A szobàmban

A szobàmban

A szobámban ülök az ablak előtt és az eget nézem. Ott fent, egy fehér vonalat húzó picike repülőn akad meg figyelmem. Több mint száz ember ül a gépben. Én egyedül vagyok itt. A távolság. Ha ott lehetnék. Rögtön. Egy álom. Talán egy szép napon képesek leszünk rá. Elképzelem, hogy néhány évezreddel előbb Athénban vagy Memphisben élve nézem az eget és látom a repülő madarakat. És arról álmodom, hogy én is repülök, mint a madarak. Képtelenség. Földhöz ragadva élünk. Most meg egyik országból a másikba repü-lünk és arról álmodunk, hogy a csillagokba menjünk. Igen. Egy szép napon talán, holnap, száz vagy ezer év után, képesek leszünk egy pillanat alatt a repülőn lenni, ha erre szottyan a kedvem. De most, ma a szobámban ülve maradok az ablak elött nézve az eget, ahol egy re-pülő ír egy fehér csíkot.

 

“A szobàmban” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Furcsa meditáció. A gondolat erejével legyőzni a téridőt. Felgyorsult technikai fejlődésben vagyunk, lassan a mesterséges intelligencia fog uralkodni a bolygón. Közel vagyunk a lehetetlenhez. Szeretettel olvastalak.

Szólj hozzá!