Nyolcan a viharban
A szél egyre erősebben fújt. Margaret úgy érezte, hogy egy métert sem halad, inkább hátrafelé viszi. Minden erejét összeszedte, hogy elérje az autóbusz-megállót. A toronyóra szerint, még elég ideje volt ahhoz, hogy le ne késse a járatot. Végre sikerült megkapaszkodnia a megálló melletti lánckorlátba, de abban a pillanatban kikapta a szél a kezéből az egyik csomagját.
– Jaj!- kiáltott fel.
Nem volt lehetősége, hogy utána kapjon. A következő pillanatban a szél a táskát felemelte, megperdítette és visszafelé sodorta. Margaret attól tartott, hogy teljes erejéből hozzá is vágja. Elég volt a testi épségére figyelnie, és a nála lévő másik csomagokat tartani a kezében, nem még kapkodjon a táskáért. Valaki felkiáltott.
– Vigyázzon!
Félrelépett, s a következő pillanatban egy férfit látott maga előtt kezében a táskával.
– Elkaptam! Ehhez mit szól?
A szél tiszta erővel belekapott a férfiba. Az beugrott a váróba és háttal megtámaszkodott a megállót borító plexifalba.
Margaret is beért a fedezékbe.
– Menedékhely. Már arra gondoltam, hogy felkap a szél és elrepít valahova.
– Az még nem is lenne baj. De ha, neki vágja egy fának?
– Erre nem is gondoltam. A táskám!
– A magáé? Én vettem el a széltől.
– Köszönöm! Maga igazán bátor! Mondja nem félt?
– Nem! Kiálltam a széllel szembe. Figyeli! Ott egy kerékpáros. Alig bírja a kezében tartani.Mindjárt a lánckorláthoz ér.
– Mi lesz vele?
– Egyet tehet, hátrahagyja a kerékpárt és autóbusszal megy tovább.
– Hátrahagyni?
– Igen.
– A korláthoz láncolja? Abból a trükkből én nem kérnék!
– Segítsünk neki!
– Most szabadultam ki a szél fogságából, most meg újra harcoljak vele? Nem!
– Fél?
– Igen félek! Mi lesz, ha tényleg felkap a szél és neki vág a megálló falának?
– Én megyek!
A férfi ott termett a láncnál. A kerékpáros lányt a ruhájánál fogva megrántotta. Kiabált neki, s elkapta kerékpár ülését. Ketten megpróbálták megtartani. A lány a zsebébe nyúlt. Elővette a bilincset. Nagy nehezen sikerült lerögzíteniük a hozzájuk legközelebb álló láncot tartó oszlophoz. A lányt a férfi kezénél fogva besegítette a váróba.
– Na, mit mondtam- szólt Margarethez a férfi.
– Megmentette az életemet- sírta el magát a lány.
– Mi lesz a kerékpárral?- kérdezte Margaret.
– Ami akar, lehet, hogy kettétöri a szél.
– Drága volt?
– Ne is kérdezze. Talán nem okozok vele balesetet.
Szirénázó tűzoltó autó hangja tört át a szél süvítésén keresztül.
– Valahol nagy a baj- szólt meg Margaret.
– Segíteni mennek- tett hozzá a lány.
Fékcsikorgással megállt a korlátnál a tűzoltóautó. A plexiüvegen át jól látták, hogy egy tagbaszakadt férfi, vágóval a kezében kiszáll, s a kerékpárt egyetlen nyisszantással megszabadítja és bevágják az autóba.
– Vége!- kiáltott fel a lány,- Soha többé nem kapom vissza!
– A rendszám! Írja!
– Nem lehet, a szél elviszi a papírt!
– A telefonjába!
A lány ,remegő kézzel elővette a telefont.
– Kikapja a kezemből a szél!
– Adja ide! Forduljanak mind a ketten felém! Jól van. Beírtam a tűzoltóautó rendszámát.
A toronyórán megszólalt a bimm-, bamm.
– Azt hiszem járatkimaradás lesz.
– Nem baj. Már fedezékben vagyunk.
– S ha nem, akkor elrepülünk, úgy ahogyan mondta?
Reccsenést hallottak.
– A tető! – sikított Margaret.
– Vigyázzon! – kiáltotta a férfi.
– Még sem jó hely ez a megálló, jeleznünk kellet volna a tűzoltóknak- motyogott a lány.
– Mit?
– Hogy életveszélyben vagyunk!
– Mi?
– Igen, mi hárman. Bújunk össze!
Még egy reccsenés és a tető elvált. Hárman kétségbeesve figyelték az oldalfalon keresztül, hogy jön e a járat. Néha egy- egy terepjáró elment, de az is oldalazva közlekedett. Végre felcsillant a remény. Lassan közeledett a megálló felé az autóbusz. A férfi kilépett , hogy jelezze. Valakik várnak a járatra. A szél tombolt, s amire megállt az autóbusz, majdnem kikapta a férfi kezéből is a táskáját. A két hölgy is a kiugrott a megállóból. Bevonszolta magát a csomagokkal. A sofőr rájuk kérdezett.
– Minden rendben?
– Igen, de a váró tetejét megbontotta a szél.
– Majd visszarakják. Sajnálom, hogy késtem, de letiltottak minden járatot. A szél sebessége miatt nem engedtek ki az útra. Én önként, a saját felelősségemre vállaltam, hogy végig járom a szakaszomat. Még szerencse! Önökön kívül öt utas várt. Hála Istennek senkinek sincs semmi baja.
– Meddig visz bennünk?
– A telepig, ami itt van 100 méterre.
– S utána?
– Nyugodjanak meg, fedezékben leszünk, s ha szél ereje csillapodik, haza fogjuk magukat szállítani.
– S addig?
– Értesítsék a hozzátartozójukat, hogy semmi bajuk sincsen. Biztonságban vannak.
– Borzasztó!- kiáltott fel egy hölgy.
Hátranéztek s egy idős asszony sírt.
– Nyugalom- lépett hozzá a férfi,- Most már minden rendben van.
– A lányom!
– Mi van a lányával?
– Szül a kórházban!
– Biztosan?
– Igen. Most érkezett meg az üzenete.
– Melyik kórházban van?
– Nem tudom.
– Mi a lánya neve?
A hölgy diktálta a nevet és a telefonszámot.
– Felhívom a mentőket. Ők segíteni fognak, csak tessék megnyugodni.
– Maga egy őrangyal?
– Ne kérdezze, hogy kivagyok.
Az út szélén egy hatalmas fa ide- oda lóbálódott.
– Még ránk dűl!- kiabálta a másik utas.
– Már nem! Eljöttünk mellette – sóhajtott fel a sofőr.
A férfi hátranézett, s jól látta, ahogyan a fa rázuhan az útra.
– Velünk van!
– Ki?- kérdezett rá az idős asszony.
– Ő.
– Ki azaz Ő?
– Nem tudja? Pedig tudnia kellene!
Az autóbusz befordult telephelyre és megállt a garázsban.
– Megérkeztünk! Mindenki fogja a holmiját és kövessen!
Az autósbusz utasai kiszálltak. A garázs hátsó ajtaja előtt a kollégák tapsoltak.
– Hős vagy!- kiabálták.
– Legyőztem a vihart. Tessék előre menni! – szólt az idős hölgynek.
– Mindjárt elsírom magam!
– Azt már megtette. Most várjunk.
– Meddig tart a vihar?- kérdezett rá egy idősebb ember.
– A viharvadászok szerint még fél óra. S utána csillapodni fog.
– Hogy jutunk haza?
– Taxival.
– Biztosak benne?
– Igen. Mást nem is tehetünk.
Megszólalt a férfi telefonja. Minden rendben. Megtalálták a keresett személyt .A kismama és a baba jól vannak. A kórház nevét és címét közölte a hölggyel.
– Hála Isten!- szólalt meg az idős hölgy. Velünk volt az Úr!
– Én megmondtam- mosolyodott el férfi.
– Lelkész Úr! Csak most ismerem meg magát – szólat meg a kövér pocakos utas. – Hogyan került maga is a viharba?
– Váratlanul.
– Lelkész? Ezért nem félt?- kérdezett rá a kerékpáros lány.
– Igen.
– Tudta, hogy magával van az Úr.
– Tudja, mindig velünk van az, csak bíznunk kell benne.
– Hihetetlen- nevetett fel Margaret, majd odafordult a lelkészhez.
– Margaret.
– Edmund- felelt rá a lelkész.
– Lázár.
– Medárd.
– Viktória.
– Auguszta.
– Tamás.
– Albert.
Mutatkoztak be egymásnak.
– S ön, aki megmentett bennünket?- fordultak a sofőrhöz.
– Jakab.
– Ez az életem legszebb napja- szólt meg Auguszta néni. Tényleg velünk volt az Úr.
– Én tudtam- tett hozzá Lázár.
– Miért?
– Aki a holtat is feltámasztotta, az- az élőt sem hagyja magára.
– Én azért féltem – szólalt meg Tamás.
– Most is hitetlenkedett?- kérdezett rá Albert.
– Nem is tudom, amikor megjelent az autóbusz, már elmúlt a félelmem.
– Nekem is- suttogta Medárd.
– De maga időjós! Mégis félt?
– Én esőt jósolok, s azzal nem szokott vihar jönni!
– De, igen!
– Csak nem ilyen, mint amibe most belekeveredtünk. Ha én az esővel szelet is hozok, azt mindig követi a szivárvány.
– Okos- szólt meg Viktória. – Maga szerint most mégis, mi várható?
– El fog állni a szél. Addig is tűzoltóknak folyton fog szólni a telefonja. A megbontott háztetők,a kidűlt fák és ne is soroljam tovább…
– Talán keresni fogják az útszélén hagyott kerékpár gazdáját is.
– Szegény tűzoltók.
– Ők, hősök!
Frissen főzött tea illata lebegett a terembe. Jakab poharakat hozott.
– Tessék! Egy kicsit fel fogja önöket is melegíteni.
Akár egy nagy család. Beszélgettek és meséltek arról, hogy mikor érezték meg, hogy valaki fogja a kezüket. Az a valaki, aki ma egy autóbuszba ültette őket.
– Imádkozzunk!- szólalt meg Auguszta néni.
– Kiért?
– Az úton lévőkért és mindenkiért, főleg a lányomért és az unokámért. Lelkész Úr, mit szól hozzá?
– A lehető legjobb ötlet.
– Csodás! – szólalt meg Albert.
A sofőrök is közéjük álltak. A lelkész félhangosan belekezdett az imába, és hagyta, hogy mindenki a saját tempója szerint mondja el. A teremben lassan nyugalom szállta meg a lelküket. Mindenkinek volt valamiért hálát adni ebben az órában. Mire véget értek az imával, kint a vihar is veszített az erejéből. Este volt,amikor minden lecsendesedett. Két taxi várta az utasokat az udvaron. Edmund, Viktória, Tamás, és Lázár egy autóba szállt be. Margaret, Auguszta néni és Albert, Medárddal tartott. Auguszta néni a kórház előtt kiszállt. A többieket hazáig szállította a taxi.
Pár nap múlva a helyi újságban megjelent egy cikk. “Nyolcan a viharban” címmel. Aláírás: Margaret. Jakab mosolygott az egészen. Még hogy ő is hős! Mindenki az volt, aki ezen a délutánon harcolt a viharral. Neki a lelkiismerete szerint kellett cselekednie. Ő csak a dolgát végezte. Nem félt, mert érezte, hogy ott ül mellette valaki, aki irányítani és segíteni fogja. Azokat tartotta hősöknek, akik bármikor bármilyen körülmények közt mindent megtesznek az emberekért. Maga előtt látta a nyolc utas arcát, ahogy kiült rajtuk a félelem, majd amikor a lelkész egyetlen mondatára nyugalom tükröződött a szemükből. Vajon találkozik e velük újra? Ki tudja? S ha mégis? Edmund szerint, akkor már csak nevetnek azon, hogy velük ez is megtörtént.