Alkotótáborban
– Sajnos, hamar eltelt ez a három nap. Remélem, jól érezted magad itt nálunk, kedves Gergő!
– Hát, nem is tudom…
– Na, elő a farbával! Abból tanulunk, ami kritikát kapunk. Ha mindenki csak dicsérné a tábort, még a végén elhinnénk, hogy mindent tökéletesen csináltunk, s már nincs mit javítani a munkánkon! Javaslom, vegyük sorba a dolgokat, az itteni történéseket, és nagyon szeretném, ha őszinte választ kaphatnék minden kérdésemre! Lennél annyira kooperatív, hogy a további, egyre színvonalasabb munkánk érdekében segítesz feltárni a gyenge pontjainkat?
– Rajtam ne múljék! De aztán nem lesz sértődés?
– Szavamat rá! Nos, milyen volt a programunk?
– Konkrétan mire gondolsz?
– A kirándulásra a Duna holt ágába.
– Tökéletes lett volna kora tavasszal, vagy késő ősszel, de még télen is megjárta volna!
– Miért?
– Én nem tudom, ki hogy van vele, de engem több száz vérszívó talált meg, csupa seb az egész testem! Ennél szerencsétlenebb időben nem is mehettünk volna oda! Már magát az ötletet sem díjaztam, hogy a legnagyobb szúnyog-invázióban tegyük ki magunkat a legkellemetlenebb helyzetbe. Nem terveztek esetleg a jövő évre idegenvezető nélküli szafárit Kenyába, természetesen puska nélkül?!
– Azt hiszem, igazat kell adnom neked! Bizonyára nem te vagy az egyetlen, aki allergiás a vérszívókra. Legközelebb tehát a hegyekbe, vagy valamelyik cseppkőbarlangba tervezzük a túrát!
A szállással hogy voltál megelégedve?
– Jópofa dolog ez a közös térben való alvászat, visszahozza az iskolai kirándulások hangulatát…
– Örülök, hogy ezzel meg vagy elégedve!
– Én? Ki mondta, hogy ez jó volt? A „hangulatos” és a „kényelmes” között óriási a különbség! Vagy szerinted ötven fölött olyan könnyű leheveredni a földre dobott matracra? A felkelésről nem is beszélve! De a legrosszabb az a sok horkoló volt! Alig tudtam elaludni, aztán, meg újra, meg újra felébredtem valamelyik, harákolására, köhögésére… Egyeseknek úgy látszik, vizelet visszatartási problémájuk lehetett, mivel óránként mentek ki WC-re! Az egész éjszaka nem állt másból, mint jövés-menésből, és a WC-tartály öblítéséből. Egy szó, mint száz, sajnos, egyáltalán nem tudtam kipihenni magam.
Minden reggel úgy ébredtem, mint akit letaglóztak…
– De a közösségi játékok csak tetszettek?!
– Konkrétan melyik?
– Hát, a társasjátékok! Amikor annyit nevettünk a különböző pajzán dolgokon, lett légyen az, tánc, vagy ének…
– És most a véleményemre vagy kíváncsi?
– Természetesen!
– De nem lesz anyázás, vagy hasonló…
– Ugyan már! A hibáinkból tanulunk! Nos?
– Nekem eléggé vulgárisnak tűnt, de ha nektek ez a színvonalatok, nekem mindegy, különben sem volt kötelező a részvétel. Úgy, hogy ezt a kérdést ugorjuk is át, ehhez a témához más hozzátennivalóm nincs!
– Hmmm. Érdekes vélemény, annyi szent! De a karaoké csak tetszett?
– Az ötlet zseniális volt, de olyan hangos volt a zene, hogy semmit sem hallottunk a saját éneklésünkből! Pedig ez lenne e műfaj a lényege. Egy fél óra alatt berekedtem, még most is fáj a torkom, miközben sem a saját, sem a mások éneklését nem élvezhettem. Ez nem disco, hogy bömböltetni kellene a zenét, nem beszélve arról, hogy a falu lakossága sem díjazta ez a hangzavart!
– Hát, a pályázatokról mi a véleményed?
– Őszintén?
– Csakis!
– De utána nem lesz megbántódás!…
– Megígérem. Nos?
– Nagyon jó ötlet, borzalmasan rossz kivitelezéssel…
– Ezt meg hogy kell értenem?
– Nézd: ha már pályázat, legyen kötelező! Tudjuk meg, kiben mi lakozik, hogyan tud egy bizonyos témára önállóan, rövid idő alatt valami értelmeset írni!
– Nem jó ez a kényszerítés! Szerintem, ha kötelezővé tennénk az alkotást, legközelebb sokan nem jönnének hozzánk, hiszen kényszernek éreznének minden fajta megmérettetést!
– Logikusnak tűnik, amit mondasz, de mondd csak: milyen tábort is zártatok pár perce?
– Természetesen alkotótábort!
– Akkor, annyira földtől elrugaszkodott elvárás lett volna a pályatársaktól, hogy egy alkotótáborban alkossanak valamit? Semmit sem tenni otthon is lehet, emiatt nem érdemes utazni, a földön aludni, fül siketítő zenét hallgatni, satöbbi. Pont az lett volna a lényeg, hogy mindenki megmérettette volna magát! Na, de ötven emberből csupán nyolc vette a fáradtságot, hogy firkantson valamit, ez azért már szégyen! Most ez egy olyan tábor, ahol a semmittevésről, és a lustaságról szól három nap?
– Azért ne feledd Gergő, hogy a fele társaság kő- és fafaragó, gobelines, énekes, illetve festő volt…
– És? Nekik letörött volna a kezük, ha mázoltak volna valamit? Vagy faragtak volna valami egyszerűt? Az énekesek pedig meglephették volna a brancsot egy maguk komponálta kis dallal, és a többi, és a többi… Nem, nem! Inkább tereferéltek, döglöttek, és szlopáltak egész nap!
– Látom, kedves Gergőkém, lesz mit javítanunk a munkánkon! De az emberekkel amúgy jól kijöttél?
– Őszintén?
– Természetesen!
– De nem fogtok emiatt leköpni engem, ugye?
– Már hogyan is gondolhatsz ilyet? Nos, hallgatlak!
– Én mindenkivel jól ki tudtam jönni! Mert visszafogtam magam!
– Amennyiben?
– Nézd Karolina: nem tudom, ki találta ki, de engem, ötvenegynéhány esztendős írót kimondottan zavar, ha egy húsz év körüli taknyos letegez! Márpedig itt nálatok ez a módi! Csak azért, mert egyik-másik nyikhajnak, vagy kiscsajnak megjelent egy-két írása az iskolai újságban, vagy valamelyik ifjúsági lapban, még nem jelentheti, hogy mi egyenrangúak vagyunk! Gondoltam is, hogy kikérem magamnak ezt az inszinuációt, hiszen mindegyik a gyerekem lehetne, de nem akartam az árral szembe menni. Mindenesetre gondoljátok át, amit most mondok: azzal, hogy tegeződtök az ifjúsággal, még nem lesztek fiatalok, viszont önkéntelenül is a tiszteletlenségre sarkaljátok őket! Hová fog fajulni ez a világ, mondd!
– Hát, nem is tudom. Véleményed mindenesetre megfontolandó, de ez legyen a jövő zenéje! Viszont, lenne egy sokkal fontosabb kérdésem: szakmailag adott-e ez a tábor valami pluszt?
– Ezen kérdés alatt konkrétan mit értesz?
– Hallottál-e szép énekeket, verseket, novellákat, és a kiállított fa- és kőfaragások, illetve képek adtak-e valami pluszt számodra?
– Őszintén?
– Csakis!
– De nem lesz belőle sértődés, ugye?
– Szavamra! Nos?
– Hát, nem is tudom, hol kezdjem? Talán az énekeseknél: olyan boldog mosoly futott át az arcukon, amikor lejöttek a pódiumról!…
– Bizonyára azért, mert szívből énekeltek…
-… és néha, véletlenül eltalálták a megfelelő hangot. Ez tette őket igazán boldoggá! Vagy nem tűnt fel neked, hányszor sikeredett félre a hangjuk?
– Falsul énekeltek volna?
– Ó, de még mennyire! Én, aki nyolc éven át jártam szolfézsre, nekem feltűnt, hogy negyed, vagy fél hangokkal „megcsuklottak”. Nem nagy ügy, hiszen te, mint vájt-fülű, észre sem vetted, de szerintem egy ilyen helyen, ahol nincs tétje az éneklésüknek, igazán lehettek volna sokkal koncentráltabbak!
– De a faragók igazán kitettek magukért, ugye?
– Hát, nem is tudom… De, ha őszinte véleményt mondok, nem fogtok belém rúgni, ugye?
– Becsszavamra! Nos?
– Kőfaragóból csak egy volt, ő sem faragott semmit, csupán a fényképeket mutatta meg, miket faragott valamikor. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy valahonnan kifényképezte, az alkotásokat, majd a fotókat betette egy albumba, amire rávéste a nevét…
– Én ehhez gyakorlatilag nem tudok hozzá szólni, de mi van a fafaragókkal?
– Szívemből mondjam az őszintét?
– Megkérnélek rá.
– De nem fogtok kiátkozni a világból, ugye?
– Istenemre mondom! Nos?
– Nézd: bizonyára vannak a csoportotokban tehetséges fafaragók is, akik valamilyen oknál fogva otthon maradtak. Mindenesetre az itteniek eléggé gyengén farigcsáltak…
– Azt gondolod?
– Aha! Hidd el, hogy egy teknővájó, vagy fakanálkészítő cigány is sokkal rátermettebb, mint ők, akik ugye, saját magukat művészeknek titulálják. Ne haragudj, de ez a szín tiszta igazság!
– Ezek után már csak azt kérdezem, hogyan voltál megelégedve az írókkal, költőkkel? Teszem fel ezt a kérdést már csak azért is, mert te is író vagy. Nos? De őszintén!
– De nem lesz duzzogás, ugye?
– Isten engem úgy segéljen!
– Nos, a költők olyanok voltak, amilyenek, inkább nem is értékelem őket. Ez már önmagában is egy lesújtó vélemény.
A novellistákról pedig csak annyit, hogy a levélen kívül – ami szintén egy irodalmi műfaj -, megtanulhatnának valami érdekeset, értelmeset, felemelőt, izgalmasat, nagyszerűt, előre mutatót, szépet, értékeset, humorosat…
– Állj! Ezek szerint a te írásaidat is leszólod?
– Szükséges? Nem hallottad, milyen primitívek, gyengék, szánalmasak és unalmasak voltak? Én arra számítottam, hogy az itt lévő nagyoktól tanulok valamit, de az ő műveik – ha egyáltalán műveknek lehet nevezni ezeket, a gyermekded, butuska zsengéket -, még satnyábbak, haloványabbak, gyengébbek, gagyibbak, szörnyűbbek, közönségesebbek, irodalmiatlanabbak, egyszóval: ócskábbak voltak az én szánalmas tákolmányaimnál is!
– Sajnálattal hallom Gergőkém. Viszont örülök, hogy őszintén, a szívedből szólva mondtál alapos bírálatot az itteni művészekről, valamint a mi munkánkról. Csak azt tudom megígérni, hogy a legközelebbi tábornyitásra beépítjük programunkba az összes jó javaslatodat.
És szívből sajnálom, hogy – ha már semmivel sem voltál megelégedve – jövőre valószínűleg nem fogsz jönni. De megértelek: csak olyan táborba érdemes elmenni, ahol megkapja az ember az elvárt tiszteletet, olyan programokat szerveznek, amiben örömét leli, és olyan pályatársak gyűlnek össze, akiktől sokat lehet tanulni.
Én megköszönöm, hogy megtiszteltél minket a szerény jelenléteddel, s bár írásaid nem voltak annyira katasztrofálisak, mint ahogyan saját magad alkottál róluk véleményt, teljes mértékben megértelek. És végtelenül sajnálom, – mivel semmivel sem voltál megelégedve -, hogy nincs szándékodban jövőre eljönni hozzánk, ezért…
– Én? Ki mondta, hogy nem jövök?
– Hát nem most veséztél ki minket? Nem most jelentetted ki, hogy itt száz százalékban minden rossz volt? Ezek után, miért is jönnél vissza?
– A válaszom nagyon egyszerű: emlékszel, milyen finomra sikerült az első esti paprikás-krumpli, házi csípős kolbásszal, hirtelen sült bacon-szalonnával megbolondítva, saját eltevésű, almapaprikába töltött kovászos uborkával?
Vagy a másnapi, csőben sült, abárolt vencsellő, flambírozott, tárkonyos lecsóval?
De a ma déli, sajttal szórt, tepsis, diabetikus körömpörkölt dorozsmai petrezselymes tarhonyával, az, maga volt a mennyország!
Sok helyütt jártam már e világban, de ilyen delikátokkal még nem találkoztam!
Mindent egybe vetve: a tábor ugyan egy fabatkát sem ért, de a kaja miatt biztosan visszajövök!