Varga Katalin: Az én Nema leventém
Még a Távirdán dolgoztam.
Ha délelőttös voltam a fél hetes busszal mentem dolgozni.
Egy idő után már ismerősek voltak a felszálló utasok.
Volt egy szőke srác.
Mindig mosolygott rám szótlanul.
A buszon egy kapaszkodót használtunk.
Hirtelen fékezésnél megfogta a kezem.
Aztán egy idő múlva már eljutottunk a köszönésig.
Ennyi volt mindössze vele a kommunikáció.
Heltai Jenő után elneveztem Néma leventének.
Szemezés; mosoly, néha összeért a kezünk a kapaszkodón.
Meséltem erról a barátnőmnek is.
Egy nap elsétaltunk arra, ahol lakott.
Láttuk, melyik házba megy be.
Megkérdeztem a postásunkat.
Már a nevét is tudtam.
Lacinak hívták.
Lehet, hogy ő is így érdeklődik utánam?
Vonattal utaztam valahová.
Meglepetesemre ő volt a kalauz.
Akkor végre beszélgettünk egy kicsit.
Aztán eltünt.
A postásunk azt mondta, más városba költözött az Édesanyjával.
Így végződött az én titokzatos kapcsolatom vele, az én Néma leventémmel.