A múltigazító

A múltigazító

Hideg van, egy gép rázkódik alattam hallom a kerekek moraját. Odakinn tajtékozva rohan felém a táj, ömlik, mint egy gyors vizű folyó, kérlelhetetlen, kegyetlenül. Ha hátranéznék, látnom kellene, ahogy zúgva távolodik tőlem, miután keresztülbukdácsolt az agyam zátonyain és valamelyik fiókjába villámsebesen elhelyezi a maga emlékképét a többi sokmillió közé.
Aztán már csak a szél süvít, amíg föl nem emelkedünk a semmi birodalmába.
Idebenn ki lehet csatolni az öveket és a kinti kék színű világhoz képest kilencszáz kilométer sebességgel száguldó cső belsejében, puha szőnyegpadlón kisétálhatunk a mosdóba.
Időtlenül történnek a dolgok.
Ha majd egyszer újra összekapcsolódunk a valódi világgal, beállítjuk az óráinkat, vagy már azt sem, a telefonok előbb tudják, hogy hol vagyunk és hány óra van, mint mi. Úgy érzem, mintha egy darabot kitakartam volna az időből.
Ennél még egy mozi is igazságosabb, ha ott beleállok a vetítésbe, elzárok egy darabot a képből és megmenthetem a mögöttem ülőket legalább attól a pár percnyi ingertől, amíg csak a hátamat láthatták volna. Manapság, ennyi idő alatt pont kitörhet egy vulkán, vagy egy háború, amiből ők kimaradtak, lehet, hogy meg sem történt nekik, csodálkozhatnak majd a becsekk után, hogy mi minden történt egy kis idő alatt.
Kinn a kopasz, sárga föld fekszik tizenegy kilométernyire alattam, fehér felhőpamacsokkal pöttyözve. Tizenegy kilométer az semmi, gyalog három óra alatt lesétálhatok ennyit, igaz vízszintesen, most meg leginkább arra kell vigyáznom, hogy időben hagyjam abba a repülést, mert huszonnégy óra múlva utolérhetem saját magamat.
Utána, sajnos már nem lehetek napról napra fiatalabb, mert egy csomagban elbukom a megkeresett huszonnégyet, de azért el lehet játszani a gondolattal.
Egyelőre tovább gyűlnek az emlékeim. Érzem, ahogy duzzadok, minden utazásnál folyton növekedek ahogy telnek az évek, csak abban bízom, hogy valami túlfolyón a méltatlanok kifolynak majd belőlem, viszik a felejtős kudarcokat is, hogy vissza ne térhessenek az álmaimban, de nincs direkt befolyásom emlékeim tavára, csak a felszínét látom.
Irigy vagyok, azt hiszem.
Még a földön elköszöntem valakitől, aki helyett szeretnék élni. Egyszerűen, elkívántam az életét. Nem a sikereit vagy a szépségét, hanem azt a tehetséget, amivel képes a problémák tetején sétálni. Nem oldja meg, mint más normális ember, hanem direkt keresi őket, sorra lépeget a fejükön, mint a zajló jégtáblákon, egyikről a másikra.
Amikor színházba mentünk, premierre, kemény munkával sikerült három jegyet szereznem, mert ki a fene jár hármasban színházba, egy hónapig szerveztem a kutyák őrzését, különös tekintettel a kicsi frissen varrott szájsebére, az utolsó percben engedtek be a nézőtérre, még inget cserélni sem volt időm, ő meg, akinek előző nap említettem, hogy mekkora előadás ígérkezik, az első szünetben ott pezsgőzik a büfében.
Csak biccentett felém, hogy lát, de többet ne, mert nincs egyedül persze. És nem a felesége a nő, az is persze. Hosszú nyelű poharakból ittak, a nőnek hosszú lábai voltak, nekem szorított a cipőm és egy baráti házaspárral jöttem, jobb híján.
Ha legközelebb beszélünk, majd célzok rá, hogy én voltam, aki szólt neki az eseményről, de valami poénos válasza lesz rá, előre tudom.
Egyszerűen, nem bírom, ahogy lehalássza a gondjaimat, mire hozzájuk fognék, már rég eltüntette róluk a tejfölt.
Jó, hogy lazán odalenn hagytam, egy napja volna, hogy virtusból utolérjen, de nem érek neki annyit, hogy bizonyítson. Megtehetné pedig, már megszoktam. Ez a színházas sztori is csak véletlenül jött elő a sok közül, de mit tegyek, ez a fajta élet amire vágyom, ahogy kezeli.
Nem arról van szó, hogy itt ülhetne helyettem és zuhanjon le például, csak valahogy tolódjon át énrám a tehetsége.
Vagy, ha már egyszer idefent ülve képes vagyok az idővel szemben repülni, legalább egy kicsit átigazíthatnám a lenti történéseket, az megoldás lehetne. Olyan kicsi a Föld, hogy max egy napnyi lehetőségem lenne, de az is bőven elég.
Hogy ne vigyek fölöslegesen esőkabátot például, és legyen nálam ruhacsíptető vagy ragtapasz, mert szét fogom rúgni a lábujjamat, csak még nem tudom mikor, mert a részleteket elhagytam azóta. Akit irígyelek az biztosan nem fél évvel előre vett volna turista jegyet, hanem biznisz klasszosat másnapra, takaróval, papuccsal és mozinézős, saját monitorral, míg én a dagadás miatt az előző ülés alá dugdosom a lábaimat. Még a levegő is más lenne neki ott elől, biztosan azért húzzák be a függönyöket, nehogy illetéktelenül szívjunk belőle.
Nem igazság, hogy itt kucorgok a turista ülésen, akárhogy is fésülgetem a dolgot. Én voltam, aki tavaly ősztől kezdtem a felkészülést erre a repülős útra, végig listáztam a partokat, merre fehérebb a homok és legtöbb a pálma.
Tudom, hogy hová megyek, nem úgy, mint aki szeretnék lenni, nálam el van tervezve minden, ott kell leszállnom, ahová a jegyem szól, már fél éve tudom. Azt is, hogy kivel megyek, nem azzal, akivel kéne, hanem aki van.
Ott kellene üljek az első osztályon helyette és lényegtelen, hogy ő nincs ott, mert tudom, hogy ott lehetne. Nem vagyok képes kiverni a fejemből, hogy reggel Ő, csak gondolt egy lazát és lenn fog várni, nem a hordárral piszmogva, hanem a drinknél ülve, fél seggel a magas széken és előtte citromlé, esernyős, szívószálas pohárban. Mellette pedig, hát, naná, hogy egy újabb maca. Odahúzhatom mellé a tépett fóliás bőröndjeinket, hozott vizet szürcsölünk, és közben megtudom, hogy lehetne élni, ha nem lennék balfék.
Afrika. Nagy ügy!
Nekem rongyosak lettek tőle az idegeim, ez meg itt koktélt szívogat. Hát, most szabad élni az ilyennek?
Mert ha van igazság, akkor nem. Éntőlem tudta, hogy hol vannak ilyenkor a jó helyek, ahol sok a kókusz és nincsen szúnyog, hogy melyik a jó szállás és hogy hívják a portást, mindent fontosat belőlem szürcsölt ki, mint a citromlevét.
Le kéne nyomni a fejét a víz alá egy kis időre. Jó, nem fulladásig, de legalább annyira, hogy leelőzzem őt időben, ahogy a repülőn eszembe jutott. Hogy amikor kibukkan a víz alól hínárt és homokot köpködve, az első legyek, akit meglát egy gumipálmás gyűrűben ringatózni, amibe két helyi lány csimpaszkodik, a hajukban hibiszkusz virággal, lehet más is, csak fehér legyen.
Vagy az még jobb, hogy a recepción fogadom, ahol nekem adták a legjobb szobát, bocsi.
Félóra elég lenne az egészhez. Hát nem igaz, hogy nem lehetne valahogy elintézni, esetleg, ha lassabban repülne, mint én, az itthoni előkészületeket is elfelejtve, mert a víz alatt oxigénhiányt kap az ember és attól leállhatna az agya, csak annyi időre, amíg kipusztul belőle a tudat, hogy mindig ő a győztes.
Hazafelé aztán nekem jön a jobbik taxi, a gépen pont mellettünk lesz két üres hely, hogy fekve alhassunk és még a paradicsomos vodkám is az ő ölébe fog kiömleni, pedig mindig az enyémbe szokott. A boltban majd nekem jut a friss kenyér, és őnáluk lesz áramszünet, nekem meg köszönni kezd a postás, hát miért olyan nagy dolog lenne ezt elintézni?
Közben odakinn esemény van.
A végtelen, kék semmiben egy ezüst pötty tűnik fel, beleragyog az ember szemébe a róla visszavert napfény, mintha egy hegesztő dolgozna távol, az űrben lebegve. Tudom, hogy több mint háromszáz embert visz az a szúró fényt tükröző tárgy, az egyetlen szomszédunk idefenn, egy világvége esetén ennyivel többen maradnánk a földön.
Ők és mi. És sehol az irigyelt titkos énem, aki csak azért hiányozna a jövőben, mert nem lenne kihez hasonlítani magam.
Nézem, ahogy elhagyjuk őket, vagy ők minket, ilyen messziről nem látni, hogy az időben előre vagy visszafelé repülnek, a józan eszem közben álmosan elmagyarázza, hogy mi a fantázia és mi a fizikai valóság, hogy így a jó nekem, ahogy van.
Akihez mérhetném magam, odalenn sorban áll egy benzinkútnál, vagy éppen fogorvoshoz megy, esik neki az eső, és otthonában csak a megszokás várja, tejszínes csirke, fél üveg borral.
Szalvétát tesz a nyakába és nem tudja, örülhet neki, hogy nincs világvége.
Tényleg jobban érzem magam! Ahogy a magasból lenézek, kezdem azt hinni, hogy nem ő áll az én fejemen, hanem én az övén.
És ez mindaddig így lesz, amíg csak rá nem jövünk, hogy egymás mellett is lehetne élni.
Persze előbb le kell szállnunk valahol.

Szólj hozzá!