Ahogy befordult a sarkon, azonnal a tömeg közepén találta magát, mint ahogy az ár elkapja a magányos tutajt, sodródott, vitte az arctalan emberi massza valahová a városközpont felé, ahol majd valaki elmondja a magáét, öklét rázva a megfelelő soroknál, amit bejelölt magának a beszédében. Ők meg majd tapsolnak neki.
Az út pereme felé sodródva végre levegőhöz jutott és átnézett a másik oldalra, a narancssárga kordonnal elválasztott részre. Ott is hömpölygött az ember áradat, ugyanoda siettek ők is, de épp azért, hogy az öklét rázó embert kifütyüljék a megfelelő soroknál, bekiabálják az elmondottak ellenkezőjét, és talán egy két narancs vagy tojás is landol majd a közelében. Nem is értette, miért van itt. Már rég nem hitt abban, ami elsőre olyan tiszta és egyértelmű volt, de megígérte a barátainak, hát eljött. Bár az is lehet, nem is találkozik velük ebben a forgatagban. Meglátott egy lányt. Hosszú, barna hajába belekapott a szél, ahogy igyekezett átfurakodni az előtte lévőkön az út másik oldalán. Elszakadhatott a barátnőjétől, mert néha ki-kilesett a fejek fölött, karok alatt, vállak között. Apró táskáját maga előtt tartva furakodott. Szép volt a lány, kipirult arccal igyekezetett nem elsodortatni magát. Farmer és fehér ing volt rajta. Így, az egyszerűségében volt gyönyörű. Ha megengedhette volna magának, akkor csak megáll és bámulja őt csodálattal. De a tömeg könyörtelenül vitte, így csak annyit igyekezett elérni, hogy ne haladjon jobban mint a lány a másik oldalon, így szemmel tarthatja őt. Talán egyetemista, és harcolni jött az igazáért, mert ő talán még naívan hisz abban, hogy az egyik vagy a másik oldalon létezik ilyesmi. Most hirtelen eltűnt a feje az emberek sűrűjében, talán térdre esett vagy valaki betolta a fal mellé? Nem tudhatta. Bárcsak átmehetett volna, hogy megnézze, de kordon választotta el a két járdaszigetet, s középen állig felfegyvezett, védőruhás rendőrök álltak, cirka tíz méterenként egy. Nem kockáztathatott, mert talán azt hihetnék róla, hogy azért fut át az úton, mert valakinek be akarja verni a pofáját, vagy egyéb zavart akar kelteni az ellentétes nézeteket valló tüntetők között, és még jól nyakon vágják egy gumibottal vagy rosszabb esetben egy sokkolóval kap a nyakára. Most újra feltűnt a barna lány, de a kezében már nem volt táska és az arca egyre kétségbeesettebb volt. Talán már visszafordult volna, talán ez a jónak igérkező móka most komolyra fordult és már menne haza, vagy bárhová ahol nem tapossák el. Haja zilált volt, a farmer a térdén sáros lett. Valószínűleg ellökték, térdre esett és a táskáját is veszni hagyta, csak hogy felállhasson és ne menjen át rajta több ezer cipőtalp. Átnézett a másik oldalra és most összeakadt a tekintetük. – Tarts ki! Tarts ki még egy keveset. – mondta a lánynak halkan, épp csak hogy mozgott a szája, az pedig mintha megértette volna, bólintott és elszántan tört újra előre. De sokszor átnézett hozzá, talán erőt adott, hogy valaki észreveszi, nem csak a düh viszi előre, a harag vagy a jó hecc reménye. Már látni lehetett a nagy teret, ahol egy felzászlózott emelvény körül bezárult a két csapat folyama, s a rendőrök is egymásba karolva igyekeztek elválasztani élő kordonként a tüntetőket. A lány kétségbeesetten tekintgetett rá, szemében ott volt a kérdés, hogyan mászunk ki ebből? – Ne félj! – formázta a szavakat, kiáltani úgy sem lett volna értelme. A lány megrázta a fejét, hogy nem fél. Örült, hogy megértette, hogy talán tarthatja benne még a lelket. Ahogy a két tábor egymásnak feszült a rohamrendőrök két oldalán, lökdösődni, ordibálni kezdtek egymásra az emberek. Táblákat hangzatos feliratokkal, zászlókat lengettek, ő pedig lebukott két rendőr között akár az uszodában a víz alá és azonnal fel is állt. Szerencséje a magasságának volt köszönhető, mert ahogy kibukott a tömeg tengeréből, meglátta a fehér inges lányt, aki most fejét kapkodva igyekezett megtalálni az egyetlen embert – akit bár nem ismert és láthatóan a „másik oldalon” volt – akit végül is ugyanaz a cél vezérelt: kijutni innen, levegőt venni. Erőszakosan furakodott, kapott is egy taslit a fejére valakitől, egy rendőr visszarántotta majd elengedte, mikor felemelte a kezét, hogy nincs nála semmi amivel árthatna másoknak. Aztán valahogy ott volt előtte a lány. Kérdezés nélkül kézen fogta és maga után húzva bő tíz perc után egy mellékutca csöndes szigetére értek, ahová úgy rohantak be mint a fuldokló akinek az utolsó levegője is elfogyott rég és kapkodva ér a víz felszínére. Az utca végén álltak csak meg, ahol már távolinak tűnt minden zaj, hörgés, kiabálás, mocskolódás, és az öklét rázó szónok hangszóróból dübörgő szóáradata. Lihegve dőltek a falnak, néhány percig csak igyekeztek visszatérni a normál lélegzetvételhez, majd felegyenesedett és zavartan elengedte a lány kezét, amit észre sem vett, hogy még mindig görcsösen szorongatott.
– Hát, ezt túléltük. – mosolygott rá. A lány is mosolygott de nem szólt, csak kezét felemelve jelbeszéddel mutatta, „köszönöm”.
“A másik oldalon” bejegyzéshez 1 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Krisztina!
Tetszett a mai kor es korszak sodro lenduletu leirasa, nemkulonben az a dramai kontraszt, amivel lezarta a tortenetet. De talan az igazi vegszo a folytatasban kovetkezne: ha az egyik oldal is nema lenne, mint a masik.
Koszonettel
Kismarton Jozsef