A fűben pihenve néztem, mint játszik a fény, a levélmintás árnyék, és az akácillattól bódult sok pici lény a diófa alatt, békés bűvkörödben. Bőröd feszes volt, arcod álmodó, hajad napfénnyel táncoló. A növények apró neszei, a távoli harangszó, a simogató tejillat megbabonázott. Végigsimítottam a homlokod és egy hosszú pillanatra előre láttam harminc, negyven évet az időnkben, ahogy majd öreg kezem érinti szép arcodat.
Hallottam, miként nőnek a virágok, hogy nyújtóznak a bolygófejű pitypangok, és mint dülöngélnek a mézmámoros méhek azon a bódult, tavaszi napon. A Nap is örömét lelte a látványban és széles mosollyal melengetett. Ahogy egy-egy szélkergette felhő árnyéka is beszökkent a rét aranyai közé, úgy keringett, zsongott az isteni hangtál harmóniája köröttünk. Távoli kutyaugatás, mormogó traktorhang, egy szorgalmas fűrész, és az akácos milliónyi szélcsengője mind, egyszerre mozdultak a tavaszi ébredésben.
Kezem az arcodon hagytam megpihenni. Fiatal és erős volt megint. Ahogy a gondolatszökevények tovaillantak, megköszöntem őket. Ajándékot kaptam. Vendég lehettem a jövőnkben és egy különleges pillanatra megérinthettem a végtelent a nagybudméri diófa alatt.