SIMONYI ÚT

SIMONYI ÚT

Ma már emléktábla jelzi a városnak azt a részét, ahol számomra egy kicsit a mesék világa kezdődött. Az út története ismert. A huszárezredével Debrecenben állomásozó Simonyi óbester elhatározta, hogy az akkor még homokos utat huszárjaival kiegyenesíti, kellemessé teszi a város lakóinak számára. Saját költségén 2-2 sor fával ültette be 1819-ben. Az árnyas sétányt a nép gátnak nevezte, 1820 tavaszán avatták fel. Simonyi óbester 1829-ben az aradi börtön foglya lett tisztázatlan okból. Száz évre rá, 1929-ben a nagy télben kifagyott a fasor. Helyét hársfákkal ültették be 1931-ben. A Központi Egyetem felavatásának évében ( száz évvel azelőtt halt meg Simonyi óbester a börtönben) 1932-ben Pohl Ferenc, városi kertészeti felügyelő tűzpiros Cannákat és Salviákat ültetett a hársfák mellé.
Én az 1930-as évek végén ismerkedtem meg jobban ezzel a számomra mindmáig csodálatos és kedves úttal. Akkoriban tanultuk a János vitézt az iskolában. Még nem volt ilyen zsúfolt a Simonyi út, csak a szebbnél szebb villák sorakoztak a kertek mélyén az út két oldalán. A villák előterét díszítő szobrok azt az érzést keltették bennem, hogy a János vitéz meséjéből ismert tündérek bújhattak meg a bokrok között. Mikor nem járunk erre, a tündérek senkitől sem zavartatva bizonyára itt játszanak a kertekben és megfürödnek a parányi szökőkutas medencében.
Azután, 1947-ben ismét szereplője lettem ennek a mesevilágnak. Túl voltunk a második világháború nehéz évein. Fiatalok, egészségesek voltunk, egyetemisták. Egy kicsit az az érzés kerített hatalmába bennünket, amit Vajda János így vetett papírra:

Akinek maradt kerékpárja a háború után, szívesen ment ezzel a kémia előadásokról a Bem térről az anatómiára, a klinika telepre. Forgalom alig volt az úton. A napsugarak boldogan táncoltak a homokszemeken. Később, a vizsgák idején bódító hársillatban úszott a városnak ez a szép része. Ha bármikor erre járok, csak nyugalomra és boldogságra emlékszem.