Újra felkelnék a délutáni alvásból azon a napos németországi délutánon. Újra megélném, ahogy meglepetést adnak nekem, amit addig készítettek, míg aludtam. Újra sírnék, mikor kidobják a kedvenc szívószálamat. És újra veszekednék a bátyámmal azon, hogy nem akar velem várost építeni a szobánk földjén, kis fakockákból. Újra kisautókat vennék hihetetlenül izgatottan, és újra mennék esős szerda délutánokon táncórára az osztálytársaimmal. Újra elmennék a parkba focizni a családommal Merlben, és újra vennék fagyit anyukámmal a tó mellett. Újra beszélgetnék vele autózás közben Elvis Presleyről és egy vágyott amerikai életről. Újra hallanám tőle, hogy lehetek akárki. Újra elmennék pizzát enni abba az étterembe suli után, és újra ünnepelném a bizonyítványomat. Újra mennék kirándulásokra, és újra veszekednék azon, hogy túl sok időbe telik a városnézés. Újra meghallgatnám, ahogy a bátyám elmagyarázza, mi most a trendi, és újra várnám, hogy kamasz legyek. Újra vágynék a szerelemre, és újra úgy látnám a lányokat, mint a legcsodálatosabb és legrejtélyesebb teremtmények. Újra lennék félénk velük és újra kínos téma lenne, ha valaki róluk kérdez. Újra várnám a vakációt és újra hinném a szép jövőt. Újra lennék naiv. Újra lennék olyan, aki a szenvedést nem ismeri. Akinek a jövő örökké szép. Aki a csalódást sem ismeri, és a valóságot úgy képzeli el, ahogy az a délutáni sorozatokban van. Édesen, egyszerűen. És biztos abban, hogy szeretni fogják.
2024. augusztus