Ősz volt már, napfényes, bordóleveles ősz. Pétert nagyanyja egy Tokaj környéki kis faluba hívta szüretelni. A lelkes unoka megszervezte az utat és a mamával egyeztetett.
-Négy barátommal jövök. Mit tanácsolsz, mami?
-Péntek estére gyertek le! Csak magatokat hozzátok! Étel, ital, szőlő és a szállás itt lesz nálunk.
Péter és barátai délután négykor indultak a Nyugati pályaudvarról. Azt tervezték, hogy hét órára érkeznek és együtt esznek a papa főztjéből. A vonat még szelíden dorombolt, amikor leszálltak a faluban. Mamáék két felnőtt fia várt rájuk egy szekérrel. Megismerkedtek, jókat beszélgettek útközben. Fél óra múlva már együtt nyitottak be a szülői ház illatozó konyhájába.
-Na végre, hogy megjöttetek! Hamar asztalhoz, ki ne hűljön a pörkölt! – hívták örömmel a fiatalokat és máris tálalták a vacsorát. Friss kenyeret szeltek, házi savanyúságot kínáltak hozzá.
Egy-egy pohárka nemes bort is kaptak, elvégre a tokaji borvidéken bőkezűek a szőlő levével a szüretre készülődők. Igazán jó szívvel adták.
Péter nagymamája még este tíz előtt a szállásukra kísérte őket mondván, hogy reggel négykor jön kelteni.
A fészerben kaptak helyet. Alul ropogós szalma, rajta vastag lepedők voltak. Erre telepedtek le és lassan elpihentek hálózsákjaik mélyén.
Keveset aludtak, de azt mélyen, békességben.
Nyikordult az ajtó. Tálcával a kezében bejött mami. Keze kicsit reszketett. A poharak ébresztőt csilingeltek és kíváncsian nézték a hajukban szalmaszálakkal felriadó ifjakat.
-Jó reggelt! -köszöntötte őket mami. Négy óra, elkészült a reggeli. Gyertek, itt van egy kis gyógyszer előtte! – és a tálcát feléjük nyújtotta.
-Mit hozott, mamika? – kérdezte Péter.
-Köszönömpálinkát!
-Az meg micsoda? -érdeklődött Gábor.
-Kóstoljátok csak meg! Utána megtudjátok.
Az öt fiatal koccintott és egy mozdulattal torkukra lendítették a meglepetést.
Először megnémultak, majd kikerekedő szemmel a mamira néztek. Néhány másodpercig nem jött szó a szájukra, majd hüvelykujjukat felemelve bólintottak.
-Húúú! …öhö! Ez….jó…khüm…erős! Kö…szönjük!
A mami kedvesen elmosolyodott.
-A papa csinálta igazi szőlőből! – mondta büszkén. Erős és tiszta különlegesség. Eddig még senki nem vágta rá egyből a korty után, hogy köszönöm! Az ajtóból még visszaszólt: Innen ered a neve!
A reggeli, mintha egy nagy malomkövön gőzölgött volna. Óriási serpenyő terült el a konyhai faasztalon. Bendőjében szalonnán sült harminc tojás, ropogós kolbászkarikák, késői pirosló paradicsom és paprika élénk színei hívogatták őket.
Körbeültek és gazdagon belakmároztak. A háziak közben összecsomagolták az ebédre valót és náddal körbefont butykosban bort, kannákban egyszerű pálinkát is hoztak az útra.
A szekér előtt a ló már ismerte a járást. Elindult velük Erdőbénye felé.
A bakon papa és mami, hátul a fiaik és Péter unoka ültek a barátaival. A földúton még két szekérrel találkoztak. Az egyiken erős férfiak utaztak nagy faputtonyokkal. A másikon lányok, asszonyok énekeltek vidám nótákat. Ők is a szüretre igyekeztek vödrökkel, késekkel, jó kedvvel megrakodva.
Mire a nap megvilágította a présházat, már mind rendekben álltak. A fiúk, mint megannyi puttonyos Mikulás, újra szekérre szálltak, majd felkocsikáztak a sorok elé a meredek úton.
A szekér közepén nagy hordó terpeszkedett.
Abba kellett önteni a levágott, érett fürtöket. A nőket a másik lovaskocsi vitte fel a vödrökkel. A mazsolás aszú szemeket kézzel, egyesével az asszonyok gyűjtögették, hogy a présház gönci hordójában töppedjenek majd össze.
A lányok a férfiak puttonyait készültek a levágott fürtökkel megtölteni. Papa – a gazda – értékes aszú bort és esszenciát akart készíteni a nemes penésszel megáldott szemekből. Az érett szőlőből fajtájuk szerint szamorodnit, hárslevelűt, vagy furmintot alkotott.
A sorok között a lányok gyors kezekkel vödrökbe szedték, a fiúk lelkesen hordták a fürtöket a faputtonyokban. Édes, 30 kilós terhüket vidáman vitték a szekerekhez. Ott állt fent Jóska bácsi. Nagy, magas ember volt és remek borász. Lekapta az ifjak hátáról a szállítmányt és a tartályba döntötte. Az aszú szemeket a másik szekérnél, egy külön tölgyfahordóba gyűjtötték.
Mami kedves arca mindenütt megjelent. Pöttyös kendő védte barázdált homlokát a naptól. Olyan volt ő is, mint egy élő aszúszem. Ráncos, kissé töpörödött és értékes.
Mindenkit bíztatott. Vizet és bort hozott. Tanácsokkal segítette a kezdő szüretelőket.
Papa a présházban várta az érkező hordókat, hogy két falubeli férfi segítségével kipréselje a szőlőszemekből a hegy levét.
-Csomagolt napfény! – szokta mondani egy-egy jól sikerült évjárat után palackozott tokaji borára.
A szőlősházban két préssel dolgoztak. Beljebb, a pince mélyében üres gyomrú tölgyfahordók várakoztak. Előttük sámli. A sámli mellett gyertya. Fényt adott és védelmet nyújtott. Ha elaludt a lángja, azonnal ki kellett menni a szabadba friss levegőre, míg elillan a terjedő mustgáz.
Az öt barát jól bírta erővel. Már a szőlős felső harmadát leszedték. Közeledett az ebéd ideje.
Hogy a sor végéig elérjenek, két teli puttonnyal mentek a szekerek felé. Egy puttony a hátukon, egy a hasukon. A Nap sütött, a lányok nevetgéltek, az asszonyok énekeltek. A csizmákban hegyet-lejtőt megmászó férfiak izzadtan lihegtek. Néha megálltak hűs vizet kortyolni.
Mami a kis harangra koppantott a kalapáccsal és a munkások fülén át a gyomrukig berezgett ez a hívogató. Ebédidő!
Ki gyalog, ki szekérrel a présházhoz igyekezett. Abroszok terültek az asztalokra. Konyharuhák röppenve felfedték bájaikat: Szalonnát, kolbászt, kenyeret, hagymát.
Kútról víz, butykosból bor csurrant a poharakba.
A segítők megszokták, hogy együtt dolgoznak. Hol házat építettek egymásnak kalákában, hol pedig közösen szüreteltek. A tőkéken hagyott késői szemeket már csak a birtokosa szedte le pár hét múlva, esőmentes napokon.
A dolgosok a Kopasz-hegy körüli falvakból érkeztek. Van, aki a Bodrogzugból jött, akadt, aki Golopról, Szerencsről, Mádról. Az egyik férfi a nejével, Szorgalmasról sietett ide.
-Aztán szorgalmasok-e ott kendtek, Miska bátyám? – kérdezte évődve Jóska bácsi.
-Mi bizony igen! Sokat dolgozunk a házon. Virágos a kertünk, takarítjuk az utcát is. – mondta és kortyolt egyet a poharából. Kútról locsolunk és ha szárazság van, már csapról is tudunk! Most készült el az ivóvízhálózat a faluban. De a borhálózat már kétszáz évvel ezelőtt is kiválóan működött nálunk! – tette hozzá nevetve. Ebből a korból akad egy történetünk.
Egy réges-régi szájhagyomány.
Tokaj-hegyalja kacskaringós útjain a szorgalmasan dolgozó gazdák drága bort vittek a megrendelőiknek. Idegen kereskedők is jártak erre vastag pénztárcával a zsebükben. Amikor a Lebuj-kanyarba értek, a rekettyés közé lebújó bujdosó betyárok előrontottak és kirabolták az utazókat. Innen van a kanyar elnevezése és innen ered a „Szorgalmas” falunevünk is.
Pár perc múlva papa és mami felálltak. Jóska bácsi követte őket.
-Menjünk, folytassuk a szüretet, legalább a feléig! – mondták és a csapat ismét elindult, fel a hegyre. Az este lassabban érkezett, több fáradtságot hozott a lábakba, kezekbe.
Újabb hordók teltek meg és papáék elégedetten nézték a munkájuk gyümölcseit.
Még megbeszélték a vasárnapi találkozót, majd a lányok, asszonyok szekérre ültek. Néhány férfi még nem indult el. Ők másnap már nem érnek rá. Ma kapják meg a fizetségüket.
Felsorakoztak a présház elé. Jóska bácsi zománcos vödröket hozott. Mami jó félig töltötte tiszta, egyszerű pálinkával és papa lábához tette őket. Papa egyesével kezet fogott velük, megköszönte a segítséget és barátsággal átadta az útravalót az embereknek.
A család, a barátok is felültek a szekerükre és hazatértek. Vacsorájuk most a mami főztje volt. Tartalmas, csipetkés gulyáslevest kaptak kis csípőssel fűszerezve, majd meglepetésként a híres mami-féle túrós rétesből ehettek nagy szeleteket. Papa öt pohárka igazi Tokajit töltött nekik. Jó éjt kívánt, majd bement a szobába lepihenni. Mami halkan suttogott. Elnézést kért, hogy a papa ilyen hamar elköszönt. Nemrég jött ki a kórházból és nem bíztatták jó hírekkel. Ki tudja, mennyi időt ad még neki a Jóisten.
Mami megbeszélte a fiúkkal, hogy vasárnap az ötórás vonattal hazamennek. Hétfőn reggel már otthon várja őket a munka.
Az alvás szinte még járás közben tört rájuk, úgy elfáradtak Péterék. Amíg aludtak, mami mindőjüknek egy-egy csomagot készített a hazaútra, majd ő is lefeküdt.
Hajnal négy óra. Ajtónyikorgás. Fáradtan, de rögtön megébredtek a fiatalok. Mami mosolyogva nyújtotta feléjük a különleges gyógypálinkát, amit fejbólintással nyugtáztak és egy lendülettel lehajtották. Szó nem hangzott el. Krákogtak, kapkodták a levegőt, de megteltek energiával és örömmel.
Mami ráncos arca felderült. Ismét remek reggelivel töltődtek, barátságos szavakat kaptak a fiúk.
Végig dolgozták a délelőttöt. Csodálták az emberek lelkesedését, a föld, a szőlő, az élet szeretetét. A kitartásukat. Ebédkor még beszélgettek, sok-sok szőlőt megettek és délután négyig kettesével hordozták a teli puttonyokat. Már majdnem a munka végére értek.
Négykor a mami kongatott egyet a kis harangon. Papa előállt a szekérrel és Jóska bácsira meg Miskára bízta a szüretet, míg ő visszaér.
Mami nagy, beszédes szemekkel nézett rájuk. Szinte megsimogatta őket. A fiúk óvatosan átölelték. Felültek a szekérre és papa az öreg lóval elvitte őket az ismerősen doromboló vonathoz. A szekér hátulján felhajtotta a takarót és öt egyforma csomagot emelt le róla. Egyesével átadta a fiúknak és kezet fogott velük. A korábbi lendületes, mesélő papa egészen elhalkult. Csak meglapogatta a hátukat.
A lépcsőig kísérte őket. Sípolt egyet a mozdony. A fiúk felszálltak és szomorúan integettek.
Elindult a vonat.
Papa sokáig nézett utánuk.
Péterék a kabinban most csöndben voltak. Kibontották a csomagjukat.
Mindegyikben ott lapult egy rúd rétes a mamitól és egy üveg köszönömös pálinka.
(Mami emlékére)