AZ OLÓGUSOKRÓL

AZ OLÓGUSOKRÓL

Nehéz volna persze minden ológia legmodernebb oki és kezelési tudni valóit egyszerre észben tartani, de egy-egy aktuális megoldani való betegség kapcsán időt kellene szakítani arra, hogy tájékozódjon a kezelőorvos a tennivalókról. Ahogy apám tette. Ez most a saját bajommal kapcsolatban jutott eszembe. Amilyen gyógyszerek és kezelések bevezetésére készülök most, azt már 3 évvel ezelőtt is elkezdhettem volna. Legalábbis a betegeimmel kapcsolatban így jártam volna el, ahogy most magammal teszem. Nem a legdivatosabb gyógyszert, hanem a legkíméletesebb megoldást igyekszem most megvalósítani, talán ez is elég lett volna, ha időben kezdek hozzá. A legdivatosabbnak már végig szenvedtem a mellékhatását, ezért nem törekedtem semmire az elmúlt években. Apám, ha nem volt megelégedve a saját tájékozottságával, autóba ült és felkereste a szakember kollégáit, hogy megbeszélje a betegének további kezelési lehetőségeit. Neki nem volt szabadsága meg szabad ideje, azt a lehetőségek határozták meg, mikor alhat, ehet. Akkor, ha nem keresték a betegei a nap vagy az éjszaka folyamán. Sürgős eset mindig adódhatott. Emlékszem olyan téli éjszakára gyerek koromból, mikor 7 alaklommal hívták beteghez szerte a falu terültére. Míg én a jó meleg ágyból hallhattam az ablakon való kopogását valamelyik hozzátartozónak, aki beteghez hívta. Volt, amikor tudta, hogy a kisfiú feleslegesen zavarta a szüleinek a veszekedése közben érzett félelmében, nem tehette meg, hogy nem fogja a kerékpárját és indul a havas, jeges úton ki a falu szélére. A második világháború idején katonai szolgálat teljesítése mellett engedélyt kapott, hogy naponta hazamehessen ellátni a falu betegeit is. Később vállalnia kellett azt is, hogy szülőotthont vezessen és egy kis járványkórházat, nem szaladtak akkoriban a mentőautók a hívásra. Benzin se volt és a betegeknek pénze se volt. Adódott, hogy a rendelés ára egy cső kukorica volt tehetősebb betegeknél, a szomszéd faluban pedig egy recept felírása egy fillért ért. Hát én ezt láttam és ezt szoktam meg későbbi tennivalóként. Sajnos, tudós nem lett belőlem, pedig milyen szép könyvet olvastam Madame Curie életéről. Ilyesmi nem mindenkinek adatik meg. De most az a legfontosabb, hogy magamat olyan állapotban tudjam tartani a mozgás szempontjából, hogy környezetemnek használni tudjak. Ezért naponta hálával gondolok apámra, aki velem is mindig a legkörültekintőbben járt el nem ritka betegségeim közt.
Ezeket a sorokat régebben írtam. De most ugyanott tartok, magam keresem a jelenlegi bajomnak a kezelését, az ológusoknak nincs arra ideje, hogy esetleges megoldásokról elmélkedjenek. Lehet, hogy most is sikerülni fog, ha a jó Isten is így gondolja.