Kevert ital
Nem könnyű az élet. Főleg nem az, ha az ember fia kevert ital. “Kevert fajú koktél”, ha úgy tetszik. Nem tisztán keserű vagy édes ízű. Nem egyértelműen világos színű vagy sötétebb tónusú a habja. Kissé zavaros eredetű a kiléte, hogy vajon egy jó fajta német, esetleg egy aránylag jónak számító cseh sör keveredik benne egy lecsúszott, ámde nemesi származású francia borral. Vagy csupán egy gyüttment ócska zsebrakéta. A kelet-közép európai vendégmunkások olcsó itala az, amint éppen megpróbál bejutni az elit italok klubjába, hogy részt kérjen magának a helyből, miközben a maga betolakodó virtusával éppen beszennyezi a nemes italokból kialakulóban lévő végső mixtúrát. Ki tudja ezt? Ki tudja felérni ésszel ebben a rohanó világban? Talán csak nagyon kevesen. Pont úgy, mint hősünk, egy, a napi munkában megfáradt dolgos ember, akit most az alkohol hívó szava éppen egy közeli kocsmába csábított be, hogy elgyötört testét és megfáradt szellemét némi spiritusszal kúrálja ki.
– Mi tetszik? – kérdezi tőle választékosan egy kissé marcona férfitársa.
– Egy jó erős italt adjon nékem, jó csapláros úr. – válaszolja hasonlóan igényesen a betérő szomjazó.
– Mit szólna egy jó keverthez, a kedves fáradt utazó?
– Kevert? Mi van benne?
– Az üdítő sernek a keserűsége. Az nemes és tüzes bornak a zamatja. Az fűszeres rumnak a legjava. Amaz szakénak az egyszerűsége. És még a jóég tudja minő más nedveket és italokat kotyvasztott bele eme különleges nedűbe annak megálmodója.
– Hmm, adsza, hát! – csapott vidáman a pultra a porzó veséjű halandó.
A csapos térült-fordult és máris a pultra tett egy fél decis pohárban valami azonosíthatatlan eredetű italt. A nedű, ahogyan a kedves italmérő is mondta, bizony furcsa volt. Módfelett furcsa. Frankenstein talán valami hasonló színű löttyben áztatta volna be lényét, ha egy modernebb laboratóriumban alkotta volna meg.
– Miféle lőre ez, kérem? – horkant fel az, ki szomjúhozik hűsítőre. Talán mosogatólé ez, csapláros? Már a látványa is undorral tölt el. Talán mégis csak jobb lenne, ha valami tisztát adna innom. Valamit, ahol jól elválnak egymástól az egyes komponensek és nem mint valami csatornából mert posványos víz köszön vissza rám a pohár aljáról.
– Kérem, kedves vendég. Megértem az undorát, hiszen elsőre valóban undorító látványt nyújt ez a fajta eretnek keveredés. Ez az istenkáromló összevisszaság. Ez a fajok cirkusza.
– Na, látom érti mi bajom ezzel a löttyel.
– De biztosíthatom arról, hogy ez az ital semmivel nem rosszabb, mint bármelyik másik amit máshol kaphat meg. A tisztafajta valóban kedvesebb lehet a vendég szívének, de úgy illő, hogy addig ne ítéljem el az italt, amíg meg nem kóstoltam. Nem gondolja, kedves felvilágosult barátom? – mosolygott a vendégre a ravasz vendéglátós. De tudja mit? Ha nem tetszik az ital, a vendégem volt rá.
A vendég méregette még egy kicsit a pohárban úszkáló valamit, majd némi habozás után – pedig hát nem volt sör az istenadta – kinyúlt a pohárért és egy villámgyors mozdulattal beküldte a gallérja mögé annak tartalmát.
Hej, lelkem teremtőm! Volt abban a nedűben minden, amit hősünk eddigi élete során megivott már külön-külön. De most valahogyan egészen más ízt érzett a szájában. teljesen más zamatok járták át szájának barlangrendszerét. Émelygés. Kicsi szédülés. Tömény undor. Az ízek elviselhetetlen orgiája tört ki a szájüregében.
Aztán csend. Hirtelen minden elcsendesedett a pokolnak kapujában.
Hősünk ekkor megrázkódott. Megrázta magát, mint a kutya, amelyik szabadulni kíván a hirtelen reázúduló víznek sugarától.
– Azt a mindenségit neki, ember! – kiáltott fel vendég, kissé kipirult orcával.
– Nos, kedves vendég. milyennek találta a kevertet?
– Hát. Bevallom őszintén,…először teljesen szokatlan volt a dolog számomra. Hiszen én a rendhez és a tisztasághoz szoktam. A világos és egyértelmű helyzetekhez. Ez meg mégiscsak más volt, kérem. – magyarázta a vendég.
– Meghiszem azt, jó ember. – hagyta jóvá a pultos. Magam is így voltam ezzel, amikor legelőször lehúztam egy pohárkával ebből. Hanem aztán ahogyan egyre többször került az utamba, már megszokott lett az íze. Teljesen elfogadott. Ismerős, hogy úgy mondjam. Érti mire gondolok? – kacsintott a fogyasztó vendégre.
– Azt hiszem értem. Töltsön még egyet. És magának is.
– Örömmel. – válaszolta az italmérő.
A vendég felnézett a pultos széles háta mögött látható tévé képernyőjére. Ott éppen egy messzi országból nyilatkozott valami fene nagy ember arról, hogy a kevert fajok veszélyeztetik a világ békéjét és nyugalmát, és ezért mi nem kívánunk keveredni másokkal.
– Ez az ipse nem tiszta, ha engem kérdez. – mondta a pultos.
– Jól beszél, barátom. – helyeselte a vendég.
– Talán neki is ki kellene próbálnia a mi kevert fajú italunkat. – erre mindketten hangosan felnevettek, majd koccintottak és jóízűen lehúzták az italukat.