Rózi álma
Amikor egy kislány álmodozik, csupán kergeti a vágyait. Egy gyermek számára még a legapróbb dolgok is elérhetetlennek tűnek, főleg ha az a kisgyerek már egészen pici fejjel tudja, hogy ők nem gazdagok, és náluk nem úgy működnek a dolgok, hogy kitaláljuk és megvesszük.
Rózi is ilyen kislány volt. Szőke, copfos, kék szemű kislány, aki a mindennapjait az álmodozás köré fonta. Édesanyja hamar önállóságra nevelte.
Egy tanyán éltek, ahonnan csak busszal tudtak a városi iskolába járni, és akkoriban még cikinek számított, ha valaki tanyán él. Egy tanyán, ahol el kellett biciklizni vízért a kúthoz, mert náluk nem volt víz bekötve az egyszerű kis házukba, és hát víz az kellett. Na meg fürdeni is kell, de ahhoz jó sok kanna víz kell, hogy édesanyja meg tudja azt melegíteni a kályha tetején a nagy fazékban. Rózi minden egyes nap járt a kútra vízért, de sosem érezte ezt tehernek. Ez számára egy program volt. Amíg a városi gyerekek élvezték az otthoni kényelmüket, neki ezek jelentették az örömöt. Szeretett a kúthoz járni. Ott mindig találkozott a tanyasi szomszédokkal Mancika nénivel, Katival, vagy épp Arankával, és nagyon jót beszélgettek. Sosem érezte tehernek, hogy ő egy vízhordó kislány, inkább örömmel töltötte el, hogy segíthet az édesanyjának, aki tudatosan arra nevelte, hogy a segítség ösztönből jöjjön. Rózi eszerint is cselekedett, és teli szeretettel tette mindezt. Nem kötelességből, hanem szeretett segíteni. A kúthoz járva is mindig álmodozott. Mindig mindenről. Nem volt sok bolti játéka, talán azokból is a legegyszerűbbek. Mindig a fantáziáját használta, és még kavicsokból is tudott csudajó játékokat készíteni. Elég volt számára egy üres margarinos doboz, abban már el is tudta készíteni a fűből és téglaporból álló ebédet a babáinak, amiből nem volt sok, és nem is voltak olyan szépek, de azokat mind egyformán szerette.
Ha épp nem otthon volt, akkor iskolában. Édesanyja mindig szép ruhába öltöztette, és úgy indította útnak. Minden nap elkísérte a tanyájuk közeli buszmegállóba, majd ott megvárta míg felszáll a buszra, így tudta kislányát nyugodt szívvel iskolába indítani. Felszállás előtt édesanyja mindig elmagyarázta, hogy hol szálljon le, de persze a buszsofőr is mindig készségesen segített. Hamar megtanulta a járást, édesanyja bizalma örömmel töltötte el, és mindig észben tartotta annak szavait. Persze látta anyukája szemében az aggódást, de tudta, hogy nincs miért aggódnia, mert mindent megbeszéltek. Ettől függetlenül Rózi mindig izgatottan várta a hazaindulást az iskolából, mert ott már nem volt aki elkísérje a buszmegállóhoz. Szerencsére mindig ügyesen megoldotta, pont úgy, ahogy édesanyja tanította. Amikor hazaért, anyukája mindig ott várta ugyanúgy tanyájuk közeli megállóban. Ilyenkor Rózi lelke is megnyugodott, mert látta a szemében az örömöt, a büszkeséget, és a megnyugvást.
Egyik nap, ugyanígy ment iskolába. A városi buszmegálló és az iskola között volt két boltocska. Az egyik péksüteményeket árult. Imádta az illatát a frissen sült kifliknek, még néha vehetett is magának, mert anyukája adott neki 5 forintot, és abból vehetett kiflit. A másik bolt egy játékbolt volt. Mindig megállt a kirakatnál, és alaposan szemügyre vette a benne lévő játékokat. Volt ott mindig minden, a társasjátékon át a babákig. Neki már ez is örömöt okozott, hogy ezeket nézhette, mert ilyen komoly játékai otthon nem voltak. Őt ez persze nem keserítette el, ettől még szerette nézni őket.
De ez a nap más volt. A játékbolt kirakatába új játékokat helyeztek. Rózi végignézte őket, de a szeme megakadt egy nagy játékbabán, ami egy mosolygó pólyásbaba volt, tündérkék szemekkel, piros arccal, csodaszép ruhácskában.
A baba úgy nézett rá, mintha azt mondaná:
— A tiéd szeretnék lenni!
Nem tudta levenni szemét a babáról. Valamiért annyira vágyott rá, mint még soha semmire. Mintha ő és az a baba összetartoznának, de összeszorul a szíve, hogy nem lehet az övé, és meg sem tudja fogni, mert egy üveglap van közöttük. Egész nap a babára gondolt az iskolában, érezte, hogy összetartoznak. Akarta őt a magáénak tudni! Öltöztetni szerette volna, vigyázni rá, és ugyanúgy gondoskodni róla, mint ahogy az anyukája teszi vele.
Álmodozott, hogy majd ruhácskákat varr neki, hogy cumisüvegből eteti, hogy ő fogja altatni, sőt még babakocsit is csinál neki papírdobozból.
A babáról senkinek nem beszélt az iskolában, nehogy más megvegye. Inkább jobban örült annak, hogy ott van a kirakatban, mert így minden reggel megnézheti, és beszélhet is hozzá. Így kicsit olyan mintha az övé lenne. Hazafele menet az iskolából, ugyanígy megállt a kirakatnál, és a baba szemébe nézve érezte közöttük az egymás iránti vágyakozást. Mintha a babának is lenne egy lelke, ami Rózihoz vágyik. Elköszönt tőle, és alig várta a reggelt, hogy újra találkozzanak. Ahogy hazaért, édesanyja látta a szemében, hogy valami nyomja a szívét. Elmesélte, milyen gyönyörű babát látott a kirakatban, annyira jó hozzá beszélgetni, hogy ő még ilyen szép játékbabát sohasem látott. Felvázolta milyen szép ruhája van a babának, milyen szép tündérkék a szeme, és milyen mosolygós. Azt is elmondta, hogy a baba is beszél hozzá, és ők már örökre barátok. Rózi képzelete határtalan. De legbelül szomorú volt, mert tudta, hogy ő azt a babát sosem foghatja a karjában, csak a képzeletében játszhat vele.
Sosem tudta eldönteni, hogy ők most gazdagok¬-e vagy szegények, mindig csak a városi gyerekekhez tudta viszonyítani magát, és ebből mindig az következett, hogy ők bizony szegények. Akkor még nem értette, hogy a szerénység nem ugyanaz a szegénységgel.
Ők szerényen, és egyszerűen éltek, csak épp más környezetben.
Akkoriban a tanyasi élet és a városi lét között hatalmas különbség volt, és persze a tanyán élőket nevezték hátrányos helyzetűnek. Rózi emiatt mindig kisebbrendűnek érezte magát, holott sok gyerek példát vehetett volna róla.
Na de ott az a baba. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb ez a szép baba egy másik kislányé lesz, mert neki ez csak egy álom. Talán a kisebbrendűség miatt érezte ezt.
Még anyukáját sem merte arra kérni, hogy vegye meg neki, mert ez a baba biztosan nagyon drága, és nekik csak egyszerű és olcsóbb dolgokra telik.
Édesanyja mosolyogva hallgatta szavait, és büszke volt rá, mert ilyen hatalmas szíve van. Másnap reggel újra megállt a kirakat előtt, és minden érzelmét elmondta a babának. Azt mondta, bárkinek is lesz a babája, ő mindig gondolni fog rá, és bízik benne, hogy jó kezekbe kerül. Még egy picit a könnye is eleredt, mert az a baba volt minden vágya, és legbelül tudta, hogy más fog neki babkocsit készíteni, és más fogja megvarrni a ruhácskáit. Alig várta az iskola végét, hogy újra láthassa. Még rajzot is készített, hogy megmutassa, milyen babakocsit tervezett készíteni.
Sietett a buszhoz, hogy még legyen pici ideje a kirakatnál. Ahogy odaért, hiába kereste szemével a babát, sehol sem látta.
Reménykedett, hátha csak elmozdult, leesett, és eltakarja a többi játék, de nem. A baba eltűnt. Valaki biztosan megvette, és már a magáénak tudhatja.
Rózi könnyes szemmel szállt fel a buszra, mintha a szívét tépték volna ki, és elvesztette volna vágyait. Nagyon hiányzott neki a baba, akit sohasem foghatott.
Ahogy leszállt a buszról, édesanyja már örömmel várta. Meglepetésként még palacsintát is készített, mert tudta, hogy az a kedvence. Rózi hiába érezte a konyhába belépve a palacsinta illatát, nem tudott örülni. Folyton a babára gondolt. Picit pityergett is, de anyukája csak félénk mosollyal reagált.
Édesanyja megkérte, még evés előtt segítsen neki összepakolni a szobában.
Nagyon furcsának érezte az anyukáját. Határozottan kérte, hogy igenis segítsen neki pakolni, miközben az sosem szokott ilyen parancsolgatós lenni. Máskor mindig kézmosás, és már ehet is.
Most meg azonnal, és mindenekelőtt pakolni kell a szobában?
Nem is értette, miért lett ilyen az anyukája.
Azt várta, hogy majd öleléssel, és kedves szavaival megvigasztalja. De nem így lett.
Mennie kellett a szobába pakolni.
Mégjobban elkeseredett.
Ahogy belépett a szobába, egy nagy doboz volt az ágyon becsomagolva.
Furcsa volt a doboz, mert nem díszes, nem olyan mint egy ajándék. Inkább csak egy sima papírdoboz, újságpapírba tekerve, mintha poharak vagy egyéb dolgok lennének benne, amiket ki kell pakolni.
Azt gondolta, biztos kapták valakitől, aki már nem használja.
Az anyukája annyit mondott:
— Rózi, kérlek óvatosan nyisd ki a dobozt!
Elkezdte bontogatni, és hirtelen előbukkant legnagyobb vágya, a baba a kirakatból!
Még életében nem érezte azt a gyermeki boldogságot, amit akkor érzett!
Sírt az örömtől, szorította a babát magához, és úgy néztek egymásra, mint akik örökre összetartoznak.
Édesanyja szeméből is kicsordultak a könnyek, mert egy anyának nincs nagyobb öröme, mint gyermekét boldognak lássa!
Egyszerre érezte a mérhetetlen szeretetet az anyukája és a babája iránt, és egyszerre ölelte mindkettőt!
Persze a papírdobozból elkészült a babakocsi, és a szebbnél-szebb ruhácskák is meg lettek varrva.
Rózi először érezte azt, hogy nem kisebbrendű csak azért, mert tanyán él.
Számára az elérhetetlen dolgok többé nem voltak azok!