Méreg és ellenméreg

Méreg és ellenméreg

Az országúton makacsul tekerte, csak úgy taposta kerékpárja pedálját. Alighogy elköltötte az ebédet, már futott is tovább, küzdve széllel, esővel, tűző nappal. Barátja segélykiáltására azonnal biciklire pattant, érezte, tudta, megint baj van. Barátja tönkrement életét siratva ismét a pohár fenekére nézett. A fiatal nő sokat és keményen dolgozott, azért, hogy élettársa eligya, esetleg eljátssza a közös pénzt. A nő egyfolytában menekült. Menekült családja elől a családjához, érzelmei elől az érzelmeihez, önvalója elől önmagába visszatérve, apja korabeli élettársa elől más, apja korabeli férfi karjaiba, biztonságért, megnyugvásért vissza az élettársához. Amióta az eszét tudta, az elveszett paradicsomot kereste, szinte mindig a már leégett levirágzott, édenekben.

Hirtelen lefékezett egy régi szoba- konyha-kamrás ház előtt. A középkorú férfi anyja halála után a konyhába költözött, nem bírt megmaradni anyja reá hagyott holmijai között. A szobában vizesek voltak a falak, a földön dobozok, könyvek, régi képeslapok, fotók hevertek. A megtört férfi belső igényességéből ugyan még őrzött egy kis darabot, külsejére hangulatától függően hol jobban, hol kevésbé adott, de bizony előfordult, hogy bódult állapotában belső igényességéről is elfelejtkezett. Az idős férfi a lányt áthívta a közeli presszóba, kikérte magának a fröccsöt, a fiatal nő kávét kért. A presszóban könnyűzene szólt, a gomolygó dohányfüsttől, az egyre szaporodó borospoharaktól az emberek csak elmosódva láthatták egymás körvonalait.
-Mit keresek én itt?-tette fel magának a kérdést a fiatal nő.
Barátja sokat mesélt volt feleségével kapcsolatosan megélt érzéseiről, emlékeiről. A nőt vonzotta a férfi vélt érzékenysége.
Mégiscsak összetartotta őket az elveszett paradicsom visszahódításának illúziója.
-Együtt sikerül!-győzködte magát a fiatal nő.

Közben barátja egy rég nem hallott, elfeledett dalt hallva feljajdult.
-Ez a hang, ez a dallam! Mintha a szívemet tépné ki a helyéről.
Majd nagyot húzott a fröccsös pohárból. Szinte érezte, ahogy a dallam feltépte múltjának súlyos sebét, amely seb, mint egy kitörölhetetlen billog, sorsát és vérét örökre a „nagy” asszonyhoz láncolta. Elsírta magát. Asztalukon egyre sorakoztak a boros poharak, a férfi már elég részeg volt, idegei azonban nem csillapodtak. A fájdalom feszítette belülről, szíve zilált volt.
-Menjünk!-szólt határozottan a lány.
-Hová sietsz?-kérdezte a részegség és kiábrándultság cinizmusával a férfi. Talán vár a lovagod?
-Elfáradtam! Sok volt ma a munka!
-Teljesen tönkretettél!-szólt a nem túl objektív szemrehányás. Mindig a kifogások! Akárhányszor idejössz folyton hív a nagy szerelmed, ki tudja mit és mikor hazudsz nekem!
-Neked pedig eszed ágában sincs lezárni a múltat!-szólt a fiatal nő indulatosan, majd kiment a helyiségből.
-Várj már! Megint itt akarsz hagyni?-botorkált utána a férfi.

A nő hazáig kísérte barátját. Kora tavasz volt már, az esték azonban még csípősek voltak. A fiatal lány befűtött a sparheltben. Mindeközben „párja” tántorgott a szoba és a konyha között, emlékeit keresve.
-Nézd meg ezt a karácsonyi képeslapot. Még a volt asszonyomtól és a fiamtól kaptam. Akkor még élt az anyám, aki először eldugta előlem, hogy ne zaklassam fel magam. Azóta szegény jó édesanyám is magamra hagyott. Miközben otthon tartott borosüvege egyre jobban ürült, úgy törtek fel a férfiban az elmúlt 20 év fájó, olykor örömteli emlékei, szinte megállás nélkül beszélt. Ahogyan a sparhelt melege átjárta a konyhát, úgy ájult a férfi is az alkohol valamint az idegi kimerültség hatására álomba. Síri csend lett.

A kredenc alatt egy kis piros lábos éktelenkedett. Isten tudja mikor főzhettek benne utoljára. Volt benne valamiféle felismerhetetlen étel-vagy életmaradék. Nem tudhatjuk pontosan, hogy a drága édesanya, netalántán a volt asszony hagyta-e benne ízlésvilágát, mindenesetre a maradékon átfutó kisebb-nagyobb repedések legbelül megkövesedve ott őrizték egy élet titkát, melyet a nő nem tudott, és már nem is akart feltárni. A dohány-az alkoholszag, az őskövületen lévő repedések takaróként borultak a férfira. A fiatal nő még egy utolsó pillantást vetett a házbelsőre, majd az alvó, saját sorsával szemben tehetetlen emberre. A sparheltben égő tűz halk duruzsolásának adott némi ritmust a faliórán ketyegő hűtlen idő, vagy inkább a konyhában zajló, időhöz hűtlen páros tékozlás sóhajtása? Ez már egyéni lelkiismeret dolga.

A nő feleszmélt. Talán egy másik életben, egy másfajta élményminőségben még találkozunk. Nekem most mennem kell. Más az utam ebben az életben. Lekapcsolta a villanyt. Az ajtó becsukódott.