Boldog születésnapot nagymama!

Boldog Születésnapot Nagymama!
-Nagymama, fent vagy?-kérdeztelek nyolc évesen a paplan alól kikukucskálva vörös szénaboglya hajammal. Hajnal volt már, de még sötét.
-Mi a baj, Kis Harmatom?-kérdezted.
-Mesélj az életedről Mama! Úgy szeretem hallgatni.
-Tudod Juditkám, az én édesapám váltókezelőként dolgozott. Még emlékszem utolsó munkanapjára. Ítéletidő tombolt, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Azon az éjszakán nagyon megfázott, 36 évesen elragadta a tüdővész. Négyen voltunk testvérek, mind lányok. Mivel szegények voltunk, Anyuka, mint félárva gyermekeket, a kőszegi MÁV Leánynevelő Intézetbe íratott minket. Az élet korán önállóságra tanított. Mindössze hét éves voltam, nem tudtam bekötni egyedül még a cipőfűzőmet sem, de sietni kellett a tanításra a Domonkos rendi zárdába, így hát addig-addig próbálkoztam, mígnem sikerült. A zárdában csak apácák tanítottak, fekete fátylat, krémszínű reverendát viseltek. Papon kívül férfi nem tehette be a lábát az intézménybe. Anyuka minden hónap első vasárnapján a Jézus Szíve templomnál várt. Amikor elsőáldozó lettem, rengetegen álltak a templom körül. Anyuka zsebében volt egy kicsi gombostű, amely úgy érte az emberek bőrét, akár egy szúnyogcsípés. Félre is ugrottak, gombostűre azonban nem gyanakodott senki. Így tudott utat törni hozzám.

Olyan kicsi lányként tágra nyílt szemekkel hallgattam érdekes életed történetét.
-Nagymama, Ti is krémszínű reverendában jártatok?
-Ó nem, Kis csillagom!-nevetted el magad. Hétköznap rakott szoknyát, csíkos matrózgalléros blúzt, hétvégén pedig fehér matrózblúzt viseltünk. Nyáron dindli ruhában jártunk.
Miközben kivilágosodott, elővetted a fekete-fehér illetve színes polaroid fényképeket tartalmazó családi albumot, megmutattad a ruhát, melyben az intézmény előtti kertben fotóztak le.
-Ez a puffos ujjú ruha sötétkék alapon fehér pöttyökkel, a dindliruha. Egy idősebb, érettebb, tapasztaltabb iskolatárs segített nekünk, újoncoknak az öltözködésben, az ágyak bevetésében, a megfelelő etikett elsajátításában. Akármilyen rendezvényre, vagy bálba mentünk, gardedám nélkül nem léphettünk ki az utcára.
Mindig nagy átéléssel meséltél újra és újra számtalanszor élményeidről.

-De nálunk sem csupa vasszigor volt ám az élet!-mosolyodtál el komor képemet látva.
Nevelőink egész napos kirándulásokra vittek minket. Nagyon sokat túráztunk a Stájer-házakhoz, Az Írott kőre, a Királyvölgyben mindig hatalmas ibolyacsokrokat szedtem.
Ekkor megértettem miért hívják az én anyukámat Ibolyának.
-Amikor jött a Húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe, a Kálvárián keresztúti ájtatossággal készültünk a nagy ünnepre. Ez alkalomból vezeklésképpen kavicsokat tettünk a cipőnkbe. De legjobban talán a farsangi mulatságokat vártuk. Murgács Kálmán hegedűművész, híres zeneszerző rendszeres látogatója volt az Intézetben szervezett szórakoztató műsoroknak. Hegedűjátékára sokat táncoltunk. Nyáron az iskolát körülölelő gyönyörű parkban bújócskáztunk, turuloztunk.
-A turulozás talán egy különleges játék?- kérdeztelek irigykedve. Féltékeny voltam az élményeidre, nevelőidre, generációdra, az adott korra, melyben nevelkedtél, hogy mennyivel tartalmasabb, mélyebb életetek volt, mint nekünk, fiataloknak manapság.
-A röplabdát hívták az én koromban turulozásnak gyermekem.

-Milyen élményeid vannak nagymama a Karácsonyról, az ünnepekről? Ha férfi nem léphetett az intézménybe, hogyan látogatott el hozzátok a kis Jézus?
-Mikulás álruhában Kincsem. Mindig remegő izgalommal vártuk, hiszen ő tudta, milyen csínytevéseket, vagy éppen jótetteket hajtottunk végre egész évben az ő nevében. Meghozta a karácsonyfánkat, majd mindenkiről mondott egy rövid strófát, hogy ki hogyan milyen jótettekkel örvendeztette meg őt.

-Na és a nyári vakáció?-fecsegtem megállás nélkül.
-Szegeden fiúiskola működött, nyáron a fiúk jöttek Kőszegre, mi lányok nyaraltunk Szegeden. Nagyon szerettem fürödni a Tiszában, még kérészeket is láttam. Az idill azonban nem tartott sokáig. Felnőtt életem is küzdelmekkel volt tűzdelve. Amikor kimaradtam az intézményből már kitört a II. világháború, napokon keresztül nem ettem mást, csak prószát meg babot. Mit nem adtam volna csak egy falat kenyérért. Hatalmas milpengők voltak forgalomban, óriás mértékű volt a háborús infláció. Az oroszok leány testvéreimmel együtt málenkij robotra vittek, szomjunkat legfeljebb az útszéli pocsolyák vízével olthattuk volna. De túléltem.
Családot alapítottam, férjhez mentem. Pár hónapos volt a fiam, kitört az 1956-os forradalom. Amíg dolgoztam férjem vigyázott babánkra, délben rohantam haza szoptatni, mindig azon imádkoztam, nehogy elérjen egy töltény vagy egy bomba. Ki nevelte volna fel akkor a gyerekemet? Később pedig édesanyádat?

Nem szeretted, ha elérzékenyülve, elgyengülve látnak, hozzá voltál szokva, hogy minden helyzetben erősnek kellett maradnod, akaraterőd muszáj volt érzelmeid fölé helyezned. Így hát témát váltottál.
-Nem vagy éhes Csillagom?
-Alig hallottam, amit kérdeztél, belém fagyott a vér. Kellett pár óra, mire megemésztettem a hallottakat.
Ledobtad magadról a takarót, felhúztad a vastag, nehéz fából készült redőnyt, felvetted otthonkádat, melyet saját jó ízlésed szerint otthoni varrógépeden készítettél magadnak, majd kimentél a konyhába reggelit készíteni.

Drága Nagymama!

2024-ben ünnepled 97. születésnapodat. Ezzel az írásommal szeretnélek köszönteni, és köszönetet mondani Neked, hogy egészen nagykorúságomig olyan sok mindent megtanítottál nekem. Ünnepi csokromat ezúttal emlékezéseimből készítettem számodra. Sajnos ezeket a sorokat te már nem tudod elolvasni, mert a sors a vakság próbatétele elé állított, de erős hited segítségével, ezzel is megbirkóztál. Legalábbis a látszat ezt sugallta a kívülálló szemek számára.

Emlékszem, te már hajnalok hajnalán kipattantál az ágyból, mindig ajánlkoztunk a ház körüli munkákra, de mire mentünk te már mindennel végeztél. Nyughatatlan voltál. DE most a sors megtorpanásra késztetett. Kezdetben gyötrelmes volt számodra, hogy már nem te vigyáztál ránk, hanem mi vigyáztunk Rád.
Talán ez az, melyet soha nem fogsz tudni megbocsátani magadnak.

Lányod hozza Neked a meleg teát. Elmerengsz. Lányod azt hiszi, nem figyelsz rá. Pedig nagyon is érzed őt. Csak előtted már egy leélt élet emlékei peregnek, minden emlék egy-egy lehulló homokszem az órában. Neked már minden sóhajod imába fordult számvetés életedről. És igaz, hogy fáj a nosztalgia, de az elmúlással még mindig könnyebb szembenézned, mint a vaksággal. Nem is a tested fáradt el, sokkal inkább a lelked. Szíved megtelt, és már nem bír el az élettől több lenyomatot.

Drága Nagymama! Te tiszta lelked látásával, meg tanultál álmodni. Állok az ágyad mellett, beszélgetünk.
-Nem vagy valami jól lányom. Mi a baj? Miért nem ülsz le?
„ Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges a szemnek láthatatlan”.
Milyen igaza van a Kis Herceg írójának. Hálás szívvel ülök ágyadra. Hiszem, hogy az igazi vakság a szív vaksága. Az orvosok szerint 97 éves testedben 20 éves szív dobog. Erősebb a szíved, mint egy bivalyé, mely a sors kegyének köszönhető, azáltal, hogy örök túlélésre rendelt Téged. Amíg te nyitott szemmel álmodsz, a legtöbb ember csak csukott alvó szemmel mer álmodni.
Kérlek, taníts meg engem arra, hogyan kell a sorscsapások, veszteségek, nélkülözések közepette is nyitott szemmel és szívvel álmodni!