A VÖRÖSBOROS BIRKAPÖRKÖLT
Dél-Budán épült. Egyszerűen csak Söröző volt a neve, noha finom borokat, ill. akkortájt ritkaság számba menő szeszesitalokat, (úgyis, mint Vilmos körte vagy Unicum) volt mindennap kapható benne. Meg néhány egyszerű étel, mint a rántott hús vagy a sült csirke. De a slágerük a vörösboros birkapörkölt volt, hiszen a 70-es években Budapesten csak nagy nehézségek árán, megfelelő protekcióval lehetett beszerezni birkahúst. Jöttek is a vendégek szép számmal…
Ő hétfőn jött. Már nyitáskor az ajtóban toporgott, mintha attól félne, a többi vendég eleszi előle az ételt. Halk szavú, 50 körüli, jól szituált úriember, aranykeretes szemüveggel, nyúlszőr kalappal.
Körbe jártatta szemét a helyiségben, s bár a látványkonyha előtti magasított székeken senki sem ült, ő a sarokban levő boxban foglalt helyet. Míg az ételét készítették, megivott egy sört…
Miután elfogyasztotta a birkapörköltjét, a felszolgáló feltette a szokásos kérdést:
– Ízlett az étel uram?
– Dicséret a szakácsnak! Bár a birkapörkölt lehetett volna egy kicsit forróbb is! – vetette oda kurtán-furcsán. Ezzel vette a kalapját, megbiccentette azt, majd távozott.
„Panír” a főszakács, ezen kijelentés után elgondolkodott. A következő napokban beüzemelte a tányérmelegítő-gépet, és attól fogva forró tányérra szervírozta az ételt.
A következő héten a nyúlszőr kalapos vendége elfogyasztotta a birkapörköltjét burgonyával, és megitta a sörét.
– Most hogy ízlett az étel uram? – kérdezte a pincér tőle.
– Kellemesen forró volt, az ízével is meg vagyok elégedve, bár a vörösbor nem igazán érződött., de ennél rosszabbat sose egyek, a viszontlátásra! – mondta levegővétel nélkül, egy szuszra.
„Panír” nem az, az ember volt, aki megijed saját árnyékától: vételezett még néhány üveg bort a raktárból és várta vendégét. Szakmailag ugyan nem korrekt, hogy a hús vörösborban úszik, hiszen ez nem birkahúsos borleves, de „Panír” fejébe vette, ő bizony egyszer csak le fogja szüretelni a nehezen érő dicséretet. Mert ő egy olyan szakács volt, akinek egy csipetnyi elismerés is százszor többet jelentett, mint a havi fizetése.
A következő héten szinte már „besózva” várta kliensét, aki pontosan meg is érkezett. Szokása szerint, nyitás előtt pár perccel.
„Panír” most nagyon ügyelt arra, hogy az ételbe elegendő mennyiségű bor kerüljön, ugyanakkor kellően forró is legyen. Nem szerette volna ugyanazt a hibát még egyszer elkövetni.
Az úr evett-ivott, majd a pincér szokásos kérdésére azt válaszolta:
– Ilyen jó birkapörköltet életemben nem ettem! Látom, Önöknél adnak a vendég szavára, s ez örömmel tölt el engem. Most valóban nem spóroltak a vörösborral, de bizonyára ismeri a mondást, miszerint sokszor a kevesebb a több.
Fele ennyi borral is remek lett volna a pörköltjük, de köszönöm, hogy figyelembe vették a kérésemet…
Jut eszembe: egy picit több csípős paprika sem ártott volna belőle… Akkor a jövő heti viszontlátásra, minden jót!
„Panír” újra elgondolkodott a dolgokon, és megvolt a következő hétre a terve: egy kis Erős Pista, fele annyi bor, forrón tálalva, és gond egy szál sem,!
Végre learathatja a hőn áhított dicséretet. Nem mintha ettől több lenne a fizetése, vagy korábban mehetne nyugdíjba, egyszerűen sportot űzött abból, hogy addig jár vendégei kedvébe, míg meg nem dicsérik. Ő egy ilyen túlérzékeny, a szakmai elismerésére sokat adó, finom-lelkű szakács volt…
A következő hétfőn időben ott toporgott az ajtó előtt a vendég. „Panír” már melegítette is a pörköltöt. Hogy biztosabb legyen a dolgába, szép nagy adagot tett a tányérra, s várta a hatást…
A „kedves vendég” most is nagyon meg volt elégedve mindennel, megköszönte, hogy egy kicsit csípősebbre készítették számára, de gyorsan hozzátette: Zalában, – ahonnan ő származik -, még ennél is csípősebben és tűz forrón készítik ezt az ételt.
És – „természetesen” -, nehéz, siklósi vörösborral, nem ilyen könnyű homokival, mint az itteni. De ettől függetlenül nagyon köszöni a fáradozást és természetesen, a jövő héten is tiszteletét teszi a sörözőben. Minden jót kívánva távozott.
No, ezzel a biedermeier vakerral „Panír”-nál „kiverte a biztosítékot”!
Ő, aki a látvány-konyhája előtt ücsörgő vendégeit friss viccekkel, adomákkal, igaz- vagy rém-történetekkel szórakoztatta, aki minden kedves vendégével külön megbeszélte, melyik fűszerből mennyit tegyen étkébe, aki leste kuncsaftjai minden óhaját, úgy érezte, ez az idegen nem a barátja! Mert, aki rendszeresen, a tőle 10 méterre lévő boxba ül, (ráadásul: háttal neki!), s vele csak a pincéren keresztül kommunikál, nos, ez az ember az ellensége! Sőt!: az esküdt ellensége!
Arany Jánossal élve: mint komor bikának, olyan volt a járása, úgy járt-kelt reprezentatív, modern, minden luxust kielégítő konyhájában. Magában beszélt, kezeivel hadonászott, haragossá, és ingerlékennyé vált, alig lehetett hozzá szólni.
Úgy érezte, szaros csizmával másztak az önérzetébe, s míg ő kedves vendége kegyeit kereste, ez a tudálékos senkiházi minden alkalommal rúgott bele egyet. Aztán, – ez már a műszak vége előtt volt – felderült a képe: megvolt a következő terve.
Alig várta az újbóli hétfőt. Az adag birkapörköltbe két, púpozott kanálnyi Erős Pistát kevert.
Hagyta, hadd forrjon az étel jó nagy lángon a serpenyőben, miközben a tányért egy másik gázláng fölött forrósította.
Mikor már tűzforró volt a tányér, rátette egy kerek fatálra, (hogy csak úgy füstölt!), beleöntötte a lobogó pörköltet és a mikróban felforrósított burgonyát, így küldte a pincérrel a legújabb kreálmányát, ennek a furcsa idegennek. Aztán, – mint aki jól végezte dolgát -, rákönyökölt a pultjára, és várta a hatást.
A „kedves vendég” – szokásától eltérően -, kért egy egész kiskosárnyi szeletelt kenyeret, majd még egy korsó sört. Később egy nagy adag uborkasalátát, majd még egy sört, miközben szorgalmasan törölgette izzadt homlokát.
A pincér érdeklődő kérdésére nem válaszolt, vette a kalapját és elment.
És nem is jött többé…