A lábujj

Karácsonyra készülődött az álmos kisváros. A színes égősorral díszített kirakatok, a világító karácsonyi díszekkel ékesített lámpák, a házakon világító apró ablakok fényei optikailag megtörték a fehér hótakarót, szivárványt képezve az ezüstszürke komor égbolton. A ráncokkal mélyen barázdált szakállas idős arc réveteg tekintettel bámult ki az ablakon már órák óta. A megfáradt vándor már csak egyfajta mellékszereplő szerepében szemlélte az életet. Már nem akart hatással lenni a világra, megvárta, amíg az élet hódítja meg őt, az utcai fények, a felhallatszó vidám köszönések, beszélgetések, a karácsonyi dallamot csilingelő villamos, felesége kedvessége, valamint a házban terjengő mézeskalács illatán keresztül. Már napokkal ezelőtt megvette unokájának az ajándékot, méghozzá a fiúcska kedvenc képregénysorozatát. Üldözte ugyanis egy balsejtelem, hogy talán később már nem lesz rá lehetősége.

Előfordult, hogy a nagypapa napokig ki sem mozdult szobájából, érmei oklevelei focilabdái közül, kizárólag szükségre. Szentélyébe még családtagjait sem engedte be. Sorsát örökre megpecsételte egy baleset, melynek következtében nagy lábujját csonkolni kellett, a beavatkozás kisebb krátert képezett az amputált végtag helyén, melyet az idős ember világháborúként élt meg az élet részéről, mely valódi bombatölcsért vájt húsába, ezáltal vérébe is. Nem érezhette többé a tömör fa ágy rúgását, a küszöb gáncsolását, a cipő orrának nyomását, a focilabda pofonjait, a kerékpár pedáljának ütközéseit a lábujjakkal, a konyha kövének hidegségét, a nyári aszfalt forróságát, a langyos tavi iszap simogatását, a zsenge tavaszi fűszálak csiklandozását. Focibajnok karrierjének örökre befellegzett.

Amikor látta játszani, szaladgálni unokáját, fájt, zsibbadt, viszketett maga a hiány. Sőt néha úgy érezte, mintha még nőne is amputált lábujján a köröm. Eme fantomfájdalmakat az idős ember alkohollal próbálta kivédeni.

Szenteste napján Nagymama csengettyűjével csalogatta családját a feldíszített fenyőfa köré. Nagypapa átnyújtotta unokájának a képregényeket. A gyerek nagyon hálás volt, az öreg nyakába ugrott. Boldog volt, bohókás, szertelen, amolyan gyermeki. A nagy ugrándozás közepette véletlenül rálépett nagyapja lábára, éppen a bombatölcsérre. Az idős ember egyszerre érzett rúgást, gáncsolást, nyomást, pofonokat, ütközéseket, hideget, forróságot, simogatást, csiklandozást egyszerre. Végül egy hirtelen nyilalást. Reszketni kezdett. Hatalmas pofont kevert le a gyereknek. De ahogy jött az indulat, a másodperc tört része alatt, kézenfogva jött vele együtt a megbánás is.
-Ne haragudj rám Bogárkám! Bocsáss meg bolond öregapádnak!
A kisember végtelenül megsajnálta papáját, aki még mindig remegett. Betakarta egy pléddel. Romlatlan lelke még nem tudta, hogy a kihűlt szívben fázó emlékeket nem gyógyítja a pokróc.
-Nem érzem jól magam. -hangzott a szakáll mögül a rekedt hang. Kisunokám gyere karolj belém! Kísérj a szobámba kérlek! Ledőlök kicsit.

A gyerek megdöbbent. Büszkeség töltötte el, hogy beléphet egy igazi hős veterán páholyába. Érezte, hogy baj van. Nagyapja soha nem szorította így magához. Sőt, a hétéves sokszor úgy érezte, csak kolonc az öreg nyakán. De most szinte könyörgő tekintettel fürkészte az angyali arcocskát.
-Tudod kicsikém, mindig tiszteltelek, felnéztem rád, hogy harcba mertél szállni velem, és nem lettél egy puhány, akaratgyenge ember, mint én. Te már most magasabbra rúgtad a labdát, mint én valaha bajnok koromban.
Az öreg fejében akkora sebességgel száguldottak egymás után a gondolatok, hogy még egy sokat megélt rendőr is csak kapkodta volna a fejét, sőt a közlekedési bírságból élete végéig vígan megélt volna egy egész kapitányság.
Az aggastyán lehunyta szemeit. Unokája halkan becsukta az ajtót.

Másnap reggel az apró ember hangos zokogásra ébredt. Szaladt nagyapjához. A nagymama zokogott. A kilométeróra 0km/h-án állt. Szívinfarktus volt az orvosi diagnózis. A gyerek ledöbbent. A idős ember temetésén az esőcseppek nagyot koppantak a tölgyfa koporsón. A gyerek vidáman megszólalt.
-Papa már rúgja a bőrt.

A kisember nem érezte meg a halál ízét. Szívében új remény, eszmélés ébredt fel nagyapja utolsó szavai által, testét-lelkét valódi ősrobbanás járta át. A vén matuzsálem saját magát kárhozatra ítélte ugyan, viszont egy fejlődő palántának megmutatta, hogy létezik feltámadás és megváltás.Milyen igaz a régi népi mondás, hogy ahol véget ér egy élet, máshol születik egy új.

Szólj hozzá!