Bérelt szoba

Bérelt szoba

Drága doktor úr! Ahogy javasolta, számoltam a realitásokkal, és igen, fel fogom adni, lehet, hogy már ma, de legkésőbb holnap a költői mesterséget, amit gyűlölve-szerettem, és amiből megélni, akár hogy is vágytam rá, nem voltam képes. Már csak azért is, mert még a Múzsám is elhagyott, így az eddigi biztosnak tűnő lakhatással és a gondosodásról is le kellett mondanom. Leszámoltam az illúziókkal, tudva, hogy nem léphet be az életembe olyan társ, aki mindezt felvállalni lenne képes. Úgy is fogalmazhatnék, hogy soha még nem éreztem magam ennyire csonkának, és magamra maradottnak. Magán kívül, és ezzel nem szeretném a doktor úr nyakába varrni magam, senki sem jöhet szóba, akitől segítséget, tanácsot, vagy támogatást kaphatnék. Ahogy legutóbb elmeséltem Önnek, apám és a rokonai is rég belevesztek a romániai ismeretlenbe, anyám meg a maga paraszti sorában, akár csak én, a mindennapi megélhetéssel küszködik. Ahogy Ön is fogalmazott, a családom tagjai, nem tudtak olyan példát, és magatartási mintát adni a számomra, amit gyermekként értéknek tekinthettem volna, ami hasznos lehetett volna. Igen, soha nem tudtam beosztani a pénzem, mindig és mindenki másnál nehezebben jutottam csak munkához, és az érvényesülés terén sem voltam soha mintapolgár. Nem volt előttem egy követendő magatartásminta és szerep, így soha nem tudtam, hogy kellene egy érett és felnőtt férfinak viselkednie. A mindennapi munkába járásban sem volt se tapasztalatom, se edzettségem. Néhány hónapig dolgoztam ugyan egy könyv-raktárban, ahonnan idegösszeomlás miatt elküldtek. Tehát igen, belátom, a költészettel fel kell hagynom, munka után kell néznem, és ha rám találna egy új szerelem, abban felnőtt férfiként kell majd élnem az életem.

Igen, döntési kényszerbe kerültem, olyan testi és lelki krízisbe, hogy be kell látnom, hogy az eddigi életformámon változtatnom kell, teljesen azért még nem szakítva vele. Tudom, ahogy Ön is fogalmazott, ez hatalmas belső munkával jár. Az eddigi életformámon, amely során csak a minden képzeletet meghaladó szegénység, az emberi és a társadalmi meg nem értés, és az elutasítás jutott számomra csak osztályrészül. Persze, nem akarom megint ismételni, és sajnáltatni magam, mint akinek a tehetségét és munkáját, olyan nagyra és sokra értékelték, de mit értem el vele? Tiszteltek és becsültek, de még sem jutott még arra sem, hogy fent tudja tartani egy bérelt szobát, amit állandónak mondhattam volna. Hogy naponta legalább egyszer jóllakhassak.

Anyám kórházba kerülésével, minden korábbinál magamra maradottabbnak éreztem magam, amit egy írásomban meg is örökítettem, és ami tudom, nem egyedi eset, hiszem a tömegszálláson, én is csak egy voltam az éhező gyermekek között, élő holtnak érezve magam. Én is velük sírtam, és ordítottam, még akkor is, ha tudtam, hogy nem néz, és nem is lát minket senki a hasonszőrű emberi lények közül.

A doktor, már ahogy megjött, rögtön észrevette rajta a változást. Akár úgy is fogalmazhatott volna, hogy sugárzott az életkedvtől, és ami számára még szokatlanabb volt, a fellépése hetyke és kihívó volt. A kis asztalon, fütyörészve rakosgatta és rendezgette a napi és heti lapokat. A kabátja belső zsebéből kikandikáló fehér lap, hamar szemet is szúrt neki. Amint észrevette, rögtön rá is kérdezett, hogy mi az? Vers, -mondja. Nem is igen számított más válaszra. Elolvashatom, -kérdezte, tudva, hogy nem szívesen mutogatja őket senkinek. Bár nem önnek szól, de elolvashatja, -vetette oda neki. A doktor kezébe veszi hát a papírlapot. Az olvasás közben, egyre halványabb színt öltve. Majd megdicséri, hogy ez gyönyörű. Páciense nem köszöni meg, se szépen, se nagyon. Csak egy szúrós és átható pillantásra telik tőle. Nem önnek szól, -ismétli meg, a korábbinál még keményebben. A világ legszebb és okosabb nőjének írtam.
Ki másnak, gondolja magában a doktor. Aki már nem szereti önt? Aki már mást szeret? A páciense nem válaszol, csak bámul maga elé dermedten. Úgy motyogva el, hogy a legszebb nőnek írta, aki valaha az útjába került. Hogy ez a legnagyobb szerelmes vers, amit valaha írtak. Mint aki már megint csak a vers foglalkoztatott, az újabb nagy vers.

Biztos volt benne, hogy ennek a mindenkinél szebb, és mindenkinél okosabb nőnek köszönhetően fokozódott megint a gyomorpanasza, amiről nem szívesen beszélt, ahogy az ételundoráról, és az étvágytalanságáról sem. Hiányosan és rendszertelenül táplálkozott, ellenben egyik cigarettáról gyújtott a másikra, és egyik feketekávét fogyasztotta a másik után. Akár hányszor erről szeretett volna vele beszélni és értekezni, páciense újra és újra fészkelődni kezdett a helyén, egyre sűrűbben pislogva, a bajuszát pödörgetve és simogatva. Ha beszélni is kezdett, elég nyugtalanul tette, minden alkalommal. Mint aki nem is bízik a javulásban, mert mint mondotta, a doktortól kapott utasítások mellet a rendszeres táplálkozást meghonosítani, egész egyszerűen nem áll módjában. Ahogy a feketekávé és a dohányzást nem szeretné mérsékelni. De tudta, hogy páciense szervezetében, ezeknek ellenére sem jelentkeztek még olyan organikus elváltozások, amelyek jóvátehetetlen következményekkel fenyegettek volna. Persze, a megfelelő kezelés nélkül.

A múlt kísérte, mint aki nem tud belenyugodni abba, és mindig csak azzal foglalkozott, és azon rágódott. Hogy mit csinált rosszul, hogy miért nem volt simulékonyabb és nyugodtabb, hogy miért nem volt elég jó senkinek. Persze, ezekről is mindig lesütött szemmel, és lehajtott fejjel beszélt. Szomorúan elgondolkodva, mintha nem is neki, csak magának beszélte volna el az életét. Mindig is egy csendes ember volt, aki már mindent és mindenkit un, mint aki nem találja a helyét és magát. Főleg január vége óta, amikor az anyja olyan súlyos beteg lett. Amiért persze, megint csak magát ostorozta és hibáztatta. Az öt hét alatt, amit a kórházban töltött édesanyja mellett, olyan leírhatatlan elhagyatottságról számolt be nekem, amivel még nem találkoztam a praxisom során. Részletesen elmesélve a tömegszállást ahová került, ahol olyan nyomorultul érezte magát, mint a tyúkok az ólban télen. Akit a nyomorúságában, minden értelem és érzelem nélkül, észre sem vettek, ahogy azt sem, hogy anya nélkül maradt, és hogy éhezik. Számomra is megdöbbentő volt az a közöny, amivel keresztülnéztek rajta. Az élete tarthatatlan és élhetetlenné vált. Mint akinek az életéről senki, és semmit nem tud. Akinek a betegsége, ha kiderülne, legfeljebb csak egy rövid újsághír lesz. A realitás, amivel úgy fogalmazott, hogy leszámolt, legyőzte az előző életformáját, de valójában nincs, akinek ténylegesen meg kéne adnia magát, miközben fogynak körülötte a társak, és a sorsának alakulását, már csak a valóban hozzá tartozók kísérik figyelemmel.

Drága doktor úr! Igen, belátom, semmi értelme a versírásnak. És ahogy Ön is mondta, valami megfoghatóbbat kellene csinálnom.

Igen doktor úr, négy alkalommal temettük el, és temettük újra. De egyik alkalommal sem történt olyan boncolás, amelyet kriminológiával, balesetekkel vagy öngyilkossággal foglalkozó orvos végzett volna el. Higgye el, a magam részéről az élethez való ragaszkodás hitéből leszűrt tapasztalatom alapján, biztosnak tartom, hogy a halála csak véletlen baleset volt, elvéve tőle a reményt, hogy valaha is kilábaljon a krízishelyzetéből, hogy meg, csak a látszat maradjon utána.

Móritz Mátyás
2024. Július 2. Kedd
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!