Józsika vagyok

Megjelent a Partium Folyóiratban

A történetnek a valósághoz semmi köze. Ha valaki magára, lakóhelyére ismer, az kizárólag a véletlen műve.

Az Agyamentfalu utcában sok-sok ház van. Aki nem ismeri az itteni viszonyokat, az bizony, eltéved. Van ugyanis sima Agyamentfalu utca, aztán van 1. A, 1. B, 1 C, 1 D, 1 E, 1 F, 1 G szám és ez újra kezdődik a 2-vel és a 3-mal is. Összességében, egy egész lakópark az Agyamentfalu utcához tartozik orvosi rendelővel, gyógyszertárral, iskolával, kis-és nagyvállalkozásokkal, boltokkal.
Agyamentfalu X. szám előtt Józsikavagyok, mint majdnem minden reggel, egy szál melegítőben az ablakom előtt sétál. Mínusz tíz és még több farkasordító hideget modellező fokban is. Oda és vissza, majd vissza és oda. Aztán lassít. Megáll. Meredten, kigúvadt szemeivel nézi az ablakaim. Fejformája hosszúkás, fülei nagyok, az álla hegyes és előreálló, a szemtávolsága széles, a felső fogsora fekete, mint a csillagtalan éjszaka. Most egy picit előre lendül, s a velem szemben lévő ház bejáratához közelít, majd lassan visszakozik, s ismét megáll. És csak áll. És érzem, ahogyan engem bámul. Beleborzongok. Néha meg is ijedek tőle, mint sokan mások, amikor hadonászik, s megmagyarázza, hogy ő nem fog dolgozni, tartsa el majd az asszony. A nőnek szerinte ugyanis az a dolga, hogy a férfit pátyolgassa, s megkeresse a mindennapi betevő és egyebek árát. No, meg simuljon a teremtés koronájához, simogassa, csókolgassa őt.
Józsikavagyok nem tudja, mikor nézem, mert a nap legkülönbözőbb időpontjaiban tűnik fel. Én pedig, csak a konyhából szoktam rápillantani. Arra vár, hogy behívjam. Most unatkozik. És nincsen pénze. Néhány száz forintért ugyanis elmegy a boltba. Nem sok köszönet van benne, ha őt küldöm, mert aztán mehetek utána, hogy hol a fenébe kolbászol éppen. Leginkább a fürdőben. Jegy nélkül is beengedik. Hamar végez, mert télvíz idején, zömmel, csak idősebbek áztatják magukat. Van ott egy bolt. Igaz, városi szinten is a legdrágább minden, de ezt Józsikavagyok nem tudja, mert nem ismeri a pénz értékét. Egyébként is, csak egy zsugor ásványvizet szoktam hozatni vele. Még annak is elfelejteni a márkáját, így Isten ments mást is kérni tőle! Van egy bolt ötven méterre is, de oda be nem teszi a lábát, mert, mint mondja, csizkáztatják. Hogy mit jelent a szó, azt nem tudja, de miután szerinte rajtam és édesanyján kívül mindenki csicskáztatja, így mindegy is.
Józsikavagyok délután 14 órakor soha nem elérhető. Csak ezt az egy időt tudja leolvasni a mobiltelefonjáról. Ilyenkor az iskola közelében kószál. És a lányok után szaladgál. Csakis-, mint, ahogyan megtudtam tőle-, a „harisnyásak” érdeklik. Mire rájöttem, hogy a harisnya az tulajdonképpen leggins, el is telt egy év. Mindegyiküktől megkérdezi, járna-e vele, s kivétel nélkül el is hajtja mindenki.
Csak a tizenhárom évesek hozzák izgalomba. A tizennégy az már sok, az már öreg hozzá.
A szülők pedig többször feljelentették, s egyenesen a rendőrségen, így aztán száz méteres távolságtartási végzése van az iskolától. Persze, ez sem tartja vissza, hiszen komolyan azt gondolja, neki ott a helye. Valójában, ő már majdnem diplomás, mert elvégezte a nyolc osztályt. Véleménye szerint, természetesen, mindent tud a világról, amire neki szüksége van. Amúgy is, mindenki gonosz, kivéve a fentebbi embereket, ezért pusztuljon el, aki őt szekálja. Néha összeverik a felháborodott ősök, akkor meghúzza magát néhány napra, majd ismét a harisnyás lányok után futkos, akik meg előle menekülnek. Ördögi kör – mondhatnánk. Ha bárkit is utol tud érni, a fülébe suttogja, hogy, hadd fogja már meg a fenekét, s hadd tegye a vállára a fejét, majd kézen fogva menjen már vele egy kört.
Józsikavagyoktól majdnem mindenki fél. Néha még engem is megrémít. A kezei hatalmasak, ökölbe zárva csontosak, harci fegyverként is kiválóak. Persze, mint említettem, Józsikavagyok nem verekszik, mert hozzászokott, hogy őt verik. Tudja, hogy gyermeteg a felfogása az életről, de azért szereti kihasználni, akit ki tud. Példának okáért engem. Néha eltűnik egy-egy tárgyam. Visszajáró pénzt még sohasem láttam tőle. Ha netalán megérkezik a kért áruval, kifordítja az összes zsebét, s megmutatja, hogy egy lyukas garas sincsen bennük. Ha az utcán meglát, úgy lohol utánam, mint egy veszett kutya. Megkérdezi, bejöhet-e beszélgetni, mert én legalább meghallgatom. A konyhában szoktunk diskurálni, s ő egyfolytában a bal mutató ujjával az orrán dorombol, mintha az egy hangszer lenne, s jaj nekem, ha az előszobafal tükrét megpillantja. Ilyenkor hosszasan áll előtte, mozdulatlanul, mint, akit odacövekeltek. Persze, a konyhával sem járok jobban, mert ott meg szinte szénné mikrózza a tükörképét. Szépfiúnak gondolja magát, s narcisztikusan mániás.
Józsikavagyok soha nem lépte át a város határát, nincsenek nagyszülei, egyszer Facebookon írt az édesapjának, hogy „A fiad vagyok”, de nem kapott rá választ azóta sem. Édesanyjával és féltestvérével, meg annak a gyermekével él, akiket az ő elmondása alapján gyűlöl. Hogy miért? Nem tudható. Néha ír nekem egy Messenger üzenetet, ami nagyjából így hangzik:
„Józsikavagyok. bolotin. lányok. szégyelem magam.”
És vigasztalásra vár. Van, amikor hetekig nem látom, ilyenkor csavarog az éjszakában.
Józsikavagyok harmichat éves. Sohasem járt semmiféle fejlesztésre, nem végzett el semmiféle tanfolyamot, négy évig dolgozott a temetőben, ahol a halottak arcán kereste az élet nyomait, hogy kapjon egy rokkantsági járadékot… És sohasem volt egyetlen játéka sem, pedig ma is nagyon-nagyon vágyik egy hatalmas plüssmacira.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2023. 02. 25.

Szólj hozzá!