A PÁLINKA – Anno
– Halló Sanyikám, te vagy? Nem tudom, mikor zavarhatnálak a második könyvemmel, amit még a múlt hónapban megrendeltél.
– Bár, most a hűtőt javítom, engem nem zavarsz, gyere át, nyitva a kapu!
– Már repülök is!
– Na, megjöttem, már otthon írtam bele egy sort, csak elfelejtettem aláírni.
– Nem gond, itt egy toll. Aztán, mi szépet véstél bele?
– Már mondom is: „Kedves Sanyi barátomnak, aki nemcsak a mesékben hisz, de abban is, hogy élete végéig, legalább egy értelmes novellát fog olvasni tőlem” Na, hogy tetszik?
– Jópofa. Nem az a sablonos semmi-szöveg. Parancsolj, itt a pénz… Aztán, egy kupicával megkínálhatlak? De most nem ihatok veled, még vezetnem kell.
– Majd, valahogy legyűröm, bár magában ritkán iszik az ember.
– Akkor gyere utánam!
– Kevés van ebből a szilvából, de ez annál finomabb! Van ugyan a borospincémben még néhány demizsonnal, de egyik rosszabb, mint a másik. Nem tudom, mi lett velük, amikor falun megkóstoltam, még ízlett, néhány hónap múlva a pincémben meg már olyan „semmilyen-ízű”-vé vált. De annyira durván, hogy azokból nem merek megkínálni egyetlen barátot sem.
– Hm. Igazándiból nem tudom, mi lehet a gond, csak találgatni tudok. Talán nem voltak bomba-biztosan ledugaszolva, így, nedvességet szívott ki a környezetéből, s felhígult, miközben elvesztette az eredeti töménységét, és ízét. Vagy a borospincéd penészgombái, vagy azok spórái találtak utat az italokhoz, és keserítették meg azokat. Ki tudja? Megannyi talány, de azért nem fogod kiönteni a lefolyóba?
– Én Sanyi vagyok, nem Hülye! Vízi-túrázáskor mindig viszek magammal egy demizsonnal, s este, mikor hűl a levegő, jó szolgálatot tesz belső fűtésként, bár…
– Igen?
– Bár voltak olyan esetek, hogy majdnem többet hoztam vissza, mint amennyit elvittem. A társaságban nem volt pálinkázó, nekem meg egy kupicától is felfordult a gyomrom.
– És nem lehetne segíteni rajta? Egy kicsit feljavítani? Cukorral, vagy mézzel, mazsolával, vagy aszalt szilvával?…
– Kipróbáltam, tök fölöslegesen. A finom mazsola, vagy a még finomabb aszalt gyümölcs íze mellett még inkább kiütött a pálinkám silány mivolta. De most mit csináljak? Ez van! Úgy látszik, csak én vagyok ilyen szerencsétlen! Persze, emiatt nem fogok a Dunának menni! De kérsz még egy kupicával?
– Csakis eggyel! De, hogy lásd, nem csak te szívhatod meg, elmesélem az én pálinkás történetemet, tanú rá mindkét fiam.
Nos, tavaly, lent voltunk nyáron a Balcsin, a Kati ismerősünknél. Kérdi, akarunk-e jó pálinkát, mert szemben, a Julis néni árusít. Ha nem is olcsó, de amit ad, az, minőség, az ember úgysem vesz mindennap ilyen nedűt.
Mondtam neki, de jó, hogy szólt, a Pista szomszédomnak most lesz a szüli napja, villantok egyet, milyen klassz piát szereztünk. Tudod, barátnak, csakis a legjobbat!
Át is bandukoltam Tomi fiammal az öreglányhoz, és leballagtunk a pincéjébe: mit ne mondjak, volt ott, vagy harminc darab egyforma, ötliteres demizson a földön, lépcsőn, mindenhol, nem is tudom, mi alapján tudta megkülönböztetni egyiket a másiktól?
Mondom neki, kerül, amibe kerül, de, adja a legjobbat!
Sokáig válogatott, aztán nehézkesen lehajolt, majd határozottan felemelte az egyik üveget, és mindhármunknak töltött. Csin-csin! – mondtuk, aztán legurítottuk.
Mit ne mondjak, volt ereje. Viszont ízében nem volt az, amit az ára indokolt volna. Mondtam is a mamának, nem rossz, bár ittam ennél már jobbat is, – ha nem haragszik…
– Bizonyára mellé nyúltam – jött a válasz, s egy nagy nyögés után kezében volt az előző melletti butykos.
– Na, ezt kóstolják meg a fiatalurak! – felkiáltással újabb kör következett, s lám, ez a pálesz már zamatosabb volt előző társánál.
– Látom, már alakul, Juliska néni, de biztosan akad ennél is finomabb is! Vagy ez volt a pálinkája non plus ultrája?
Mivel nem tudta hova tenni ezt a kérdésemet, bizonytalanul kérdezte: – Gyümölcsösebb, illatosabb italt szeretnének? – s választ sem várva, felkapta a bal lábánál lévő demizsont, és abból töltött.
– Ez nem likőr? – kérdeztem meglepődve, mert tutira vettem, mindegyik butykosában pálinka van.
– De, az! Vagy nem ezt szerették volna? Mert, hogy gyümölcsösebbről beszélt! – lepődött meg.
– Nem, nem, drága Juliska! Nekünk igazi pálinka kellene, nem ilyen cukros víz, bár nőknek bizonyára kiváló kontyalávaló, de nem nekünk! – kezdtem belelendülni.
– Akkor ez lesz a maguk itala! – felkiáltással elkezdett számolni a bal felső sortól lefele, és a középső sor valahányadikjára rábökött: – Ez az! Ez kell maguknak! – azzal, nagy lendülettel felkapta, miközben megint nyögött egy rövidet. Töltött. De már csak nekünk.
– Na, fiam, akkor az egészségünkre! – és bevágtuk, mint nyári forró szél a kertkaput, Szemünk könnybe lábadt, és levegő után kapkodtunk.
– Na, milyen volt? – kérdezte Julis néni, de mi nem tudtunk válaszolni.
– Akkor ebből visznek, ugye? Mennyit mérhetek ki? Egy, két, esetleg három litert?
– Várjon már egy picit! Olyan erős volt ez utóbbi, hogy a szemem majd kiesett, megszólalni sem bírtam… Nem rossz ez a pálinkája, de nekünk nem kell 40-50 fokosnál erősebb, viszont legyen valóban gyümölcsösebb. Ez törköly volt ugye, 55-60 fokos? – adtam a tudálékost.
– A törkölyt eltalálta, de 72 fokos volt. Azt hittem, ilyen kemény férfiak ezt kedvelik! – udvarolt körbe minket.
– Nem, mamikám, értsünk végre szót! Se ez a durva, gatyaszaggató, se a likőr, sem az, az íztelen, alma, vagy körte, amit még az elején ittunk, nem kell! Szilvára fáj a fogunk, az a pálinkák gyöngye! De legyen annak valóban szilva íze, és enyhén szilva illata is, úgy, ahogyan az dukál!
– Jaj, drága fiatalúr, miért nem ezzel kezdte! Ezt kóstolják meg! Ha ez sem jó, nem tudok, mit adni, viszont ebből csak négyliternyim van – mondta, és már jött is a következő kör.
Na, ez volt, amire vágytam! Olyan 40-45 fokos, kristálytiszta, jó illatú, kellemesen gyümölcsös ízű, selymes ital, mely nem karistolta a torkot, nem csípte a nyelvet… Végre olyan pálinka, amellyel viríthatok a szomszédnál!…
– Akkor adja azt a négy litert mamikám, de íziben, mielőtt valaki elvinné az orrunk elől! – kezdtem már vitézkedni.
– Egy pillanat türelmüket kérem, felviszem az üvegeket kimosni – azzal nehézkesen felcsoszogott a már agyon-koptatott tégla-lépcsőkön. Mi meg éreztük, hogy busa fejünk egyre nehezedik…
Jó soká jött a mami, de már áradt belőle a panasz: – Jaj, csak meg ne öregedjen az ember! Nem hiszik el, milyen fárasztó már nekem ez a huszon-valahány lépcső! Maguknak jó! Még fiatalok, kibírnak mindent! De maradjon is így sokáig! – majd hirtelen megkérdezte: – Hát a tölcsért nem látták?
– Én ugyan nem! – vágta rá a fiam.
– Én még kevésbé! – toldottam hozzá. – Most mehet megint föl mamikám! – ajánlgattam neki kajánul. (Én ugyanis úgy tanultam, ha valakinek hiányzik innen, föntről a fejéből, legyen akkor a lábában!).
– Nem, nem! – tiltakozott. – Tegnap még itt volt, sőt! Ha agyam nem hagy ki, igen, ma délelőtt még itt láttam az asztal szélén! Talán leesett volna? – költői kérdéssel arrébb pakolta a demizsonok tömkelegeit, de nem találta.
– A csudába! – fakadt ki -, meg mertem volna esküdni, hogy…- aztán holdvilág-kerek arca felderült: – Megvan! Hogy elbújt a kis hamis! – és a zöld, kék, barna, meg fehér üvegek háta mögül elővarázsolta a keresett eszközt.
Négy darab literes üveget egymás mellé állított, megtörülte nyakukat, majd kivette belőlük a dugókat. Seperc alatt megtöltötte azokat, belenyomta a parafát, majd patetikusan megszólalt: – Nem tudom, megélem-e a jövő évet, de ha igen, szeretettel várom magukat! Most pedig, a sikeres üzletünkre igyunk egy áldomást! Mert, ivás nélkül nem élet az élet! – azzal a hozzá legközelebb eső demizsonból töltött mindannyiunknak. A poharak összekoccantak, fizettünk, majd jól eső érzéssel vissza ballagtunk szállásunkra.
– És jól berúgtatok a nálatok lévő páleszból? – kérdezte Sanyi
– Á! Örültünk, hogy vízszintesbe tehettük magunkat. Nem tudom, fiam hogy érezte magát, de nekem ugyancsak kavargott a gyomrom. Már azon gondolkodtam, könnyíteni kellene magamon, de aztán, mint akit fejbe vertek, elaludtam.
Másnap haza jöttünk, útközben bevásároltunk, megfőztünk, elpakoltunk mindent, aztán be az ágyba, a rákövetkező nap pedig családostul átmentünk a szomszédot felköszönteni.
– Na, ezt kóstold meg Pistám! Minden cseppje arany!- felkiáltással töltöttem az összes vendégnek. Poharaink összecsendültek, és egy hajtásra bedobtuk a drága, finom pálinkát, majd összenéztünk: a pálinkának valami egészen egyéni, semmilyen más itallal össze nem keverhető íze volt.
– Gyerekek! – kezdtem – Ti is éreztétek? Mintha benzin ízű lenne ez a pia…
– Á! Az enyémé inkább a petróleuméhoz hasonlít – mondta nejem.
– Honnan szereztétek ezt a szart? – kérdezte az ünnepelt nem csekély él nélkül, és égtem, mint tikkasztó nyári napon a hansági nádas egy eldobott csikk után.
– Miért? A tiednek milyen az íze? – kérdeztem, de bár ne tettem volna!
– Mint a gázolajnak!
– Akkor a drága jó mamikám, az aranyos, kedves Juliska néni jól átverte a búránkat! Amíg a tölcsért keresgélte nagy garral, véletlenül-e, vagy szándékosan, összekeverte a demizsonokat, de úgy, hogy ember nem tudhatta, hol az egyetlen, még iható pálinkája.
– Szánt-szándékkal csinálta a vén szipirtyó! – adott hangot dühének Tomi fiam, majd folytatta: – Ha a jóból akart volna adni, akkor, azt az egy butykost félre teszi, vagy a kezünkbe adja! Nem rakosgatja ide, meg oda, hogy dögölne meg! Húszezer forintért kaptunk négyliternyi, hígító ízű vacakot!
– Pénzéhes dög! Rohadna meg ott, ahol van! – adott hangot dühének Péter fiam.
– Legszívesebben beledobnám a saját kútjába, hogy ott fulladna meg! – toldotta meg nejem, majd kiegészítésül hozzátette:
– A pénz sem volt kevés, de mit gondolhatnak rólunk a barátaink? Legközelebb folyékony rovarirtót fogunk hozni ajándékként?
– Én inkább rágyújtanám a kulipintyóját! Ilyen szemét ember nem érdemli meg, hogy egy napig is éljen! – adott hangot véleményének Barbara lányom.
– Azt hiszem, igazatok van! Hogy szakadna meg, mint a citera-húr! – toldottam meg szavaikat, majd hozzátettem:
– Jövőre, ha megint lemegyünk, elkapom ezt a gátlástalan némbert, és a pofájába vágom ezt a szart! Igya meg ő, ezt a semmire sem hasonlító löttyöt! Megesküszöm, amit kap tőlem, nem teszi zsebre!
Most pedig hozz át fiam 2-3 üveg tokajit! Abban eddig még nem csalatkoztunk! – ezzel úgy-ahogy meg lett mentve a család becsülete, és a szüli nap hangulata.
Nos, mi így jártunk a pálinkával Sanyikám.
– És a következő évben valóban lementetek a Balcsira, és a pofájához vágtad a löttyét? Mit szólt hozzá?
– Semmit. Mert, mielőtt leutaztunk volna, egy kis baleset érte. De ő kereste a bajt: állítólag faszeszt ivott. Méghozzá, komolyabb mennyiséget. Előbb megvakult, majd a szeszmérgezésébe belehalt.
A rendőrség előbb idegenkezűségre gyanakodott, így mindenkit meggyanúsítottak. Előbb a szomszédokat, később az utca lakosait, végül az egész falut. Mindenkit, aki élt és mozgott, de próbálkozásaik zsákutcába torkollott.
Mivel mi már nem voltunk ott, nem kérdezhettek meg minket, pedig mi sejtettük ám az igazságot: mamikánk fél-részegen bizonyára megint a tölcsérét kereste!