtünk. Néhány nappal korábban osztályfőnökünk széles mosollyal adta a tudtunkra:
– Nagy megtiszteltetés ért benneteket – lelkendezett. – A KISZ-es fiatalok teadélutánt szerveznek, és hivatalosak vagytok rá.
A lányok felvihogtak, és élénk pusmogás kezdődött, melynek fő témája az volt, hogy ki mit vesz fel a rendezvényre.
Megvontam a vállam. Igyekeztem közönyösnek mutatkozni az eseményt érintően, bár szívem mélyén szerettem volna részt venni az összejövetelen. Mint minden kamasz én is kedveltem a tánczenét. Otthon azonban hiába dobáltam ki a szekrényből a ruháimat, egyik kopottabb volt a másiknál, vagy éppen már kinőttem. Ritkaság számba ment, ha anyám új ruhát vásárolt a részemre, szomszédok, ismerősök levetett gönceit hordatta velem. Míg kisebb voltam nem zavart a dolog, nem értettem a súlyát, de ahogy növögettem, értelmem nyiladozott láttam a különbséget a többiek és maga között, szégyelltem a helyzetem, szégyelltem a családi körülményeim. Tanulmányi eredményemmel az elit „a” osztályba kerültem felsőben, ahol rengeteg megaláztatásban volt részem a település tehetősebb családjaiból kikerülő osztálytársaim gúnyolódása miatt. Ebből a szempontból talán jobban járok, ha rosszabbul tanulok, mert a „b” osztályban akadt bőven hozzám hasonló sorsú gyermek, de én kitűnő voltam, ott volt a helyem.
– Milyen ruhában jössz a buliba? – állt meg előttem az egyik szünetben Györgyi. Ha lehet egy gyerekre azt mondani, hogy gonosz, ő az volt, emellett kényes, és hiú. Meghatározó alakja az osztály lány galerijének, és a tanárok egyik nagy kedvence. Apja a falu vezetői közé tartozott. Észrevettem, hogy a barátnői néhány lépésre tőlünk vihogva lesik a válaszomat.
– Kaptam egy nagyon szép ruhát – hazudtam hirtelen ötlettel. – Svédországból hozták Rozika néni rokonai.
Az emlegetett Rozika néni valóban létezett, mint ahogyan léteztek a svédországi rokonok is, akik nyaranta hazalátogattak az óhazába, tehát a történet hitelesnek tűnt.
Györgyi arca megnyúlt, és részletesen kifaggatott, hogy milyen az a ruha, divatos-e, és hogy cipő is van-e hozzá megfelelő – miközben észrevettem, hogy kopott lábbelim nézegeti fintorogva. Elsoroltam neki, hogy persze, színben a ruhához illő cipőt szintén hoztak a rokonok, és apám szerint úgy nézek ki benne, mint egy királynő. Látszott Györgyin, hogy majd megeszi az irigység, mert hiába vásároltak ők a legflancosabb fővárosi üzletben, azért egy külföldi ruha nagy szó volt akkoriban, amivel nem lehetett felvenni a versenyt…
Persze a hazugság hazugság marad, abból nem születik valós dolog, és fejem felett ott lebegett a leleplezésem. Hiába könyörögtem otthon, hogy vásároljunk egy ruhát, mindegy, hogy milyet, a legolcsóbbal, a legegyszerűbbel is beérem, hasztalan. Anyám pénzpocsékolásnak tartotta az öltözködést. Könnyen volt, ő nem járt emberek közé.
Elérkezett a teadélután napja. Szomorú arccal lestem az ablakon át, ahogy két velem hasonló korú kislány a „b” osztályból láthatóan kiöltözve indul a klubdélutánra. Sírva ballagtam ki a rétre kedvenc olajfámhoz, és ott mondtam el a bánatomat. Másnap kerültem az iskolában az osztályfőnökünket, de a találkozást nem úszhattam meg, mert az utolsó óránk vele volt. Az előtte ülő háta mögé bújva lapultam, remegő szívvel hallgattam, ahogy néhány szóban a teadélutánról beszélgetnek, majd meghallottam a nevem:
– Varga Krisztina!
Vonakodva álltam fel, lábaim alig bírtak megtartani. Osztályfőnököm megállt előttem.
– Elmondnád nekünk, hogy miért nem jöttél el tegnap délután?
Átható tekintettel nézett rám, és én nyakig vörösödve, lehajtott fejjel álltam előtte. Nem válaszoltam. Az osztály pusmogott, a lányok idétlenül vihogtak a kínomon.
– Valami oka csak volt, hogy nem jöttél el a teadélutánra, nem?
Szorított a torkom, és nagy nehezen kinyögtem:
– Nem…
Osztályfőnököm úgy tűnt mindenképpen hallani akar tőlem valami észszerű magyarázatot.
– Nos? – kérdezte türelmetlenül. – Beteg voltál?
Megvontam a vállam:
– Nem volt kedvem – rebegtem. Mondhattam volna, hogy persze, beteg lettem , amelyet valószínűleg nem hazudtol meg, de akkor ott abban a pillanatban nem volt hozzá kedvem. Ehhez végképp nem. Tele volt a lelkem tüskével, más voltam, másként viselkedtem, mint azt elvárta tőlem.
Olyan csend lett a tanteremben, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani.
– Micsodaa? Mondd még egyszer!
– Nem volt kedvem! – mondtam már hangosan, érthetően és kipirult arccal dacosan belenéztem osztályfőnököm szemébe. Elvörösödött. Csúnya lett ilyenkor, vörös haja, és vörös arca, nyaka szinte lángolt. Halkan visszalépdelt az asztalához, leült, kinyitotta a naplót és ennyit mondott:
– Akkor hozd ki az ellenőrződ! Ha nem volt kedved velünk együtt lenni, nekem most lesz kedvem intőt adni neked.

Ezért kaptam én intőt, amit majdnem elfelejtettem, pedig akkor nagyon megrázott. Valójában csupán a múltkor fejtettem meg a magyarázatát, mikor az eset eszembe villant. Az év végi család látogatás alkalmával járt a tanár úr a házunkban, elég értelmes volt, ha akad benne egy csöppnyi jó szándék, rájön ellenszegülésem valódi okára. Nyilván azóta már az angyaloknak énekli a Kalinkát oroszul, öblös, mély hangján, lecsukott szemmel. Bár most jut eszembe kétlem, hogy hitt az angyalokban…