A KERTI MEDENCE I.
– Jó napot Bözsi néni! Iszonytató ez a forróság! – köszönt rá a sövény-kerítésen keresztül a szomszédasszonya.
„Ez is most akar beszélgetni, amikor a hőségtől majd elájulok! Neki bezzeg könnyű! Ül a kellemes kerti medencéjében, és bámul kifelé a fejéből. Még arra is figyelt, hogy egy napernyő árnyékot vessen a vizének egy részére, nehogy már napszúrást kapjon az a buta feje!
– Úgy bizony, Mártikám! – mondta illemtudóan, hiszen neki – szomszédasszonyával ellentétben –, volt gyerekszobája. – De a medencében csak ki lehet bírni! – tette hozzá némi éllel.
– Így igaz! Huszonnégy fokos már a vizem, de ha egész héten kitart a kánikula, vasárnapra akár huszonhat-huszonhét fokos is lehet. De mi van a te medencéddel? Isten tudja, mióta nem haladsz vele! Mikor fogod folytatni?
– Hát… Nem is tudom.
– Vagy már nincs kedved a saját pancsoló medencédhez?
– Nehéz ügy ez Mártikám… Hogyne szeretném, de miből? Jól tudod, hogy miután a Fricim elment, nincs, ki folytassa…
– Miért? A fiad sem segít? Igaz is: oly régóta nem láttam őt. Csak nem megnősült, és már el is költözött?
– Hosszú ez Mártikám, de neked magyarázzak, aki legalább olyan jól tudod a részleteket, mint én!? Nincs férjem, az egyetlen gyermekem beköltözött a városba, egyik iskolát végzi a másik után, csak tanul, és tanul, nincs neki se ideje, se kedve itt betonozni. A másik kérdés pedig az: miből? A diák hiteléből? Vagy az én kevés fizetésemből? Én már lemondtam róla Mártikám, a fene essen az egészbe! Kár volt elkezdeni! Most itt állok egy medence-testtel, amibe ugyan folyathatnék vizet, de minek? Azért, hogy megalgásodjon? Utána mennyiért tudnám kitisztíttatni? Egy vagyonért! Nem beszélve arról, hogy forgatni és szűrni is kellene a vizet, de semmi sincs hozzá! És ahogy a jövőmet elnézem, nem is lesz!
– Jaj, ne legyél már ennyire pesszimista! Biztosan rábukkansz nemsokára egy rendes férfire, az összevágja a hiányzó technikát pár hét alatt, aztán ti is fogtok tudni fürödni a kertetekbe! Csak a reményt ne add fel! Fiatal vagy még, minden ujjadra találsz egy férfit! De nem is tartalak fel, mert még hőgutát kapsz!
Bözsi leszedett a kertben egy nagy maroknyi petrezselymet a krumplijához, majd indult is be a jó hűvös lakásába. Közben pedig morfondírozott:
„Ez most vagy hülye, vagy nem normális, annyi szent! Már tíz éve, hogy Frigyes itt hagyott. Akkor még néztem ki valahogy, de most? Ha a tükörbe nézek, frászt kapok a saját fizimiskámtól! De korábban sem tolongtak a férfiak én értem, pedig sosem voltam nagyigényű. Beértem volna egy szerény munkásemberrel, ha rendesen bánt volna velem… Istenem! Hány házassági hirdetést adtam már fel, hány randira mentem el, teljesen fölöslegesen! Lecsúszott egzisztenciák, és a bezárt munkásszállók utcára tett lakói szívesen jöttek volna, de egyikük jobban szerette a tütükét, mint a másik.
Márpedig, ha az első randevún sem tudják magukat türtőztetni, és remegnek az alkoholért, akkor el a kezeket ezektől a semmire kellő emberektől, mielőtt még valamelyiket megsajnálnám, vagy valamelyikükbe belezúgnék!
Igen, elsősorban a fiamért erőltettem az újabb házasságot: neki egy új apára lett volna szüksége, nekem viszont anyagi – és lelki biztonságra, de nem jött össze…
Miért is erőltetném most, amikor már a fiam – úgymond –, kiröpült a családi fészekből? Ha akkor megvolt apa nélkül, most biztosan nem fogadna el senkit sem! Felnőtt férfivá lett, megáll a saját lábán, nincs őnéki szüksége koloncra!
Csak azt sajnálom, hogy egy csúnya veszekedés után ment el! Mit is mondott? Már nem emlékszem szó szerint, de az volt a lényeg, hogy az én nagy pofám miatt kapott az apja infarktust.
Lehet, de én nem tehetek róla, hogy olyan „tedd ide-tedd oda”, mulya ember volt! Nő létemre nekem kellett mindig döntenem, nekem kellett a családi házunk építését levezényelni, nekem kellett eljárni az engedélyekért, tartani a kapcsolatot a víz – gáz – és az elektromos szolgáltatókkal, szakemberekkel, de még a kéményseprővel, és a szemetesekkel is! Nekem kellett körbenézni a neten, és kiválasztani előbb a megfelelő medencét, majd a legmegfelelőbb gyártót. És persze, alkudozni, időpontokat egyeztetni, majd megrendelni azt az átkozott medencét, majd újabbat rendelni…
Hogy miért újabbat? Mert ő jött azzal, hogy hallotta a szomszédot telefonálni, hogy a mi két és fél méter átmérőjű medencénk miatt az övék három méteres lesz. Ő mondta, hogy nézzek utána, van-e legalább három és fél méteres, nehogy már ezeknek, a „bunkófalviaknak” nagyobb legyen a pancsolójuk!
Persze, hogy újra kellett tervezni az egészet, és megint rám hárult a telefonálgatás, agyalás, hogyan férne el, és merre kellene elcsúsztatni a hozzávaló gépházat. Persze, a méterrel nagyobb átmérőjű medence már annyi pénzt emésztett fel, hogy a hozzá való technikára nem tellett. Utána pedig a temetés vitte el a maradék kevéske pénzt, s fiam elköltözésével az egyetlen, szerszámot használni tudó is kiesett a sorból…
Különben sem mondtam, hogy ásson napestig! Ha nem bírta, miért nem pihent? Hajtottam én? Soha! Akkor hol a hiba? Nem volt neki muszáj, egy nap alatt kiásnia a medence helyét! Persze, hogy a gyenge szíve nem bírta…
Bizony isten, lassan már azon kell csodálkoznom, hogy össze tudott hozni egy srácot!”
A lakás ajtajából még átnézett a szomszédba. „Bunkófalvi asszonyság” éppen bekapcsolta a kisrádióját, és lehunyt szemmel adta át magát az élvezeteknek.
„Nekem már sosem lesz férjem, és soha sem lesz medencém. Ha nagyon nagy szerencsém lesz, legalább a fiam vissza fog térni nemsokára” – facsarodott el a szíve, majd bánatosan indult a fürdőszobájába.
Megeresztette a meleg vizet, és beletette a kádba, a gyereke fürdetéséből megmaradt kiskacsát. Úgy keverte hozzá a hideget, hogy 28-29 fokosat kapjon.
Legalább ebben előzze meg a szomszédasszonyát!
Winczheim Tibor novelláskötetei E-könyv formátumban megvásárolhatók a webáruházunkban!
Csak 490.-ft/kötet!