Hiba volt megvásárolnom a kastélyt.
Sajnos azonban ostoba és arrogáns voltam, miután jelentős vagyont örököltem. Egyszerűen a fejembe szállt a hirtelen jött gazdagság, amiben sosem volt részem korábban. Meg akartam mutatni, hogy én is számítok és vagyok valaki. Hiszen a vagyon egyben státuszt is jelent, és aki szegény családban nőtt föl azzal könnyen elszalad a ló, ha az ölébe hull minden egy amerikai rokonnak köszönhetően (nyugodjon békében!). Hirtelen jött ötlet volt, és Skóciát mindig is szerettem, így engedtem a csábításnak, és az ingatlan tulajdonosává váltam.
A problémák akkor kezdődtek, miután beköltöztem és rádöbbentem, hogy a kastély nem volt a legjobb állapotban. Alapos felújítást igényelt, különösen a keleti szárny. Személy szerint sosem voltam egy megrögzött, keményen dolgozó típus, de most egy hang azt mondta a fejemben, hogy lépjek szintet és bizonyítsam be a kételkedőknek, mennyire tévednek. Én is szembe tudok nézni az élet kihívásaival. Eljött az idő, hogy Robert Conway, vagyis szerény személyem, kijelentsem az igazam azáltal, hogy renoválom az épület sérült részeit. Munkásokat kellett keresnem, és a közeli faluban találtam is néhányat, bár nem sokáig dolgoztak nálam. Különös dolgokról kezdtek el suttogni, alighogy az alkalmazásomba kerültek. Azt állították, hogy ijesztő hangokat szoktak hallani a föld alól, és időnként a talaj mintha remegett volna a talpuk alatt. Hónapok óta járt hír a faluban, hogy valami gonosz él a kastélyban, és éjszakánként háziállatokra és emberekre vadászik. Páran el is tűntek a közeli településből. Legalábbis a pletykák szerint. Először persze nem vettem komolyan a szóbeszédet, mígnem egyik éjjel kísérteties, hörgéssel és visításokkal kevert zaj ütötte meg a fülemet. Az öreg falakból jött, és rémülettel töltötte meg a szívemet. Odakint ezalatt heves vihar tombolt, de a mennydörgés sem nyomhatta el a különös hangokat a falakban. Telefonom lámpáját bekapcsolva kiugrottam az ágyból, és gyorsan felöltöztem. Elhatároztam, hogy kiderítem, mi folyik itt. Ha valaki látott akkor este, ahogy a kastély folyosóin bolyongok, akár kísértetnek is hihetett volna, miközben a furcsa zsivajt követtem. Végül éppen a keleti szárny egyik szobájában találtam magam, ahol az ablakok betörtek, moha és penész nőtt a romos falakon, és az eső is utat talált a lyukas tetőn, akárcsak a kövek repedésein át. Az előző tulajdonos, akitől a kastélyt vásároltam azt mondta, hogy egy villámcsapás sújtotta az ingatlan ezen részét, így keletkeztek a sérülések, de visszagondolva mindig is úgy tűnt, hogy valamit eltitkolt előlem.
Ahogy ott álltam hirtelen mozgást észleltem a szemem sarkából. Rögvest megfordultam és a telefonom fényét az árnyék felé irányítottam, ami egy kilőtt golyó sebességével repült át a helyiségen és tűnt el egy sötét lyukban a padlón. Nem láttam tisztán, hogy mi volt az, de enyhe borzongás járta át a testemet. A félelem és döbbenet jeges ujjai szorították össze a szívemet, aztán mégis úgy döntöttem, hogy lemászom az üregbe, melynek mélyéről ismét hallottam a különös hörgő és visító hangokat. Odalent a mobilom lámpájának fénye ragyogó kardként hasított a feketeségbe. Egy hosszú járatot láttam magam előtt, és követve a lármát bátortalanul elindultam a földalatti folyosón. Sűrű pára gomolygott a lábam alatt, mely nyálkás rétegként csapódott le a sziklás falakon, miközben a levegő dohosnak érződött. Fintorogva nyomultam lassan előre, ahogy a percek óráknak tűntek. Egyre beljebb és beljebb hatoltam, engedve kíváncsiságomnak, ami vakmerően hajtott tovább, bár fogalmam sem volt, hogy hová tartok. Thészeusz érezhette így magát a Minótaurosz labirintusában. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mígnem a következő pillanatban döbbenten figyeltem fel valamire a barlang falán! Bizarr, emberi alakokat és szárnyas lényeket ábrázoló festmények voltak, elmosódottak és kopottak… ősiek. Úgy tűnt, hogy a humanoid alakok lándzsákkal felfegyverkezve szálltak szembe a rémekkel, de az is lehet, hogy próbálták engedelmességre bírni azokat. Minél tovább néztem őket, annál inkább úgy éreztem, mintha visszautaztam volna az időben egy elfeledett korba, amikor a civilizáció még meg sem született. A felfedezés teljesen megrázott, de valami mégis arra ösztönzött, hogy menjek tovább. Engedelmeskedtem hát a sugallatnak.
Újabb meglepetés ért, amikor egy tágas terembe jutottam, ahol az egyik fal tövében kis patak csordogált és masszív, durván faragott kőoszlopok tartották a „plafont“, saját kastélyom alapzatát.
– Ki építette ezt? – kérdeztem motyogva, de válasszal nem szolgálhattam. Talán a természet műve lehetett?
Csakhogy az oszlopokon lévő vonalak szabályos díszítésre utaltak. Tervezett kivitelezés nyomairól árulkodtak, nem keletkezhettek erózió által. A következő pillanatban a kérdésem nem számított többé, ahogy a sötétben suhogó szárnyak hangja ütötte meg a fülem. Azonnal a zaj felé fordultam, és a telefonom lámpájának fénye megvilágította az itt élő lényeket. Az árnyakban kutya méretű, bőrszárnyas teremtmények százai lógtak lefelé a talajra mutató cseppkövekről, akár a denevérek. Betegesen fakó bőrük volt, eltorzult madarak és hüllők keverékére hasonlítottak, hosszúkás pofájuk éles fogakkal teli csőrben végződött, míg a szemük helyén csak bőrrel benőtt mélyedések látszódtak. Az ő hangjuk csalt le az üregbe, az a furcsán hörgő és visító zaj, melybe időnként ritmikus kattogás vegyült. A látványuk félelmet keltett bennem, hogy moccanni sem mertem. Pillantásom ekkor emberi és állati csontok, koponyák és bordák halmaira szegeződött. Úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik a mellkasomból. Tudtam azonban, hogy nem maradhatok a barlangban sokáig, ezért lassan hátrálni kezdtem, de hirtelen megbotlottam és elestem. Önkéntelenül is meglepett kiáltás hagyta el a torkomat, ahogy elvágódtam. Ekkor síri csönd hullott a teremre, ám néhány szívdobbanásnyi idő múlva elszabadult a káosz.
A lények, megérezve, hogy hívatlanul hatoltam be a területükre, éles visítást hallattak és kitárták szárnyukat, majd a levegőbe röppenve örvényleni kezdtek az ősi kőoszlopok között. Láttam fakó viharjukat, ahogy fürgén suhantak a sötétségben, akár a Föld rejtett zugaiból megszökött árnyak fergetege. Hörgéseik és visításaik pokolban ragadt, kárhozott lelkekre emlékeztettek. Ösztönömnek engedelmeskedve talpra ugrottam, és rohanni kezdtem visszafelé. A kijárat irányába nyomulva kétségbeesés kúszott a szívembe, miközben a rémes teremtmények egyre közeledtek, ahogy utánam vetették magukat. Az életemért futottam, egyre hangosabbá váló visításoktól hajtva. A félelem hatására az őrület peremén táncoltam, és az elmém csak a túlélésre tudott koncentrálni. Többször is elbotlottam menekülés közben, de azonnal felálltam és rohantam tovább. Hamarosan elértem a kijáratot, majd zihálva, verejtéktől csatakosan másztam fel, hogy kijussak a barlangrendszerből. Odakint még mindig tombolt a vihar, és az eső kérlelhetetlenül zuhogott, miközben villámok téptek az ég szövetébe. Egy-egy pillanatra táncoló árnyakat vetettek a kastély falaira. Ezalatt a mélyből hallottam, hogy a raj még mindig közeledett, és a pánik eluralkodott rajtam. A zsigeri félelem ködén át mégis felismertem, hogy valamivel el kell torlaszolnom a padlón tátongó nyílást. Nem hagyhattam, hogy a szárnyas rémek újfent elérjék a felszínt!
Kétségbeesetten pillantottam körbe a megoldást keresve, mígnem a tekintetem megakadt egy öreg ruhásszekrényen a lyuk mögött. Amilyen gyorsan csak tudtam a bútorhoz ugrottam, és kitárva az ajtaját kihajítottam belőle a molyrágta ruhák többségét, aztán megpróbáltam a lyuk fölé borítani. Még így is rendkívül súlyosnak bizonyult, minden erőmre szükségem volt, hogy sikerrel járjak. A visítással és hörgésekkel kevert szárnyak suhogása egyre közelebbről hallatszódott, kezdtem kifutni az időből, ezért még jobban nekiveselkedtem a szekrénynek. Remegő izmokkal és nyakamon kidagadó erekkel feszültem a bútornak, miközben hangos és rekedt üvöltés hagyta el a torkomat erőfeszítésem közepette. A következő pillanatban a lények elérték nyílást, ám ekkor sikerült átbillentenem a szekrényt, ami hangos buhanással csapódott a padlónak. Az utolsó másodpercben zárta el az üreg kijáratát, és én megkönnyebbült sóhajjal térdre rogytam. Még percekig hallottam a raj dühös visítását, mialatt megpróbálták elmozdítani a súlyos bútordarabot, ám végül csalódottan húzódtak vissza a barlang sötét mélységeibe.
Mindez hónapokkal ezelőtt történt, és azóta sem mutatkoztak a szárnyas rémségek, többé nem zavarták éjszakáimat vérfagyasztó lármázással. A biztonság kedvéért még jobban lesúlyoztam a szekrényt, de a kétely továbbra is rágta a lelkemet. Vajon tényleg sikerült bezárnom őket? És ha létezik egy másik kijárat a barlangból? Csak reménykedhettem benne, hogy ez nincs így, de minden éjjel nyugtalanul forgolódtam az ágyban, amíg a fáradtságtól el nem aludtam.
Néha még mindig álmodom a mélyben suhogó szárnyakról…
VÉGE