Itt fekszem lázasan, fázok, még takaró alatt is. Noah Kahan szól halkan. Holnap szerda. Egy új szerda. És hogy ez mégis miért különleges? Egy hete. Egy hete valamiért boldogan keltem. Volt egy álom, ami vidámságot okozott. Éreztem valamit álmomban. Amit a valóságban még talán sose, talán egyszer. Nyugalmat éreztem, mégis izgatottságot. Mikor a remegés és a mindent eldöntő melegség vegyül. Furcsa. És napos reggelre keltem belőle. Gyönyörű napos reggelre, ami miatt szeretem az őszt. És a délután is napos volt. Valami vidám, valami gyerekkori, valami valami ártatlan járta át a hangulatot. Van ilyen. Sokszor vagyok szomorú, de most nem. Most tényleg nem. Lányok arcai, kékes szemek és gyönyörű mosolyok. Kicsit kevésbé fázom. Értékelem az életemet ilyenkor. Éjjel sokáig fent voltam, a bulihely teli volt emberekkel. Az egész nap különleges volt és emlékezetes. Az egész időszak azelőtt és azóta is igazából. Mintha áldott lenne, vagy nem is tudom. Vannak ilyen időszakaim. Persze ez még mindig kevés, tudom. Érzem. De a remény olyan erősen átjár, hogy szinte megfojt. Mert benne van az örök hit mindenben. Benne van az esti telefonozásban, a beszélgetésekben Anyával, a naplementékben és az esti sétákban. Benne van abban, ahogy a testvérem spanyol zenéket hallgat, mert ez emlékezteti valami belsőre. Benne van az izzadásban, a feszültségben, a gyors szívdobogásban. A kezekben, a szemekben, Pécs fényeiben éjszaka. A rohanásban, a nevetésben, a kora délutánokban.
Édes, édes remény, úgy szeretlek. De rettentően fázik a szívem, és megnyugvásra van szükségem. Adsz egy kis időt vagy nem? Kísértesz a kék szemekkel és ezekkel a zenékkel?
2024. szeptember