KÜLÖNLEGES REGGELI
Este sokáig buliztunk, reggel nehezemre esett a felkelés. Viszont, a nap már a hasunkra sütött, nem volt mese, ki kellett mászni a jó, puha ágyikóból.
A galériáról a gyerekszobára letekintve meghűlt bennem a vér: kislányom ágya üresen tátongott. Hova tűnhetett a Tündérkém, hiszen, másfél-két éves lévén, – elméletileg –, még nem tudott volna kimászni az ágyából…
Füleltem. A konyha felől, mintha neszezést hallanék… Lábujjhegyen odalopóztam, s valóban: picinyem a hokedlin térdelt, az előtt a kis sámli, annak segítségével kapaszkodhatott fel…
Bal karja az asztalon, jobb kezében kolbász, melyet nagy gonddal mártogatott az este ott felejtett meggylekvárba. Már majdnem rákiáltottam: „Vigyázz! A kolbász nagyon csípős!”, – de aztán erőt vett rajtam a kíváncsiság.
Hogy ténykedését meg ne zavarjam, csak kezemmel intettem egy „Helló”-t, majd leültem vele szembe, a másik hokedlire.
Lányom belepillantott az üvegbe, vajon, van-e még elég lekvár benne, majd a csípős, lángolt kolbászt tövig nyomta belé. Kihúzta, és leharapta a végét. Szeme lecsukódott, szempillái megremegtek, szája szélét elhúzta, mintha citromba harapott volna, és kissé megrázkódott. Nagyot cuppantott, mikor a kolbász vége eltűnt a szájában, és rágni kezdte azt.
Hol fanyar képet vágott, hol száját nyitva tartva lihegett, így tompítva a csípős paprika erejét, miközben olyan fancsali képet vágott, hogy majd elnevettem magam. Ha nagyon égett a kis szája, egyszerűen belenyúlt az üvegbe, és lenyalta a piciny öklére ragadt lekvárt, miközben arca földön túli boldogságban úszott. Az ujjait is gondosan lenyalogatta, majd, mikor már eltelt az édessel, vette a kolbászt, és kéjesen nyomta vissza az üvegbe. Újabb földön túli mosoly (előre örült a földön túli finomságnak), majd mártogatás, harapás, elfintorodás, szemcsukás, pilla-rebegtetés, fancsali pofa-vágás, beleremegés, időnként nagy-nagy szusszanás…
– Finom, Picikém? – kérdeztem
– Naddon! – adta tudtomra, miközben megrázkódott, és olyan savanyú képet vágott, hogy elmosolyodtam. Majd a kolbász ismét elmerült a lekvárban…
– Kérsz hozzá egy kis kenyérkét? – érdeklődtem tovább.
– Nem! – mondta szinte sértődötten, miközben száját elhúzva, remegő pillákkal nagyokat cuppantott.
Azt hiszem, így születnek a gourmandok*…
*Gourmand = kifinomult ízléssel rendelkező személy, más néven: ínyenc