ÉLET-MESE: Az égbe repülő madár

Plesovszki Hajnalka:
ÉLET-MESE
Az égbe repülő madár
/Köszönöm Óczynak, hogy írt, és hogy előhozta belőlem ezt a mesét. Neki ajánlom./

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, a falun túl meg egy romladozó torony. A faluban falusiak laktak, a toronyban meg egy vénséges remete.
A falusiak mindenfélét beszéltek erről a remetéről: hogy bűnös ember volt, ezért befalazták a toronyba, mások szerint meg egy szent, aki maga kérte, hogy örökre zárják el a világ gonoszságától. Találgatták azt is, mit csinál, miből él, mit őrizget a tornyában.
A vénember mit se tudott erről, és ha tudja, akkor se érdekelte volna. Régóta élt már a toronyban, ahol jól berendezkedett saját kedve szerint. Üldögélt a kőpadló közepén: előtte hatalmas könyvkupac, háta mögött szűk kis ablak, egyik keze felől üres pergamenlapok, másik keze felől írással telik. Az öreg remete sokat olvasott és sokat gondolkodott, vagy kinézett az ablakon és utána gondolkodott. Olykor elővett egy üres pergamenlapot, ráírta a gondolatait, aztán vagy odatette a megírt pergamenek közé, vagy kidobta az ablakon.
A falubeliek néha megtalálták a kiszórt lapokat, volt, aki beleolvasott. Egyesek szerint titkos bölcsességeket, mások szerint érthetetlen zagyvaságokat írtak rájuk. Ebben tán még a vén remete se tudott volna igazságot tenni köztük, de nem is akart. Ő semmi mást nem akart, csak olvasni, gondolkodni, írni és kinézni az ablakon.
Egy nap aztán különös dolog zavarta meg. Zajongás hallatszott kintről, nevetés meg mérgelődés, kezek-lábak dobogása. A remete először nem figyelt rá, mert épp nagyban gondolkozott valamin. Ám egyszer csak hangos puffanás hangzott az ablak felől. Ahogy a vénember odanézett, különös holmit pillantott meg a kőpadlón. Egy játékszer volt, egy madárbábu. A teste bot, a szárnya-farka falevél, a feje meg pergamenből gyúrt galacsin. Egy olyan pergamenből, amit a remete évekkel ezelőtt teleírt, aztán kihajította az ablakon.
Az öreg úgy találta, jobb helyre nem is kerülhetett volna az írása. Épp elmosolyodni készült önnön bölcsességén, amikor dörömbölést hallott kintről. Odalépett az ablakhoz, lepillantott, és egy gyerkőcöt látott a torony tövében, ahogy két öklével püföli a kőfalat.
– Hát te ki vagy és mit akarsz? – kiáltott le neki.
A gyerek felnézett és visszakiabált:
– A faluból jöttem, játszottam a madárbábummal, mikor berepült az ablakodon. Dobd ide, kérlek!
– Berepült, és nyilván csak úgy, magától – dünnyögte az öreg, aztán fennhangon szólt: – Visszadobhatom, de elbírod-e kapni? Mert ha nem, összetörik a torony kövein.
– Jaj, ne! – kiáltotta a gyerkőc. – Ha összetörik, nem bírok újat csinálni.
– Van elég fa az erdőben, van falevél is – bölcselkedett a remete.
– De nincs pergamen!
– Az igaz – hagyta rá a vénember, bár úgy vélte a pergament okosabb dologra is lehet használni. Aztán mégis mást gondolt: – Várj, mindjárt leviszem, és a kezedbe adom a madaradat.
– Hogy tehetnéd, hiszen befalaztak!
– Engem? – hökkent meg az öreg. – Igaz, igy is mondhatjuk, de te csak várj, mindjárt kiszabadítom magamat.
Azzal a vénség odalépett a könyvkupachoz, félrehajigálta a köteteket, míg csak föl nem tárult egy nyílás a falban – a torony kapuja. A remete kilépett rajta, odament az ámuló gyerekhez és a markába nyomta a játékát.
– Itt a holmid, viheted – mondta. Aztán, mert a gyerkőc csak állt, mintha várna még pár szót, hozzátette: – Ügyes vagy, hogy ilyen madarat bírtál készíteni.
– Nem vagyok ügyes – biggyedt le a gyerek szája. – Olyat akartam csinálni, ami az égbe repül. De csak a te ablakodon szállt be.
– És ez nagy baj? – kérdezte a remete.
A gyerek nem válaszolt, de az ábrázatán látszott, hogy bajnak tartja a dolgot, sőt egyenesen tragédiának!
Az öregember némán szemlélte, aztán megkérdezte:
– Tudod-e, hogyan kell égig szálló madarat készíteni?
– Nem – jött a válasz. – Hát te?
Az öreg hümmögött, majd azt mondta:
– Kigondoltam valamit. Eredj vissza a faludba, és kérdezz meg mindenkit, mi a madárkészítés módja. Járd be a környéket, faggatózz ott is. És ha bírsz, olvass minél többet róla. Aztán gyere vissza ide, és kezdj neki a madárnak. Gondold végig, mi mindent tudtál meg, de ne úgy készítsd, ahogy mások akarták, hanem úgy, ahogyan te szeretnéd.
A gyerkőc megfogadta a remete tanácsát, és alaposan utánajárt a madárkészítés tudományának. Volt ugyan, hogy kinevették, máskor olyan vaskos könyvet akartak rásózni, hogy az élete is kevés lett volna kiolvasni. De kapott sok bölcs útmutatást is.
Amikor úgy érezte, hogy elég tudást szedegetett össze, visszament a toronyhoz. A remetét nem találta ott, eltűnt a könyveivel, teleírt pergamenjeivel együtt. Csak pár üres lap árválkodott a torony kőpadlóján, egy marék galambtoll, kis csomó nyírt báránygyapjú, meg egy furcsán megtekeredő fadarab.
A gyerkőc akkor elővette a régi madárbábuját és munkához látott. A gyapjú egy részéből zsineget sodort, összecsomózta vele a fadarabokat, majd felkötözte a tollakat szárnynak, faroknak. A maradék gyapjúból nemezt gyúrt, és rátűzte a fadarab elejére, fejnek. Meg is volt a madár, benne mindaz, amit megtanult, de olyan módon, ahogyan ő gondolta végig. Nem volt hozzá szükség a pergamenlapokra, azonban a gyerek azokat is magához vette, hátha később jó hasznukat veszi.
Kiment a toronyból kezében a madárral, és már éppen az ég felé akarta hajítani, amikor meglátott valamit. Méhcsapat építkezett a kövek közt, s egy kis darab lép kiesett a fészkükből. A gyerkőc felvette, megeszegette az édes mézet, majd hirtelen ötlettel rátapasztotta a viaszt a madárbábura.
Talán ettől repül egészen az égig? Vagy ez húzza vissza a földre? Bármi legyen is, siker vagy kudarc, mindig lehet új, másféle madarat készíteni.
Aztán egy erős hajítás – és a gyermek műve szállni kezdett. Repült, magasra, egyre magasabbra. Arrébb taszított egy szárnyaló galambrajt, megsodorta egy csapat bárányfelhő fodrát, még néhány napsugarat is eltérített úgy, hogy egyenesen a földre irányuljanak. Egyik éppenséggel a gyermekre. A fényt a falubeli emberek is látták, és kiáltozni kezdték: „Angyali üdvözlet! Angyali üdvözlet!” Így történt az a csoda, hogy kivételesen mindnyájan egyetértettek valamiben.
Nem tudom, mi lett a gyermek madarával. Talán még mindig az égben repked, de lehet, hogy visszatért a földre, hogy beszálljon valakinek az ablakán.
Azt se tudom, hova tűnt a remete a könyveivel meg a pergamenjeivel. Nem tudom, olvas-e, ír-e, gondolkodik-e még, vagy nem csinál már semmit.
A gyermekről sem tudok többet. Tán felnőtt lett belőle, és mostanában gépmadarakat gyárt.
Vagy mégse.
Lehet, hogy ír. Egymás után rója a sorokat régi pergamenlapokra, füzetekbe körmöl, könyvek betűit formálja.
Csak egyben vagyok biztos: ha történeteket ír, a tudásán túl ott van bennük a szíve-lelke is.

/2024.02.11./

“ÉLET-MESE: Az égbe repülő madár” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Szívhez szóló mese, kedves Hajnalka, mert nem is mese, talán a misztikum ötvözete a realitással, vagy mégse, de talán a mesevilágod igazi
    megjelenítése,; Jól illik hozzád, a képzelővilágodhoz, a lelkedhez, mindent bele , mert gyönyörű, ahogy írsz!
    Szeretettel: Gugi

  2. Kedves Hajnalka, köszönöm a megtiszteltetést!
    Amikor elkezdtem publikálni, tudtam, hogy kevés olvasónak fognak tetszeni az írásaim, de nem bántam. Úgy gondoltam, ha csak egy is akad, akinek megérinti a lelkét, akkor már megérte megírni. Ön, megerősített a hitemben. Úgy látszik, Ön az az egy 🙂 és nagyon örülök, hogy kaptam róla visszajelzést!
    Nagyon meglepett, hogy a decemberi pályázat, második helyezettnek járó nyereményét nekem ajándékozta. Én még ilyen nemes gesztussal nem találkoztam. Kedves Hajnalka, köszönöm a megtisztelő figyelmét, értékelését.
    Üdvözlettel,
    Óczy

Szólj hozzá!