HALLÓ! TŰZOLTÓSÁG?
Ez egy majdnem megtörtént eset Németország Bajorországi tartományának Schrobenhausen városában. A tűz valós volt, akárcsak a beszéd nagyobbik része. És nem a telefonközpontos hölgyön múlt, hogy le nem égett az egész város…
/A németeknek megvan minden betűjükhöz a saját, és sziklaszilárd nevük. (1969-72 KÖZÖTT az ORWO Filmgyár 3.sz. öntödéjében lévő 4 gép nevei a következők voltak: A, mint Albert, B, mint Berta, C, mint Cecil, és D, mint Dóra. Ezen kívül van nekik: J, mint jot, V, mint fau, Y, mint üpszilon, Z, mint cet, vagy Zeppelin…)/
Ennyi információ után már magától értetődő lesz a történet…
– Halló! Tűzoltóság? Jöjjenek kérem, mert ég a házam!
– Egy pillanat! Kérném a nevét!
– Minek magának az én nevem? Nem én égek, hanem a házam!
– Azt gondoltam, de az Ön neve kell, mint bejelentőnek. Akkor is, ha nem az Ön háza égne! Tehát?
– Tibor Winczheim.
– Dibor Wincejm? Jól értettem?
– Nem! Tibor. És Winczheim.
– Már ne haragudjon, de az előbb mintha nem mondta volna az „És”-t. Több keresztneve is van?
– Nem! Csak Tibor!
– Itt recseg a vonal. Betűzné, kérem?
– Rendben! Tehát: T, mint Teodor, I, mint Ida, B, mint Berta, O, mint Otto, és R, mint Robert.
– Leírtam, visszaolvasom: Tiborésr. Helyes?
– Nem! Az „és” nem kell!
– Akkor minek mondta?
– Felejtse el! Tibor! Ennyi!
– Vettem. Most betűzze a családi nevét!
– W, mint Wolfgang, I, mint Ida, N, mint Norbert, C, mint Cecil…
– Nem értettem pontosan: Cecil, vagy Szeszil? A német, vagy a francia női nevet mondta?
– Írjon, amit akar, csak már jöjjenek! Már az egész tető ég!
– Rendben. De mintha az előbbi neve hosszabb lett volna…
– Ja! Belekérdezett, és idegességemben elfelejtettem folytatni. Hol is tartottunk?
– A Szeszilnél. De ha magának jobban tetszik, lehet Cecil is. Innen folytassa, kérem!
– Tehát: cet, mint Zeppelin, H, mint Hugó…
– Bocsánat: Hugot, vagy Ügot mondott? Nem mindegy, hogy franciásan, vagy németesen mondja!
– Hugo! Vagy Hedwiga! Válasszon!
– A Hedwiga jó, leírtam. De ugye nem Jadwiga? Mert nem mindegy, hogy németesen, vagy lengyelesen mondja!
– Akkor, hogy össze ne zavarodjon, Holgert mondok. Annak tudtommal nincs más variánsa! Így jó lesz, végre?!
– De akkor most mi lett a Jadwigával, meg az Ügoval?
– Semmi! Felejtse el, és lépjünk már tovább! Már a falak is tüzet fogtak!
– Nem rajtam múlik, uram! Ha nem variálna itt annyit a nevekkel, már a helyszínen lenne a tűzoltó autónk. Tehát?
– Ott tartottam, hogy E, mint Emil, I, mint Ida, M, mint Martha.
– Köszönöm, leírtam. Most mondja, kérem azt a helységet, ahova ki kellene vonulnunk!
– Schrobenhausen.
– Rendben, tudjuk, hol van. Az utcát még gyorsan, a házszámmal ne törődjön: ahol lángot látunk, oda megyünk oltani. Tehát?
– Prachatizer utca.
– Nem szeretném megsérteni uram, de maga nem telefon–betyár? Ilyen, vagy hasonló utca nem is szerepel a komputerünkben, pedig a kereső-programunk egyszerűen csúcs! Vagy király, ha úgy jobban érti!
– Tegnap tették ki a táblát, tudja, ez egy új telep. Ne kérdezze, ki ez az élőlény, akiről a mi utcánkat elnevezték, de higgyen nekem!
– Rendben van, betűzze!
– Muszáj? Mire a végére érnék, leég az egész város!
– Akkor leég! De nekem be kell tartanom az előírásokat! S ha nem cselekszik gyorsan, maga lesz a hibás!
– Jól van, ne szívja már tovább a véremet! Én külföldi vagyok, fogalmam sincs, hogyan kellene helyesen leírni ennek a lénynek a nevét! Egy kis türelmet kérek, mindjárt kiszaladok a sarokra!…
Megvan! Írja!: P, mint Paul, R, mint Robert, A, mint Albert, C, mint cé–vitamin…
– Most hülyéskedik? Tudtam, hogy maga egy gonosz, elvetemült, szégyenteljes, mocskos telefonbetyár, aki örömét leli abban, hogy velem szórakozzon! Maga szánt szándékkal hülyéskedik velem! Persze, megteheti, mert…
– Dehogy vagyok telefon-betyár, de nem akartam, hogy megint leragadjon a Szeszil nevű Cecilnél, és elidőzzön egy fél órát!
– Értem. Elnézést! Akkor tehát a C-nél tartott, folytassa gyorsan!
– H, mint H-vitamin…
– Most ugye, ugrat!? Olyan nincs is!
– De lehet, hogy van, csak mi nem tudunk róla! És ha valóban még nem is lenne, bármikor feltalálhatják, mindenesetre egyszerűbb, mintha most a Hugo féle Ügon lovagolna, aki, akár Jadwiga is lehetne!
– Rendben, meggyőzött! Haladjunk gyorsan tovább!
– Tehát: A, mint Anton, T, mint Theodor, I, mint Ingrid…
– Az előbb mintha Idát mondott volna ennél a betűnél. Vagy már nem tetszik magának az Ida?
– De! Nagyon is tetszik! Csak most, hirtelen nem jutott eszembe! Tudja, én külföldi vagyok!
– Ha felfokozott idegállapotban van tisztelt uram, kérjen meg egy arra járót, hogy segítsen magának az adatközlésben! Nehogy aztán rossz címet adjon meg, és rossz helyre szálljunk ki! Nos, hol tartottunk?
– Az Ingridnél. Aki tulajdonképpen Ida…
– Ne jópofizzon, ne jópofizzon, nem érek én arra rá! Mondja gyorsan a végét!
– T, mint Theodor, cet, mint Zeppelin, E, mint Emil, és R, mint Robert.
– Köszönöm, lejegyeztem. Most már csak a tűz fokát mondja be.
– Az meg micsoda?
– A tűz foka nem más, mint, hogy mennyire ég a háza? Saccolja meg egy és tíz közötti fokozatban!
– Nem tudom fokban kifejezni, de biztosan magas! Illetve: nagyon magas!
– Honnan tudja, amikor maga – állítólag –, az utcasarkon áll? Vagy sarok-telken ég a háza? Ne haragudjon, de nem tudom megérteni, hogyan lehetnek egyesek ennyire felületesek az adatközlést illetően, amikor nem babra megy a játék! Az adófizető állampolgárok pénzéből megy a tűzoltás, ha tudni akarja! Nekünk egyáltalán nem mindegy, hogy hány oltóautót, és hány személyt küldünk ki a helyszínre! Az oltás drága dolog, kérem szépen, nem tudom, miért nem veszi legalább maga komolyan, akinek a háza ég? Ez kérem felületesség, és közömbösség egyszerre. A lazaságról, a nemtörődömségről, valamint a hányavetiségről nem is beszélve! A teremburáját, irgum-burgum!… Hazaért már?
– Igen.
– És az Ön megítélése szerint hányas fokozatú a tűz?
– Visszakérdeznék, csókolom: ha már csak hamu, pernye, és zsarátnok maradt, azt hányas fokúnak kell vennem? A házam ugyanis porig égett…
– Sajnálom uram. Viszont a maradék szikráncsot már maga is el tudná oltani, remélem, van a kertjében locsoló slag? Így legalább az oltás költségét megspóroltuk, és az sem semmi!…
– Persze, hogy van tömlőm! De azzal nem tudom eloltani a hátsó szomszédom házának tüzét…
– Most miről beszél jóember?
– Arról, hogy míg az utcatáblát betűztem magának, a lángok átcsaptak a hátsó szomszédba, s tüzet fogott a tetőzetük! Jöjjenek gyorsan, mielőtt az egész kulipintyójuk leégne!
– Már ne is haragudjon uram, de ha a szomszédja nem jelzi a tüzet, akkor ott túl nagy baj nem lehet!
– Elutaztak szabira, persze, hogy nem tudnak telefonálni!
– Ja, az mindjárt más! Mondja gyorsan a hátsó szomszédja, és az utcájának a nevét!
– A nevezett ember szerb, Dzsuvecs Trwinkónak hívják, az utca neve pedig: Jevkatyerina Szmólzsnolewja, tudja, az a híres kozmonauta-nő…
– Értem. De így, első hallásra képtelenség leírni. Kérem, betűzze a megadott neveket! Kezdje a szomszédja nevével, ha azzal készen vagyunk, akkor jöhet az utca-név!
– Muszáj? Mire a végére érnék, leég az egész város!
– Ezt mintha már mondta volna! Az előírás, az előírás, uram! A törvényeket nem én gyártom, én csak betartatom! Akkor hogy is szól a szomszéd neve betűzve?
– A francba az egésszel! Ez már tényleg agymenés! Gyorsan mondom: Dé, mint Dóra, cet, mint Zeppelin, S, mint Siegfried, U, mint…