Lehetséges, hogy sokáig tartott.
Lehetséges, hogy mindig is tudtam.
Csak nem hittem el, és vártam, hogy majd meggyógyulsz, hogy majd meggyógyítalak.
Azt hittem, ha kitartó leszek, kitárod nekem, tudom, hogy van ott valami.
Csak nem nekem.
De lehet, hogy ebben is tévedtem.
Túl sokáig tartott, pedig el sem kezdődött.
A „szép” szavak elrepítenek nagyszerű helyekre, ahová nem is akartunk menni, csak valaki befizetett az útra, és már nem volt illendő visszamondani.
Aztán ott hagynak, a torkom égni kezd, a szemem kiszárad, és csak forgok a közepén a tájnak.
Majd hányok, és megfogadom, hogy következőleg kedvesen visszautasítom a jegyet, mert már jártam ott.
De mégis, jövőre megharagszom, ha nem kapom meg azt a kiba***tt meghívót.
Féltékenység?
Naná!
Mindenféle nyavalyát összeszed az ember ilyen elhagyatott helyeken, de jó doktorhoz járok, azt mondja, jól haladok.
Úgy érzem pedig, hogy folyton elakadok.
De ez jó jel, mert ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mit nem akarok.
Nem szeretem a sivatagot.
