Váratlan kémia

Bölcsészeti egyetemre jártak mindketten, de Szonja hamar rájött mielőtt diplomát kapott volna, hogy muszáj innét kitörnie, és azt csinálnia, amit szeret.
Szonja filmkészítéssel szeretett volna foglalkozni, és lelkes autodidaktaként már több forgatókönyvötlettel is megpróbálkozott, és abban a pillanatban, hogy a könyvesboltban meglátta Syd Field: Forgatókönyvírás c. könyvét valósággal azonnal beleszerelmesedett ebbe a szakmába. Tudta, ha nem próbálja meg a helyezkedést a Színművésztin, vagy egy olyan helyen, ami hasonló jellegű területtel foglalkozik szívét fogja elárulni. Márpedig Szonja szerette azt hinni, hogy a Hamleti axioma szerint él: ,,Légy hűséges önmagadhoz!”
Érdeklődve kezdett szemezgetni egy pufók, csupaszív sráccal, aki más volt, mint a belőtt sármós, és pengemenő többség. Az egyetemistákat mindig is általánosságban jellemezte a szabad lázadás szelleme, illetve saját komfortzónáik tudatos, és radikális feszegetése. Szonja kissé furcsálta, ha bejön ennek a furcsa srácnak, aki – állítólag verseket és szövegeket is írt -, akkor miért nem próbálja meg, és legalább szólítsa le az ebédszünetben, vagy amikor két szeminárium között van néhány szabad órájuk, hogy kiadósan eldumáljanak.
Végül a nagy pillanatra az egyik kortárs irodalmi szemiráriumon került sor, ahol az egyik vagány és kissé provokatívan öltözött hölgyemény felvetette, hogy talán Lengyel Noel versei is érnek legalább olyan sokat, mint a mostanság olyannyira ajnározott kortás költők versei az illetékes irodalomtörténész tanárnak – mondani sem kell -, jócskán elkerekedett a szeme.
– Hát akkor kedves Noel! Érdeklődve hallgatjuk verseit!
A teremben tüstént síri, feszült csönd lett, és mindenki azt találgatta, hogy vajon most mi fog történni. Mivel Noel dadogott kissé, pláne akkor, ha saját alkotásait kellett prezentálni Szonja magától értetődő magabiztosággal óvatosan kivette a határidőnaplóját, ami az asztalon nyitva volt. Teátrálisan a táblához battyogott, és máris érzelmesen, jól magoltan olvasni kezdett.
Mikor végzett az érzelmes, és nagyon is hatásos felolvasással nem lehetett pontosan tudni, hogy a vastaps Szonjának szól-e, vagy éppen Noelnek, aki nem győzött pirulni kisebb szégyenében, hogy a tanár erre kérte.
Szonja rengeteg versét elolvasta ezentúl Noelnek, és kezdett más szemmel tekinteni a fiatalemberre. Bár szívét jóskán megsebezte volt pasija, aki házasságot ígért, azonban fűvel-fával megcsalta Szonja akkor megfogadta, hogy csak és kizárólag egy nagyon különleges valakit fog választani, ha párkapcsolat kerül sorra. Úgy esett, hogy ez a valaki Noel lett.
Szonja pontosan átérezte Noel összes gyerekkori, megszégyenített traumáit, melyek – a jelek szerint -, az évek múlásával egyre inkább magányosabbá, befelé fordulóvá tették a sokszor szomorkás, és az öngyilkosság gondolatát is rendre fontolgató fiatalembert, aki – főként az első szemeszterben -, ténylegesen úgy viselkedett, mint akinek már nincsen sok hátra. Ennek oka az volt, hogy a magyar nyelvészet tárgyai nem tartoztak szinte egyetlen egyetemista kedvenc tantárgyai közé, még azoknak sem, akik jó jegyeket voltak képesek némi ügyeskedő fondorlattal megszerezni. A bili akkor borult ki, amikor az egyik irodalmi kurzuson a tanárnő szabályosan megszégyenítette Noelt azért, mert nem tudta megvásárolni Berzsenyi Dániel verseinek kritikai kiadását! S amikor Noel valóságos krokodilkönnyzáporban tört erre ki ezt már Szonja sem tűrhette idegekkel. Azonnal felállt, és szabályosan leteremtette a valósággal köpni-nyelni képtelen arrogáns, és nárcisztikus, középkorú tanárnőt.
– Elnézést kérek tanárnő, de nagyon csúnya dolgot tetszett csinálni! Noel a lelkét is kidolgozta ezen az elcseszett, halálosan unalmas órán, és Ön pedig fittyet hányva az emberi jogok törvényére egyszerűen se szó, se beszéd mindenki előtt megszégyenítette! Ez nem volt fair kedves asszonyom! – Nyilvános panasztevésére hatalmas tapsot kapott, majd amikor helyet foglalt Noel mellett a tanárnő egyszerűen közölte vele, hogy akkor neki is elégtelen lesz a féléves jegye, ha nem hajlandó változtatni magatartásán, és visszavonni, amit eddig mondott. S mivel Szonjának ez esze ágában se volt, így a második félév végén őt is nemes egyszerűséggel megbuktatták a magyar felvilágosodás irodalmából.
Később Noelnek halasztania kellett majdnem egy bő egy évet, mert kiderült, hogy az elektronikus regisztrációja nem stimmelt, ami miatt nem tehetett tanári képesítő vizsgát. Persze a hírek gyorsan terjednek főként egyetemi körökben, és a legtöbb irodalmár professzor és oktató, akik azért pontosan megismerhették mennyire kivételes és különös ember Noel egy emberként próbáltak segítségére sietni hasztalan. Szonja szándékosan szeretett volna halasztani, akárcsak Noel, mert úgy érezte ez a minimum, amit megtehet érte, ám csajos barátnőit sem szerette volna cserben hagyni, így ő előbb kapott diplomát, mint barátja. A Diplomaosztó ünnepségre természetesen meghívták Noelt is, aki inkább távol maradt, és a totális magány falai közé zárkózott.
Amint Szonja fekete talárban, és csákós sapkában barátnői társaságában büszkén feszítve pózolt megkérdezte csoporttársait, hogy kinek van kedve meglátogatni Noelt, és egy kicsit jobb kedvre deríteni. Akadtak páran, akik ilyen-olyan kifogásokkal élve kimentették magukat, de azért a rendesebb csajos barátnők elkísérték Szonját egészen Noel lakótelepi lakásáig, ahol szüleivel lakott. Becsöngettek, és Noel legnagyobb meglepetésére fergeteges bulival ünnepelték meg azt a négy évet, amihez Noelnek is minden joga meglett volna.
Később Szonja tanított öt és fél évet egy alapítványi iskolában, és bár imádta és nagyon megszerette a tanári szakmát, számos olyan dologra is fény derült, amit nem kerülhetett ki. A hosszú, vége hossza nincs felesleges túlórázások csupán csak arra voltak jók, hogy elvegyék a szabadidejét a fontosabb dolgoktól. Így alig öt és fél év után beadta önként a felmondását, hiszen az igazgatónő egyébként is kiadósan pikkelt rá, amiatt az osztályában szövegértő olvasást is oktatott, hiszen kezdetben tanítványai nem tudták, és nem is értették igazán, hogy mit olvasnak.
Noel író, költő lett, és afféle remete életmódra rendezkedett be. Aztán váratlanul infarktusban elvesztette az apját, ami nagyon megrázta, és teljesen fölzaklatta. Szonja A Facebookról értesült az esetről, és szinte már másnap ott volt mellette. Egyetlen szót sem kellett szólniuk egymáshoz. Szonja szorította barátja kezét amennyire csak bírta, mert érezte azt, ha Noel nem számíthat legalább egy barátjára, aki – több mint valószínű -, hogy rövid időn belül akár még össze is roppanhat.
– Ez igazán nagyon rendes volt tőled! – mondogatta Noel anyja, aki visszaköltözött a nagymamához, hogy segíthessen az idős, özvegy asszonynak, és mindig a közelében lehessen.
– Szerintem ez így természetes! – válaszolta Szonja.
Később Szonja rendszeresen meglátogatta, amikor csak tehette Noelt. Úgy érezte, hogy a férfinak szüksége van egy jó barátra, akivel kibeszélgetheti magát, és miután Szonját felvették az egyetemre sokszor érezte úgy, hogy neki is kell valaki, akinek elmesélheti túlzsúfoltságban szenvedő hétköznapjait. Bár az ember azt hinné, hogy az egyetemi évek alatt szükségképp a barátságok felbomlanak, mert az emberek többsége képtelen százfelé szakadni Szonja és Noel kapcsolatában erről szó sem volt. Sőt! Szonja igyekezett minden lehetőséget, és alkalmat megragadni, hogy Noelt is összeismertesse egyetemi csoporttársaival. Kezdetben Noel borzasztóan tartózkodónak, visszahúzódónak mutatta magát, mint aki szándékosan rejtőzködik mások elől, és csupán egy, másfél év múltán mert csak lépni, és nyitni Szonja baráti köre felé.
Szonja fisúra nyírta a haját, és elegánsabb, nőiesebb lett. Mint mondta azért, hogy egy-egy szigorlat, vagy vizsga alkalmával megnyerő benyomást tehessen a professzorokra, és a barátságtalan docensekre. A valódi indok azonban az volt, hogy szeretett volna kicsit tetszeni főként Noelnek, mert készen állt egy új komoly kapcsolatra, és erősen hitt abban, hogy a férfi is így gondolkodik.
Sportos alakjára szexisen simuló, roppant nőies ruhákat kezdett hordani, és – hát mi tagadás -, az egyetemen jó pár udvarlótól gyűjtötte be a névjegyeket, és a randiajánlatokat. Még így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire Noel egyáltalán hajlandóságot mutatott arra, hogy elmenjen vele barátilag randizni. Semmi kötöttség vagy koncepció. Csupán csak egy romantikus, hangulatos vacsora egy kellemes lugasos étteremben kicsit távolabb a fővárosi forgatagtól.
Minden kapcsolat kezdetén bekövetkezik, hogy két ember között hirtelen leomlik egy láthatatlan fal, eltűnik a távolság, amit a civilizáció helyez közéjük, levedlik határozottságuk álarcát, és olyan pőrén állnak egymás előtt, mint az első férfi és nő.
Mindenhez nem kell levetkőzniük, és gyakorta hiába is vetkőznek, az nem elég. Amikor mégis megtörténik, némi megrázkódtatás árán új minőség keletkezik, akár tudnak róla, akár nem.
Szonja és Noel között ez volt az a pillanat.
– Ugye milyen kis frankó hely? – kérdezte fülig érőn mosolyogva Szonja, miközben nem győzte szorongatni Noel kezeit, úgy, hogy a férfinak lassacskán már fehéredtek az ujjai.
– Ö… azt hiszem… – nézett körbe a hangulatos lampionos helységben.
– Csak nem érzed magad zavarban?! – Szonja sugárzó, ravaszkás gombszemei valósággal izottak, amit észrevette barátja tétova gyerekességét.
– Ennyire látszik rajtam? – kérdezte.
– Nos, hát, ami azt illeti igen! Én nagyon szexinek találom! – látványosan megnyalta hegyes kis nyelvével rúzsos ajkait, és már alig várta, hogy Noel végre valahára megcsókolja őt. Bár ahogy telt-múlt az idő egyre inkább az a sejtése támadt, hogy lehetséges, hogy neki kell megtanítania Noelnek a csajozás legalapvető szabályait is.
– Kérdezhetek valamit? Persze nem muszáj válaszolnod, de én nagyon örülnék neki. – kezdett bele óvatosan tapogatózva mondatába.
– Talán megbántottalak? – támadt fel Noelben a kételkedés pici mumusa.
– Jaj, dehogy is! Szó sincs róla! Az érdekelne, hogy miért nem jöttél el a diplomaosztóra? Szerintem neked is minden jogod meglett volna, hogy ottlégy! A többieknek, és nekem is nagyon hiányoztál. – vallotta be elpirultan.
– Hát… ez kedvesen hangzik… tudod az igazság az, hogy én totálisan kész voltam attól, hogy magyarból teljesen elkaszáltak, és szóval… nem akartam, hogy mindenki rajtam köszörülje a nyelvét, vagy megszégyenítsen.
– Hmm! – töprengett el egy pillanatra Szonja. – Megértelek, és őszintén sajnálom, ha így érezted magad…
– De egyébként nagyon köszönöm a fergeteges bulit, amit később nálam tartottatok! Igazán jól esett! – jutott eszébe a köszönetnyilvánítás.
– Igazán nagyon szívesen! Remélem azért csak jól érezted magad?
– Hát… azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy igen…
– Akkor jó!
Nem sokkal később kihozták az ételeket. Noel biztos, ami biztos alapon rántott sertésbordát rendelt, petrezselymes újburgonyával, míg Szonja bevállalósan pacalpörköltet, amit rajongásig imádott, jó vaskos, ropogós parasztkenyérrel. Noelnek kínzó erőfeszítésbe került, hogy elsősorban saját ételére koncentráljon, és a tekintetét szándékosan elvonja a pacal átható illatától.
– Én annyira imádom a pacalt! – jelentette ki Szonja miközben csöppet sem fukarkodott az étellel. Jó alaposan bele turkált villájával és szájába vette a tökéletes falatot. – Hmm. Isteni finom.
– Hát ez remek! – kis híja volt csak, hogy Noel ott a helyszínen nem okádta el magát, de igyekezett visszafogni kicsit háborgó gyomrát.
– Látom te nem nagyon rajongsz a pacalért! Igaz?!
Noel csak bólintani volt képes párat, miközben szája elé tette a zsebkendőt.
Szonjának önkéntelenül is muszáj volt felkacagnia jóízűen, amitől még gyönyörűbb volt, mint valaha. Noel kicsit tartott tőle, hogy most majd kigúnyolás következik, ám ismerhette már annyira Szonját, hogy tudja ő sosem tenne ilyet.
Miközben tétova, szemérmes vallomásokat tettek egymásnak életükről, és a velük megtörtént dolgokról egyre inkább úgy érezték szívük mélyén, hogy igenis közük van egymáshoz.
Szonja kertelés nélkül, és lehető legőszintébben beszélt. Kicsit úgy érzete magát, mintha egy pszichológussal ülne szemközt, aki jótékonyan, már-már segítőkészen kiértékelte a kissé zűrös, lázadó múltját. Sokszor megtörtént vele, hogy nem a jó barátokhoz fordult, ha beszélgetni támadt kedve, vagy csak, hogy kiönthesse másoknak a szívét. Persze még így is az új emberekkel tisztes távolságot igyekezett tartani az életében, mert tudta, hogy mást akar ettől az egésztől.
– Képzeld csak! Bejártam keresztül kasul Balit, és Óceánia szigetvilágát. Ott sokkalta nyugisabb az élet, és az emberek is nagyon kedvesek, és segítőkészek. Ebéd után csendespihenő van, amit megtudok érteni, hiszen ötven százalékos páratartalom mellett az ember fenekéről is hatékonyan leolvad a zsír. – fintorgott egyet arcával, hogy mosolyt csalhasson, és jobb kedvre derítse barátját, amit a férfi nagyon élvezett. – Aztán amikor hazajöttem valahogy azonnal honvágyam támadt. Nem tudom, hogy mindenkit elfog-e hasonló érzés, de szerintem minden embernek muszáj volna legalább egyszer az életében megtapasztalnia saját, egyéni, érzelmi Odüsszeiáját. Te mit gondolsz?
– Egyetértek minden egyes szavaddal! – bólintott párat, majd muszáj volt beleharapnia a rántott sertésbordába, mert úgy érezte energiára van szüksége egy ilyen gyönyörű, és valósággal ellenállhatatlanul dinamikus nő mellett.
– Képzeld, vannak olyan szigetek, ahol a dagály csak este tetőzik, így akár harminc kilométert is könnyedén begyalogolhatsz lábbal az óceánba. Apró kis homokzátonyok látszanak semmi több. És van egy időpont, amikor össz-vissz húsz perced marad, hogy nyakadig be ne borítson a víz. Én mondom frenetikus, euforikus érzés, ha érzed, hogy eggyé válsz a természettel! Később az egyik idegenvezető srác, akivel kicsit összehaverkodtam elvitt egy eredeti őslakosokból álló törzsi kolóniába. Nem fogod elhinni, hogy ott ismeretlen fogalom a tévé, internet, az okostelefon, és jóformán minden modern technikai civilizációs kütyü. Még rólam is azt hihették, hogy egy istennő, vagy egy földönkívüli marslakó vagyok, mert furcsálták a bőröves szandálomat és a ruháimat. Ezért gyorsan átöltözzem, amit úgy képzelj el, hogy a végén szó szerint már csak egyetlen főszoknya volt rajtam, míg a didkóimat néhány virágszirom takarta, ami szerintem egyszerre nagyon szexis, és legalább annyira provokatív. – Gyorsan belekortyolt a jéghideg sprite-jába.
– Tudod számos hangulatos vízesés található majdnem minden sziget belséjében dús őserdei növényzettel körbe véve. Bár megvallom kissé félszegen, hogy sosem voltam egy szégyellős ember azért bátran nekivetkőztem, és meztelenül úszkáltam a vízesés alatti tóban. – megint egy jóízűt kuncogott, amitől Noel szíve azonnal megdobbant.
– Azt hiszem, ha az ember ilyen fantasztikus paradicsomi környezetre vetődik, akkor az idő mintha megállna létezni, és nagyon sokszor átgondolhatja életét. Én is megtettem, és eszembe jutott sok bagatell, jelentéktelennek tetsző múltbéli morzsa-emlék, amitől valahogy élesebben kezdtem észre venni a világ dolgait, és szerintem sokkalta megértőbb lettem másokkal szemben, és le is higgadtam.
Később fizettek, felálltak, elindultak kényelmesen lassított tempóban sétálva, ami viszont Noelnek okozott kisebbfajta fejtörést; lévén neki még szoknia kellett a sétálást, miután mindenhova futva, vagy rohanva közlekedett, attól való félelmében, hogy lekésik valamilyen lényeges, fontos dolgot.
– Figyelj csak! Szeretnék tőled kérdezni valami nagyon fontosat! – bukott ki egy váratlan pillanatban Szonjából. Maga se gondolta volna, hogy lesz mersze ehhez, de ha már így esett, akkor muszáj volt megkérdeznie, elvégre felnőtt élete jelentős hányadát mégsem tölthette félig bizonytalanságban.
– Valami baj történt?! – lassította le kilépő lépteit a férfi.
– Látod pontosan ezt szeretem benned! Mindenre és mindenkire szeretsz figyelni, és meghallgatod mindenki gondját-baját. – adott gyors puszit az arcára. Bár jobb lett volna egy hosszan tartó, romantikus csók, de – egyelőre -, nem mert kockáztatni nehogy Noel ezt is valami provokatív provokációként értelmezze. Szonja ment Noel jobbján, és belekarolt. Annyira jólesett, hogy fejét a férfi vállaira hajthatta. Mintha az otthon, és a biztonság már nem csupán csak elcsépelt szavak volnának, sokkal inkább olyan kézzelfogható, szilárd érzelmek, melyekre fel lehet nyugodt szívvel építeni egy egész további életet. És Szonja pontosan ezt szándékozott megvalósítani.
Mikor befordultak az egyik utcába Szonja már nem bírta tovább, és kibukott belőle a mohó kíváncsiság:
– Volt már úgy komolyan valakid?! – nézett vele farkasszemet, mint akinek saját élete függhet a válaszoktól.
– Eddig még nem igazán… Miért? Neked volt már?!
– Ami azt illeti sajnos volt egy-két olyan kapcsolatom amire egyáltalán nem vagyok büszke, mert nagyon buta és naiv kislány voltam akkoriban, aki pusztán csak lázadni akart szinte minden ellen, de úgy érzem, hogy készen állok egy következő szintlépésre, ha szeretnél velem tartani! – végre kimondta. Életében nem érezte magát ennyire felszabadultnak, ennyire egészséges önbizalmúnak, mint éppen most azt bámulva, akit talán a világon mindennél jobban szeret. Már csak Noelon múlt, hogy mit fog válaszolni?
– Ez nagyon jól hangzik… tudod nekem még senki… nem igazán értek én az ilyesmihez… – jöttek ki belőle az igazi szavak. Ezek esetlenek, tétovák, kissé gyerekesen hatottak, de mégiscsak szavak voltak.
Szonja kicsit közelebb hajolt. Majd átkarolta Noel tömzsi nyakát és megcsókolta. Ebben a jelentős mozdulatban benne volt szinte minden, amiről valaha is álmodhatott, és mely talán a jövőt is kedvezőbb mértékben befolyásolhatta.
Hosszú percekig tartották egymást karjaikban. Úgy tűnt a lemenő nap lilás, bíbor fénye mintha gyöngéden, óvón betakarta volna őket az égbolt alján. A városra nemsokára sötétség telepedett, ők azonban mégis azt érezték, hogy talán most kelhetett fel számukra a megváltó napsugár.

Szólj hozzá!