Ott ültem a bátyám volt szobájában, ami üres volt. Már szinte teljesen. A szobában 30 fok volt, a két hétig tartó hőség már bent is éreztette hatását. Este kilenc után volt néhány perccel, alkonyat volt. Július közepe. 16, egészen pontosan. Nyár közepe. Micsoda időszak. Főleg egy fiatalnak. Erősítette a nyugtalanságomat egy évforduló képe: egy bizonyos első találkozás évfordulójáé. Örök emlék, tele szenvedéllyel és érzelemmel. Olyan dolog, amit az ember sose felejt el. A mosolyát, a kezét, a naplementét, a busz szellőjét, a közeli nyaralás képét, és az édes gondolatot: nem kell feladnom a vágyakat.
Egy zene ment a fejemben. Egy zene, ami emlékeztetett. Egy zene, ami jóval idősebb volt, mint én, mégis együtt nőttem fel vele. A fárasztó nyári munka és a hűsítő délutáni strandolás után kimerülten néztem videókat: ez a zene volt benne. Megérintett.
Ez már a második hét volt úgy, hogy a bátyám elköltözött. Nagy változás, nagy nehézség. És lelkileg valahogy minden mély, ebben a korban. Persze próbálom a jót látni benne, ahogy mindenben. De félek, őszintén. A változástól, az új dolgoktól, a megszokott dolgok végétől.
És ment a fejemben a zene. A videók alatti zene. Az Örökké Fiatal, a Forever Young. Kegyetlenül mart belém: ne felejtsd el soha! Én meg nem felejtettem. Nem felejtettem el a fiatalság keserű ajándékát egy percre sem, nem felejttem el a vágyakat, az álmokat, hogy tartozom magamnak. De egyben nem felejtettem el soha a megalkuvás rémisztő árnyait sem. Mint az utas, mikor a holdvilág sütött rá Olaszországban. Ugyanazt éreztem. Igaz, jóval fiatalabban.
Épp most ért véget a foci EB. A legendák kiöregedtek, az örök példaképem befejezi – és mi felnőttünk: végérvényesen és visszafordíthatatlanul.
2024. július