Elmegyünk egymás mellett, mint két idegen, szavakat mormolunk, mint hívők az imát.
Semmitmondó szavak a légüres térben úsznak el-vissza, kopott érzelmek hideg sáljába tekerve.
Már nem érdekel, mi van veled.
Nézlek, de nem hallom a hangod, mintha kint rekedtél volna a tudatomon.
Látom, hogy a szád mozdul, a kezed gesztikulál, tudom, hogy felszínes a szóáramlás… kit érdekel már?
Lelkem csendre intettem, még élni kell, nélküled, mert elveszed az erőm, mint pióca, szívod a vérem, álszent lelked mérgez… mert nem vagy őszinte ember.
Csak önmagadnak élsz.
Habzsolod a jelent és elveszed a jövőt, meg a levegőt, ami nekem is jár.
Már nem akarlak megvédeni, se megmenteni, mert önmagad ellensége lettél, elutasítod a józan logikát, szajkózod önmagad berögzült világát.
Körülötted változik minden, tavasz után nyár jön, majd hulló falevelet kerget a szél, egy reggelre mindent belep a dér és fagyosan beköszön a tél… de te észre se veszed… utcákon néma emberek, akik arcukra fagyott mosollyal lépkednek… sírnak, éheznek gyermekek… eljut hozzám a hangos dübörgő moraj, véres testek, könnygáz, törmelék, füstölgő épületek… én látom a tavasz üde zöldjére hulló mérget, látom a vakító hótakarón a lecsurgó vércseppeket, látom a testbe zárt kétségbeesést… látok és hallok… érzem is, a szépet… az eső illatát, a nap melegét… érzem a vágyat, a hálát… a szeretetet…
Te csak motyogva lépkedsz az élet mellett, és nem érted, miért nem figyelek rád, hisz beszélsz hozzám.
Hogy mondjam el neked, hogy nem érdekel az a Senki, aki beléd költözött, mint gazdatestbe a féreg.
Lassan éli fel a tudatod, szemedben füstből kőfalat emelt, egy helyben topogsz, nem látod a külvilág felé vezető utat, saját magadnak emelt korlátok közé ítéltettél, életfogytiglan.
