Rablás, mely mindent megváltoztatott

Úgy kezdődött az egész nyamvadt história, hogy ellopták a holmiját. Hogy pontosak legyünk illetéktelen módon ellopták tőle szürkés fekete válltáskáját, mely igen-igen jócskán ki volt tömve – no persze nem minden földi jóval -, de bőséges spirálfüzetekkel, noteszlapokkal, és egy gazdagsági történelem tankönyvvel, melyet meglehetősen nehézkes volt beszerezni a könyvtárból, így abba a kis Mikó utcai fiókkönyvtárba ment, ahol a nálánál öt évvel idősebb csinos, rövidhajú hölgy volt a könyvtáros, aki miután betette oda a lábát közölte, hogy nem lesz ő már itt olyan sokáig, hiszen angol-magyar-könyvtár szakos hallgatóként minden vágya, hogy az Egyesült Királyságban találhassa meg számítását.
A késő esti órák magasságában a Bölcsészettudományi Kar legutolsó F-épületének magasföldszintén – ahol többek között -, a Kodály Zoltánról elnevezett zenei terem is található,
Lengyel Vilmos ennek a teremnek a folyósójára vonult vissza. Igaz ugyan azt még különösebben ő sem igazán tudta, hogy valójában miért. Aznap – mint gyakorlatilag az elmúlt négy év során -, megint csak brutálisan kőkemény napja volt, hiszen, ha valaki volt már egyetemista az pontosan tudhatja, hogy bár a vitatkozás, és érvelés tudományát már a gimnázium padsoraiban magukává teszik a szemfülesebb diákok, mégis az egyetem lesz az a szociális közeg, ahol szinte minden egyetlen perc alatt totálisan megkérdőjeleződik, és átfordul.
Úgy kezdődött minden, hogy lepakolta cuccait, majd elkezdte bámulni az ablakon beszüremkedő szürkületi sötétséget. Egy olyan ember, aki szinte egész gyerekkorában félt, és rettegett nagyon sok mindentől a legtermészetesebben hathat, ha kissé gyanakodva tekint az adott külvilág változásaira, és persze a benne levő emberek viselkedésére.
Miközben nézte a nagyméretű tölgyfák rozsdamarta leveleit, hiszen november közepét írtak akkoriban a hullongó sötétség alig pár perc alatt, akár a masszív, szirupos kátrány terítette be a környező egyetemi udvart. A lámpák automatikusan felkapcsolódtak, aki kicsit szokatlannak tűnt – lévén -, egyetlen teremtett lélek nem volt sehol. Még néhány tanteremből kiszüremkedő hangokat, és beszédfoszlányokat is szórványosan lehetett csupán hallani.
,,Vajon mit kellene csinálni ezekkel az átkozott nyelvtani kurzusokkal?” – töprengett, mert sajnos az elmúlt időszakban korántsem állt jól a szénája a nyelvészeti tantárgyakból, márpedig azt szinte mindenki tudta, még azok is, akik szándékosan behunyták a szemüket, hogy a magyar szak sajnos nem puszta olvasás, és irodalommal foglalkozás. Brutálisan ráfeküdtek a tanárok a nyelvtanra, és cserébe – persze -, eszük ágában sem volt, hogy bármi fajta használható segítséget nyújtsanak a kevésbé szerencsés hallgatóknak. Mindenki oldja csak meg egyedül a saját maga problémáját.
Miközben saját gondolatai legmélyére merült szinte úgy, hogy bejárta agyi fogaskerekeinek minden rejtett, mélyebb titkosabb rétegeit észre se vette, hogy egy ismeretlen tolvaj szépen lazán elvitte jóformán a táskáját és összes holmiját. Csupán csak azok maradtak, melyeket magán hordott.
A legelső dolog a tartósan eluralkodó pánikérzet volt, mely főként gyöngyöző verejték formájában kezdett szivárogni előbb homlokán, később a hátán borsószemnagyságú üveggolyók formájában.
,,A kurva életbe már! Hát ilyen nincs! Csak velem történhet ilyen szar szemétség?!” – kérdezgette egyre sürgetőbben magát, mintha bárki is felelhetett volna az adott kérdésére, ám az volt a helyzet a adott problémájával teljesen egyedül maradt.
Hát alaposan törnie kellett a fejét, hogy akkor most mi a nagy harci helyzet? Ti. Ha azonnal szüleit hívja osztálytársai segítségével a végén imádott szülei még azt hihetik, hogy ennyire szánalmas, szerencsétlen kis idióta, hogy képtelen önálló döntéseket hozni, ha viszont egyedül veselkedik neki az adott szituációnak, akkor könnyen lehet, hogy az égadta világon nem ér el vele semmit.
,,Mégiscsak az lesz a legjobb, ha szólok a csoporttársaimnak! Muszáj segítséget kérni!” – fejtegette okfejtéseit bölcsen. És hát ha másért nem legalább láthatja élete szerelmét, aki bár egész négy éves együttlétük alatt szinte semmi jelét sem adta annak, hogy szerelmes lenne Vilmosba, viszont a fiatalember eltökélte, hogy ha törik, ha szabad, de kiszedi választottjából a vallomást. Legyen az beleegyezés, avagy kategorikus elutasítás.
Még így is legalább három végtelenségnek tetsző emeletet kellett felfutnia, amíg az adott osztályteremhez ért, ahol a legtöbb csoporttársának halálosan unalmas szófajtan szemináriuma volt. Így is kivárta inkább mire végeztek. Amikor az adott tanárnő kilépett a teremből Vilmos szándékosan lebújt az egyik nagyméretű szemetesvödör mögé abban a hiszemben, hogy a barátságtalan tanárnő nem fogja meglátni, és így is lett, mert szemlátomást mással volt elfoglalva. Vilmos csoporttársai jócskán megvoltak lepve, amikor Vilmos töviről-hegyire beszámolt nekik a vele ért kellemetlen incidensről:
– Ez borzasztó, szegénykém! Ki volt az a kis geci?! – kérdezgették egyre többen egyetértésben.
Még szerelme is közeljött hozzá, és vigasztalón párszor megsimogatta zilált, agyonizzadt fejét.
– Miben segíthetnénk neked Vilikém? – kérdezgették körbe véve őt, akár egy csapat kiscsibe az apjukat.
– Nagyon rendesek vagytok! Ezt nagyra értékelem! Szükségem lenne egy mobilra, ha van valakinél kéznél, mert akkor hazaszólnék! – Nem merte elárulni, de főként apja preferálta, hogy mindig hordja magánál a mobilt, hogyha bajba kerül, pont ilyen helyzetekre találták ki, ám Vilmos logikusan igyekezett hárítani, mondván; nem szeret drága holmikat magával hordani, mert a metrón, vagy a buszon ugyanúgy kirabolhatják. És most tessék! Ő sétált bele a csapdába.
– Tessék Vilikém! Itt az enyém! – nyújtotta máris át saját készülékét Eszter, aki számítástechnikai zseni volt, és még nem tudta, hogy mihez is akar a diploma után kezdeni saját életével.
– Köszönöm Esztikém! Mindjárt visszakapod, csak felcsörgetem őseimet! – azzal minden további szószaporítást mellőzve már nyomkodta is be a kívánt gombokat, és csak remélhette, hogy felveszik odahaza.
– halló… ki az? – kérdezte anyja a vezetékes telefonról, hiszen Vilmos egyedül annak a számát ismerte.
– Szia anyu… Kisebb bajba kerültem… – kezdett bele, és valahogy olyan érzése támadt, hogy még a saját anyja is nehezen képes elhinni a történetét.
– Szia kincsem! Mi újság van? Mikor jössz haza?! Apád már valósággal tűkön ül! – jegyezte meg az asszony.
– Anyu… szóval az van, hogy… – mély levegőt vett mielőtt folytathatta volna -, ellopták az összes cuccaimat…
– Hogy micsoda??? – döbbent meg a vonal túlsó végén az asszony, aki el se akarta hinni, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet. – Akkor gyere sürgősen haza édes fiam, és majd kitalálunk valamit! – igyekezett megőrizni a hidegvérét, és a józan gondolatait.
– Igen… de ha felszállok a metróra és a buszra akkor könnyen lebukhatok, mert nincs vonaljegyem, és ráadásul nem is tudom kifizetni! Most is az egyik csoporttársam mobiljáról beszélek! – Vilmos itt megpróbált hálás tekintetet küldeni Eszter felé, aki egy kissé el is pirult ekkora érzelemnyilvánítástól.
– Akkor mit szeretnél édes fiam?! Mit csináljunk?!
– Ide tudnátok jönni?! Apunak nem muszáj, ha nem akar! – támadt egy ötlete.
– Megoldható… Akkor várj meg bennünket a Múzeumkörúti épületnél! Sietünk amint csak lehet. – közölte az asszony, majd automatikusan bontotta is a vonalat, feltehetően azért, hogy a másik mobil számláját már ne terheljék meg fölöslegesen.
Vilmos visszaadta Eszternek a telefonját.
– Nagyon köszönöm!
– Na, mi a harci helyzet? – kérdezték tőle.
– Hát… úgy néz ki itt ragadtam, de már jönnek értem az őseim! – jelentette ki kicsit bizakodva, ám még mindig kicsit reszketett a hangja nem csupán a félelemtől, és aggódalomtól, de az izgalomtól is, mely mint valami vegyes érzelmi toxikus koktél valósággal rátelepedett egész lelkére, és úgy tűnt fojtogatja.
– Szeretnéd, hogy megvárjuk veled a szüleidet? – tette fel a kérdést Kriszta, aki a problémás helyzetekben érezte magát a legjobban. Mintha egyfüst alatt még kicsit hízelgett is volna az egojának, hogy megmentheti a bajba került embereket.
– Nagyon rendesek vagytok, de nem lesz semmi baj… – válaszolta sokkal inkább önmaga megnyugtatása végett.
– Akkor, ha nem gond Vilikém mi elpályázunk haza és még egyszer nagyon sajnáljuk, ami veled történt! – A legtöbben máris szedték a holmijukat és már mentek is, hiszen a legtöbben a Dózsa György úti kolleszban laktak.
Egyedül Vilmos titkos szerelme Kata tartott még ki lovagja mellett. Igyekezett biztatni, és bátorítani, mert titkon ő is megérezhette, hogy Vilmos most nagy bajba került, és hogy mennyire látszik egész személyiségén, hogy a jelenlegi helyzet borzalmasan megviseli, és kikezdi.
– Vilikém! Hogy történhetett ez?! – tette fel neki újra és újra az egyszerű kérdést.
– Hát ez az! Fingom sincs! Egyszer csak nem néztem oda, és alig pár másodperc alatt minden holmim azonnal eltűnt. És ami még komplikáltabbá teszi ezt az egészet az, hogy az összes igazolványom, és mindenem benne volt a válltáskám egyik zsebében. – szemlátomást annyira maga alatt volt, és nagyon elvolt keseredve, hogy Katának óhatatlanul is megesett rajta a szíve.
– Figyelj! Üljünk le és beszélgessünk bármiről! – javasolta, de csupán csak azért, mert úgy hitte, ha átmenetileg sikeresen eltereli az ember gondolatait, akkor könnyen lehet, hogy az illető előbb-utóbb majd csak megkönnyebbül, és sokkal jobban is fogja magát érezni.
– Nagyon örülök, hogy itt vagy velem… – bukott ki hosszú percek után Vilmosból, ami felért egy őszinte vallomással.
– Nos, kérlek az érzés kölcsönös… – vállára hajtotta a fejét, hogy beszívhassa illatát, és ő is érzett valamit a szerencsétlenül járt fiatal férfi iránt.
– Úgy hallottam Antival jársz…? – talán nem kellett volna ennyire nyíltan, törtetőn kíváncsiskodva feltenni ezt a kérdést, mert Kata arckifejezése nagyon komolyra váltott, mintha ezzel azt akarta volna üzenni: Semmi közöd hozzá! Kopj lev rólam!
– Tudod az a baj velem, hogy meglátok valakit, és azt gondolom róla, hogy jófej, meg tökre rendes, de ehelyett kiderült, hogy egy orbitális seggfej! Tudsz követni?! – nézett rá, miközben mogyoróbarna, kifejező szemeivel valósággal Vilmos veséjébe látott.
– Ó… hát sajnálom, hogy… megtörtént… – szabadkozott.
– Az igazság az, hogy én voltam már megint egy butuska, idióta kislány, aki hagyta magát elcsábítani, miközben rájöttem, hogy te sokkal őszintébb, és igazabb vagy a magad módján, mint mondjuk Anti. – óvatosan adott az arcára egy kifejező puszit, mire a férfi is jólesőn elpirult.
– Csak nem elpirultál? Ez annyira édi! – adott neki még egyet.
,,Bárcsak most hosszan, és romantikusan megcsókolhatná, mint azokban a béna romantikus filmekben a tévében, ám ha most nyomulósra veszi a figurát – meglehet -, hogy elriasztja magától, és ezt semmi szín alatt nem engedheti meg!” – morfondírozott.
– Nagyon agyalsz valamin! Csak nem az jár még mindig q fejedbe, hogy miért pont veled történt meg ez a kellemetlen eset?! – kérdezte egy idő után.
– Hát… mi tagadás… igen.
– Figyelj! Sajnos megtörtént! Ezen már nem tudsz változtatni, csupán csak a jövőn, ami majd ez után következik. A szüleid hogy viszonyulnak hozzád?
– Nehéz kérdés! Anyukám mindenben partner és mindenben támogat is, de az öregem szintre majdnem mindent ellenez. Láttad volna annak idején amikor be volt tervezve a Színművészeti és nem vettek fel, akkor valóságos patáliát csapott, hogy nem kellene bohóckodnom, hanem inkább kitanulhattam volna valami kétkezi szakmát, és egyéb faramuci dolgokat.
– Ezt én is ismerem! Apukám eleinte nagyon féltett Budapesttől, mert szerinte könnyen, és hamar beszippantja a város vérkeringése az embert, de aztán lassacskán beletörődött olyannyira, hogy most már képes megbízni bennem. Szerintem beszélned kellene a szüleiddel!
– Már próbáltam isten az anyám, de eddig csak anyu volt az, akivel kompromisszumot lehet kötni, mert apám tántoríthatatlan! Ha nem az ő akarata érvényesül, akkor semmi! – váltott kicsit mélabúsabb, szomorkásabb hangnemre.
– Megértelek! …És mondd csak mit szeretnél csinálni, ha vége a hajtásnak és megkapod a diplomát? Gondolom egyéni, sziporkázó terveid vannak? Talán meghódítod a külföldet? Kezdett kisebb kíváncsiskodásba.
– Hát… nagyon jó volna egy komplett filmforgatókönyvet, vagy egy regényt, verseskötetet is összehozni, szinte bármit amiben megmutatkozhat a kreatív, alkotói energia, ám attól tartok, hogy a magyar szakkal bakot lőttem, mert egyáltalán nem rózsások a kilátásaim. – újból melankolikus és szomorkás lett a hangja.
– Azért biztos létezik valami elfogadható megoldás, vagy nem?!
– Hát… ha megtudom győzni a nyelvészeti tanszékvezetőt, hogy ne buktassanak meg kvázi minden nyelvészeti tantárgyból akkor esetleg. Nem szeretnélek kiábrándítani, de ez sajnos úgy sem fog megtörténni.
– Szerintem egy próbát azért megérne, és ha tényleg mégsem, akkor elmondhatod magadról, hogy te mindent megtettél!
Nagyon jót, és tartalmasat beszélgettek együtt. Egyre inkább elröpült az idő, és úgy érezték egyetlen percre sem szabadna elszakadniuk egymástól. Kata elárulta, hogy a tanárkodás mellett szeretné megpróbálni majd a divattervezést, vagy valami ehhez hasonló szakterületet, és jó volna egy hosszabb külföldi utazás is, hogy behatóbban megismerkedhessen a külföldi szisztémákkal, és trendi divatirányzatokkal is.
– Tudod pénzem nincsen túl sok, mert a nővérem nemrég ment férjhez, de azt se mondhatnám, hogy egy elveszett bárányka vagyok, akit terelgetni illik. – jelentette ki markánsan, határozottan.
Nemsokára egy autó fékezett az egyetem bejárata előtt. Megérkeztek Vilmos szülei, és egyenesen az egyetem hátsó épülete felé tartottak, ahova Vilmos megadta a címet. A fiatalember balszerencséjére az apja vezette az autót, és most majd végi kell hallgatnia egy kisebbfajta erkölcsi prédikációt az élet valódi értelméről, és a felelősség szükséges voltáról.
– Szia kincsem! – ölelte magához az anyuka. – Hogy érzed magad?!
– Szia anyu! Ő itt Kata és nagyon jó barátom… – szabadkozva bemutatta a két hölgyet egymásnak.
– Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk! – nyújtott kezet Kata a jócskán meglepett asszonynak.
– Hol van apu? – kérdezte, bár jól tudta, hogy apja, ha nem muszáj a világért se szállna ki a kocsiból.
– Tudod milyen apád! Az autóban várakozik! Akkor mehetünk haza?
– Várj egy kicsit! – kérte anyját, majd Katához fordult: – Szeretnéd, hogy elvigyünk valameddig? – annyira kisfiús, naiv, és fülig szerelmes volt ebben a varázslatos pillanatban, hogy legszívesebben most azonnal betuszkolta volna Katát szülei autójába, és meg sem álltak volna egy házasságkötő teremig.
– Ez nagyon édes dolog tőled, de jobb ha visszamegyek a Koleszba, mert attól félek, hogy a szobatársnőim szétszedik a szobámat mire odaérek. Nagyon örültem a találkozásnak kedves asszonyom! És akkor téged látlak holnap? – érdeklődött.
– Figyelj az van, hogy ha betudok jönni, akkor talizunk, ha nem akkor sajnos ügyeket intézek a lopott cuccaim ügyében.
– Á! Értem! Akkor nagy kalappalt, és majd talizunk! – bár csupán futólag sikeredett a puszi ezúttal Vilmos telt ajkaira, mégis ez volt a legromantikusabb dolog, amit valaha is átélhetett.
– Akkor még talizunk… – integetett utána.
– Nem is mondtad kincsem, hogy már barátnőd is van? – vonta kérdőre míg az autójukhoz sétáltak az anyuka felnőttes fiát.
– Hát… szóval… ő egy fantasztikus barát… egyelőre még nagyon friss ez az egész, és semmit sem szeretnék elkapkodni… – vallotta be. – Ha nem muszáj apunak kérlek ne szólj róla.
– Ne csacsicskodj! Bennem megbízhatsz! Ki sem nyitom a számat.
A koromsötét éjszaka ketrencként fogta őket körbe míg visszamentek az autóhoz, ahol a családfő már majd meghalt az izgatottságtól, hogy mire kellett ez a kisebb felhajtás.
– Megjöttünk apukám! Elég gyorsak voltunk? – kérdezte az asszony.
– Azt azért nem mondanám! – vetette félvállról oda a középkorú férfi, aki már jó pár szál cigit elszívhatott, hogy ezzel is tompítsa idegességét. – De hogy a büdös életbe történhetett meg, hogy valaki ellopta a holmidat, mi?! – fakadt ki egyenesen a fiát faggatva.
– Fogalmam sincs! Egyszerűen csak megtörtént! – vallotta be.
– Ez elfogadhatatlan! Szerintem jobban tesszük, ha most egyenesen a rendőrségre megyünk, és feljelentést teszünk ismeretlen tettes ellen! – fordította el a slusszkulcsot.
– De apukám, tényleg szükséges ezt éppen most?! Nem mehetnék inkább haza, hogy együnk valamit, és normálisan, felnőtt emberek módján beszéljük át a történteket?! – próbált ész érvekre játszani a feleség, ám mindhiába, mert ha egyszer valamit a fejébe vett a családfő, akkor annak úgy kellett lennie, és nem tűrt semmifajta ellentmondást.
– Nincs vita! Megyünk a rendőrségre! – azzal már tolatott is ki nagy gázzal az egyetem parkolójából, és miközben az autójukkal az illetékes kerületi rendőrség főépülete felé tartottak Vilmos gondolatban azon kezdett álmodni milyen jó lenne, ha ő és Kata együtt élnének.

Szólj hozzá!