A barátnőm fia

A barátnőm fia

Vannak szent és törhetetlen barátságok. Olyanok, amelyek kiállják az időt. Pontosan együtt öregszenek velünk, és ha lehet, még finomabbak és kellemesebbek lesznek, ahogy telnek az évek. Az enyém épp ilyen volt Krisztával. A középiskolában kezdődött, abban a legkritikusabb időszakban, amikor minden fiú, aki ránk néz potenciális jelölt lehet, kivéve, ha ronda, buta és büdös. Ezekből viszont bőven van és volt. Soha nem veszekedtünk egyen se, mert jobb volt röhögni és gúnyolódni rajtuk, mint egymás haját tépni. Miért tettük volna? Ha valaki kellett, hagytuk, hogy észrevegyen, és ha nem jöttünk be neki, legfeljebb elküldtük melegebb éghajlatra. Olyanok voltunk, mint a vadlovak. Fürgék és zabolatálanok. Volt pár fiú az életemben, de amikor megjelent Öcsi, megtorpantam. Őt igazán akartam. Mondanom sem kell, hogy menő volt, vízilabdázott és a testéért döglöttek a csajok. Én se voltam kivétel, de eljátszottam. Rá se néztem, gondoltam, menjen a francba, észre se fog venni, mert nem vagyok se szőke, se vékony. Átlagos barna voltam, és talán a derekam volt keskenyebb, a csípőm azonban ellensúlyozta. A szám azonban sose volt csukva, dumámmal ellensúlyoztam mindent, ami hiányzott belőlem.
Kriszta viszont tökéletes volt. Kicsit visszahúzódó, de tiszta Aranyhaj és Hosszúláb. Ő rá se nézett Öcsire, neki a kosaras srácok jöttek be valótlan magasságukkal. Megpróbált engem is lebeszélni a helyi sztárról, de nem lehetett. Már a gimi végén jártunk, amikor egy buliból indultam haza, mert halálosan unatkoztam, amikor Öcsi hozzám csapódott. Össze-vissza beszélt, nehéz volt eldönteni, ivott, szívott valamit, vagy egyszerűen zavarban van. Csak évekkel később derült ki, hogy neki én kellettem egy ideje, de nem mert megközelíteni, mert gőgösnek tartott. Hazakísért, és hablatyolt egész úton. Semmit nem hallottam belőle, mert csak a járdát figyeltem, a töredezett aszfaltot, a pocsolyákat, és azt soroltam magamban, hogy nem hiszem el, hogy épp engem akar. Meg is mondtam neki a kapuban, amikor meg akart csókolni. Csókolgassa hülye picsákat, akik azonnal odaadják magukat, mondtam neki, mire felnevetett, és igazat adott nekem. Erre még dühösebb lettem. Sarkon fordultam és felszaladtam a lépcsőn. A hatodikra gyalog mentem fel, hogy dobogó szívem lecsillapítsam. Fél éjszaka bőgtem, mert nem éltem a lehetőséggel, amit felkínált a sors. A sors azonban nem adta meg magát ilyen könnyen. Két nappal később elintézte, hogy összefussunk a városban. Attól a naptól kezdve lettünk hivatalosan egy pár. Május 29-e volt, kedd és zuhogott az eső. Kriszta nem lelkesedett értünk. Kezdetben nem akart velünk lógni, amit Öcsi nem is bánt, mert undoknak nevezte a barátnőm. Két hónappal később kiderült, hogy Kriszta, amikor otthagytam a bulit, lefeküdt valakivel, és akkora pechje volt, hogy a gyors numera gyerekben végződött. Kiakadtam, ahogy a szülei is. Nem akarta elvetetni, örökbe adni se, azt meg nem volt hajlandó elárulni, ki az apa. Nekem egyedül bevallotta, hogy nem tudja pontosan, annyit ivott. Mivel szerettem, támogattam.
Közben Öcsi meg én egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ő fogorvosnak készült, én a Közgázra jelentkeztem. Mindkettőnket felvettek, és ahogy lediplomáztunk, összeházasodtunk. Nem az a srác volt, akit az uszodában láttam addig. Komoly és megfontolt apa lett. Mindezidáig. Két lányunk született, akikért él-hal. Fia viszont nem. Azt állítja, nem bánja, mert a két boszorka kárpótolja mindenért.
Amikor Kriszta fia húszéves lett, nagy bulit rendeztünk neki, mert mi voltunk a keresztszülei. Nem mondom, hogy az évek során Öcsi meg a barátnőm különösebben megkedvelte egymást, de nem is utálkoztak már. Nekem meg nem tisztem összeboronálni a két embert, akit szeretek. Azon a bulin robbant a bomba. Nem szó szerint, inkább bennem. Anyám indította el a lavinát. Csendesen megjegyezte, hogy Marci kifejezetten hasonlít a vejére. Nem nevetett, amikor mondta, ez volt benne a legijesztőbb. És igaza volt. A szeme, a haja, a mozdulatai…Mindben láttam a férjem, csak addig nem figyeltem fel rá. Anyámat azonban nem lehetett ilyen könnyen átverni. Alig vártam, hogy hazamenjen mindenki. Legszívesebben nekimentem volna Krisztának, hogy megtépjem, de ehelyett mosolyogtam, és a robogót, amit vettünk Marcinak úgy nyújtottuk át, mint egy kincset. Olyan, de olyan boldog volt. Az apja is, nem győzte köszönni. Tizenöt éve nevelte, tényleg a fiaként szerette a kissé infantilis fiút, aki nehezen akart komolyodni. Tíz múlt, amikor beíratták vízilabdára, amiben nem jeleskedett, de azért csinálta.
Amikor már csak Kriszta maradt, férje és Marci elmentek kipróbálni a robogót, Öcsi pedig beugrott a rendelőbe egy sürgős esethez, megkérdeztem a megkérdezhetetlent:
– Ugye, Öcsi Marci apja?
Elsápadt, de úgy a bokájáig. Aztán vörösbe váltott, majd erősen dolgozott azon, hogy visszakapja a rendes színét.
– Ez hogy jutott eszedbe? – kérdezte. Nem nézett a szemembe, hogy tehette volna? Ismert és én is ismertem.
– Ugyanúgy néz ki! Nem tagadhatod le tovább.
– Nem is akarom.
– Miért nem mondtad el? Húsz éven át magadban tartottad. Miféle ember vagy te?
– Olyan, aki fél, hogy elveszíti a legjobb barátnőjét.
Ekkor már sírt. Hazudott, átvert és még ő sírt.
– Öcsi tudja?
– Az elején nem mondtam meg neki, de később rájött.
– Örült neki?
Ezek a kérdések jobban fájtak nekem, mint neki. Úgy hiszem.
– Dehogy. Nagyon haragudott. Kiabált, hogy vetessem el. Téged szeret, ezt sorolta.
– Miért tartottad meg? Magyarázd meg nekem! Kriszta, az isten szerelmére, tudtad, hogy együtt vagyunk. Te voltál a tanúm is! Lefeküdtél vele, gyereket vártál tőle, és közben hazudtál nekem.
– Nem tudtam mást tenni. Azt gondoltam, a barátságunk kibírja. Akartam ezt a gyereket. Most nem lennék boldog nélküle!
– Egyet mondj még meg nekem! Mikor történt? Megcsalt veled? Viszonyotok volt? Hiszen olyan szép vagy!
– Kérlek, ne kínozz! Nem csalt meg. Téged szeret. Mindig is téged szeretett. Abban a buliban történt. Amikor te hazamentél, ő visszajött, én meg tényleg sokat ittam.
– Az isten szerelmére…Hogy bírtál ezzel együtt élni? Mosolyogtál rám, hagytad, hogy mi legyünk a keresztszülei…Az apja! Ez a legnagyobb aljasság volt a részedről.
Hallgatott és egyre jobban zokogott.
– Tudom. Nagyon sajnálom… Ne nézz így rám, mert beledöglök.
Utáltam, megvetettem, és legszívesebben kitéptem volna minden szál haját egyesével.
– Voltatok még utána is együtt? – Vittem be a kegyelemdöfést.
– Nem! Hogy gondolod? Soha! Érted? Soha. Csak akkor…
– Hazudsz! Nem hiszek neked! Életünk minden percében hazudtál, miért most mondanál igazat?
Szívem elsötétült, és úgy hunyt ki benne a fény, mint a pincében, amelyből utoljára lép ki valaki, és lekapcsolja maga után a villanyt. Hasonló fájdalom nem járt át még életem során. Ha lányaim nem rohannak be a szobába, valószínűleg megütöm vagy elájulok. De egyik se történhetett meg.
Felálltam, kitártam a bejárati ajtót, és a fejemmel intettem.
– Soha többé be ne tedd ide a lábad! – sziszegtem. Ekkor fordult be a sarkon Marci új motorján, és minden porcikájában, a széles nevetésében is azonnal megláttam a férjem. Csak ekkor kezdtem el sírni.