Pál-völgyi Pál
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidám óriás, aki birkákat legeltetett a vadregényes budai hegyek között. Amikor még kicsi, három méteres legényke volt, édesapja rábízta az állatok gondozását, és a körtefák magasan növő gyümölcsének leszedését is.
Később, ahogyan teltek az évek, az ifjú egészen megemberesedett. Ha kihúzta magát, a földtől a feje búbjáig elérte a hét métert! Már komolyabb feladatokat is kapott, de olyan igazi, nagy dolgot még nem bíztak rá.
-Komolytalan vagy még Palika, csak egy nagy gyerek! – mondták neki.
Az egyik napfényes délutánon két testvérével a közeli Pál-völgy zeg-zugos erdei útjain játszott és bizony nem figyelt eléggé a bárányokra, akik legelészés közben egyre távolabb kerültek tőle. A fiú ismét tréfás kedvében volt, nem vette komolyan a feladatát. Elbújt egy fa mögé és megviccelte a két öccsét. Kitűnően utánozta az állatok hangját. Éppen félelmetes farkas üvöltést adott elő, amikor föléje tornyosult egy hatalmas árnyék.
-Jaj, édesapám! Hát te vagy az? – mondta megnyugodva az öreg óriásnak.
Csak szórakoztunk egy kicsit itt a fák alatt ebben a nagy melegben. – folytatta. Egyet se félj, az állatok jól vannak, füvet és rügyeket rágnak itt a közelben valahol.
-A nemjóját! – csattant fel az apa. Itt a közelben? Mert én nem látok egyetlen birkát sem a hegyoldalban, csak téged! Palika! Rád bíztam őket a két öcséddel együtt. Haza ne gyere a bárányok nélkül, mert szíjat hasítok a hátadból! – dörögte tovább, majd megfordult és öles léptekkel elsietett.
Megszeppent erre a legény és kérte a testvéreit, hogy segítsenek neki megkeresni az elkódorgott bundás jószágokat. Addig mentek, mendegéltek, mígnem késő este lett, de az állatoknak hűlt helyét sem látták. Pál gondolt egyet és elkezdte utánozni a hívogató kolomp hangját. Majd a kutyájuk, Csahos zsörtölődését is, de bizony egy bárány sem termett elébe.
Két öccsét még a telihold fényénél hazaküldte megpihenni, ő pedig étlen-szomjan bejárta az egész hegyet, völgyet, – sikertelenül.
Épp egy sziklás területre tévedt, amikor óriási üres hasa hatalmasat kordult.
-Se ételem, se italom, bárány sincs az oldalamon! – mormogta úgy félhangosan és mérgében egy hatalmasat toppantott vasalt csizmás lábával. Félelmes dübörgést hallott, remegést érzett. Hirtelen megnyílt alatta a föld és elnyelte az ifjút a mély.
Amikor magához tért, a derekát fájlalta, de jó kedve egyből visszatért.
-Élek, virulok, csak nagyon éhes vagyok! – jelezte fennhangon, amikor valaki az ő hangján megszólalt a sötétből:
-Nagyon éhes vagyok!
-Ennek fele sem tréfa! – gondolta nyugtalanul. Jól kihúzta magát, felnyúlt az égre és levett egy fényes csillagot.
-Most legalább látok! – tette hozzá hangtalanul és bevilágította a föld alatti titkos rejteket.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól! Hatalmas barlang vette körül. Jobbra-balra folyosók kanyarogtak, gyönyörű cseppkövek sorakoztak, óriási termek csillogtak a fényben.
Amerre nézett, kis borsó formájú gyöngyök karimázták a járatokat. Másutt a falakat karcsú kagylók, recés tengeri sünök ősi lenyomatai díszítették.
-Elvarázsolt kastély! – mondta csodálkozva.
-Elvarázsolt kastély! – hallotta a szavakat.
Maga előtt mozgatta a csillagot és ettől a cseppkő oszlopok árnyai mókás táncba kezdtek a terem tetején. De láthatóan nem volt ott senki más, csak ő.
Toppantott egyet, toppantás volt a válasz. Tapsolt kettőt, két taps hallatszott vissza. Hármat tüsszentett, és csak kettő hang érkezett felé.
-Elfáradtál? – kérdezte vidáman és amint a szó a füléhez visszatért, huncut Pál már tudta, hogy a visszhang tréfálkozik vele.
Az ifjú óriás az első keskeny járat felé indult el, jobbkéz felé. Addig ment, mendegélt a szikrázó kövek között, míg egy apró, tiszta vízű tóhoz ért. Ivott egy jót, megpihent, majd aludni tért.
Kiabálásra ébredt. Nagyon messziről hallotta:
-Pali! Pál! Völgyi Pál!
Megismerte apja és a testvére hangját. Csak a bárányok hallgattak.
Pál, futott, szaladt, hogy megtalálja a kijáratot és végre hazatérjen. Figyelt, kereste, hogy honnan hívják.
Az egyik kis tölcsér formájú kürtő vezette hozzá a hangot. Az óriás letette a csillagot az egyik cseppkő tetejére és elindult vissza a nagyterem felé. A Huzatos-átjáróba ért, ahonnan csipkés cseppkövek vezették a Csipkerózsika-folyosó irányába. Huncut Pálnak korgott a gyomra, mégis megállt csodálkozni a föld alatti kincseken. Majd mélyült az út. Legalább száz métert ment lefelé és egyre lejjebb jutott a Feneketlen-folyosón, amikor egy labirintusba ért. Ide már nem fértek le a hangok, csak a fekete denevérek neszeztek valamilyen titkos nyelven a vörös színűekkel.
Az ifjú óriás megszédült. Nagy nehezen visszatalált a kis tóhoz és a felét is kiitta, hogy éhségét csillapítsa. A tó elvarázsolt vize hosszú, mély álomba merítette.
Évek múlva ébredt. Ahol addig járt valamikor, régen, most létrák simultak a falakhoz, fény csillant a folyosókon és kis híd ívelt a sziklákon át. Szokatlan zaj vette körül. Egy női hangot hallott hirtelen.
-Erre gyertek gyerekek! Nehogy eltévedjetek! Ismeretlen járatok mögött lehet, hogy rátok várakozik egy tréfás óriás!
Több sem kellett a huncut Pál-völgyi Pálnak. Ment, amerre a gyerekek jártak és a nagyterem közelébe érve elbújt a sarokba, a sötétbe.
-Csillog a fal! – kiáltotta az egyik kisfiú.
-Csillog a fal! – kiáltotta a hangot utánozva az óriás.
Lett ám nagy csodálkozás! A kirándulók egymás szavába vágva hangoskodtak:
-Óriás! Gyere elő! Pál-völgyi Pál megismételte. Óriás! Gyere elő!
Így telt az idő, amikor a visszhangot játszó huncut óriás elfáradt. Megéhezett. És gondolt egy vicceset. Amikor az egyik lány kiáltott, hogy
-Óriás bújj elő! Szomjas vagyok, vizet kérek! – akkor tökéletes hangon válaszolt:
-Óriás, bújj elő! Éhes vagyok, enni kérek!
A látogatók álmélkodtak, a gyerekek ujjongtak és izgatottan rohantak a tanárnővel a bejárat felé.
Egy kisfiú elejtette a csokipapírt, a szomjas lány a kulacsát, a tanárnő egy érett, édes almát.
Másnap az iskolából újabb csoportok jöttek a Pál-völgyi-barlangba egy-egy órás tárlatvezetésre.
Velük jött a tegnapi tanárnő is, segítőnek. Meglepetten tapasztalta, hogy a csokipapír a szemetesben van, az elhagyott kulacs a polcon, csak az érett, édes alma tűnt el nyomtalanul.
A gyerekek boldogan siettek a nyári melegből a termek, folyosók, labirintusok hűvösébe.
Copfos, hosszú hajú lányok nevettek a Huzatos-átjáróba érve, hogy libben a hajuk a szokatlan szélben, majd a nagyterembe visszatérve az egyik barlangi kísérő és a tanárnő félig komolyan, cseppet somolyogva kérték őket:
-Ha csendben maradtok és türelmesen vártok, a visszhang megjelenik! Amint elül a zaj, néhányan mondjatok egy rövid mondatot!
Mély hangú, nagynövésű birkózó fiú szólalt meg:
-Vannak itt titkos folyosók?
A tréfás kedvű, játékos óriás tökéletes hangutánzással már ezt zengte vissza:
-Itt vannak titkos folyosók! – és elővette ezeréves, kézzel szőtt mellénye mögül a felfénylő csillagot.
Rejtekében maradva a háta mögé tette, majd a nagyterem felé fordult és egy ősi táncot járt az átjáró ismeretlen homályában. Hatalmas árnyékát még látták imbolyogni az emberek, amikor a fény hirtelen eltűnt a mélyben.
A látogatók, az iskola, a kerület, az egész város egy huncut, Pál-völgyi óriásról beszélt, aki a hegy rejtett gyomrában, ismeretlen, újra felfedezett járatokban él Magyarország legnagyobb barlangjában.
A kutatók először nem hittek a történetben, de néhányan, szinte szégyenlősen ételt hoztak és letették a Feneketlen-folyosó talajára egy tálcán. Este a barlangot lakattal lezárták és hazamentek.
Másnap reggel a lakat a helyén volt, a nagyteremben tisztaság, és a tálcáról eltűnt az összes étel!
Azóta még lelkesebben keresik a járatokat, örömmel kutatnak az ismeretlen után a látogatók, és ha jól figyelnek, még láthatják az óriás árnyékát és hallhatják a huncut Pál-völgyi Pál vidám nevetését.