Egy kis lakás volt Budapesten. Akkora volt, mint egy nagyobb spájz, de mégis annyiba került, mintha valami kastélyban foglaltam volna szobát. Albérlet, természetesen. Budapesten máshogy nem is lehet élni. Ez a második albérletem volt itt. Az első „egész jó” kategóriának számított az alumínium vezetékeivel, az ’50-es évekből hátramarad kapcsolótáblájával, a recsegő, púpos parkettájával, az ócska átfolyós vízmelegítőjével, a konvektoros fűtésével és a szigeteletlen ablakaival. Utáltam, de csak akkor jöttem el, amikor a főbérlő a piaci helyzetre hivatkozva megemelte a bérleti díjat. Úgy határoztam, fizessen neki akkor a piac.
Ez a lakás jobb állapotban volt. A bérleti díj hallatán azon kaptam magam, hogy egészen elfogadhatónak találom. Pedig nem volt az; drága volt. Kezdtem budapestivé válni, és ez megijesztett. A lakás mérete nem igazán zavart; nem kell nagy hely ahhoz, hogy egyedül legyek. Meg minden lakás itt, ami még az „elfogadható” áron futott ennyire kicsi volt. Az egész város olybá tűnt számomra, mintha magányos emberek számára kínálna apró romhalmazokat drágán.
A lakás egyetlen szobájából – ami egyben volt a háló és a nappali is – nyíló ablak a ház pisisárga falára nézett egy belső udvar vagy vízelvezető vagy maga a Pokol fölött, amiben csapdába esett minden hang és ide-oda pattogott a beton- és téglafalak között. Fojtogató volt, hogy minden ablak valami falra nézett, elvette a funkciójukat és értelmüket.
A szemközti falon azonban volt egy különös ablak, amit már első alkalommal is észrevettem. Amennyire megfigyeltem, mindig nyitva volt és mögötte állandó koromsötét uralkodott. Szinte természetellenes volt, habár a napfény soha nem érhette olyan szögben, hogy be tudjon rajta sütni. A főbérlőm azt mondta, a szomszéd lakáshoz tartozik, de nem tudta megmondani, ki lakhat ott.
Akárhogy is, sokszor kaptam magam azon, hogy bámulom az ablakot, a mögötte lévő sötétséget. Vonzotta a tekintetemet, akár egy fekete lyuk, húzott magához. Akármennyit is néztem, soha nem láttam mögötte mozgást. Az a morbid gondolatom támadt, hogy talán a lakók elhunytak az ablak mögött. Ott hevernek hetek vagy hónapok óta a sötétben, oszlanak, kiszáradt bőrük a csontjaikra feszül és arra várnak, hogy valaki végre rájuk találjon.
***
Pocsék hetem volt.
Állásinterjúról állásinterjúra jártam. A Budapesten töltött hónapjaim ebből álltak. Flegma HR-esek a sablon kérdéseikkel. Többszintű, napokig tartó kiválasztási folyamat. Tesztfeladatok és felmérések, amik csak az időt pazarolják. És végül a szokásos: majd értesítjük, majd értesítjük, majd értesítjük.
Soha nem értesítettek.
Már szerda magasságában éreztem, hogy baj lesz. Egyre többet meredtem magam elé ébredések után, vagy sétálgattam fel-alá a szobában a saját gondolataimmal küszködve, mire tudtam magammal kezdeni valamit. Pénteken már fáradtan és kiégve estem be a lakásba. Egy órán át bámultam ki az ablakon a szomszéd örök sötétbe burkolódzó ablakára. Egy idő után úgy éreztem, valaki vagy valami visszanéz rám. Végül döntöttem.
Utáltam ezt a várost, utáltam régen is, és mióta itt vagyok még jobban utálom. Utáltam magamat is. Ha nem találok munkát a következő harminc napban, akkor ennyit értem. Feladom, túl sok pénzt égettem el a semmiért, visszaköltözök anyámhoz vidékre. Legalább ott nem leszek ennyire egyedül.
Végül szombat hajnalban tört rám, ahogyan szokott.
Felriadtam. Először az izmaim irányítatlanul rángatózni kezdtek, az ujjaim megfeszültek, ökölbe szorultak. Aztán az egész testem megfeszült, majd magzat pózba gömbölyödtem, ziháltam, vinnyogtam, nyöszörögtem, karmolásztam az arcom. Kétségbeesés árasztotta el az elmémet. Az a fajta mélységes tehetetlenség érzése, amikor már nincs kiút, nincs megoldás, nincs szabadulás.
Szánalmas nyüglődésem percekig tartott és nem akart véget érni. Sosem akart véget érni. Olyan volt, mintha az agyam egy rosszul megírt programrésze végtelen ciklusába került volna. De még egy végtelen ciklus is megszakítható, ha tudjuk a módját. Nem ez volt az első alkalom, így tudtam a módját. Egy nem túl elegáns módját.
A jobb karom a magasba emelkedett, mintha önálló életre kelt volna. A kezemen az ujjak összeszorultak egy feszes ökölbe, és lesújtott. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Éreztem, ahogyan az agyam megrázkódik, a fájdalom szétterjedt az arcomon. A görcs elmúlt a hasamban, az izmai össze-összerándultak, aztán elernyedtek. Sikerült a hátamra fordulnom; mélyeket lélegeztem és bámultam a sötét plafont. Vége volt és pocsékul éreztem magam.
Nem tudom meddig feküdtem ott a sötétben és hallgattam az éjszakai neszeket, amikor feltűnt, hogy a város zajai szokatlanul tisztán hallatszanak. Nincs meg bennük az a tompaság, ahogyan áthatolnak a falakon és az ablakokon. Mikor oldalra fordítottam a fejemet, meg is láttam miért: a szoba ablakának mindkét szárnya ki volt tárva.
Kábulatomban először fel sem fogtam ennek a jelentőségét, aztán belém hasított a felismerés: nem én nyitottam ki. Gyorsan felültem és megdörzsöltem az arcomat. Az ütések helye már kezdett tompán fájni. Percekig csak bámultam az ablakot, mintha pusztán a szememmel be tudnám csukni. Végül felálltam és kinéztem rajta.
Az épület falai mögött sárgán világító város még sötétebbre festette a szemben lévő falat. De valahogyan mégis ki tudtam venni a szomszéd ablakát. Egy foltot, ahol mintha a sötétség koncentrálódott volna. Ráfókuszáltam és ahogyan a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, még a körvonalait is ki tudtam venni. Ekkor valami egészen különös történt. Valami apró dolog megmozdult az ablaknál és átröppent a sötétségen be egyenesen az én ablakomon. Éreztem, ahogyan nekem ütközött. Tudtam, hogy laknak denevérek a régi tetőszerkezet alatt, ezért egyből arra gondoltam, hogy egy betalált hozzám. Rémülten ugrottam hátra és azonnal a villanykapcsolóért nyúltam.
A fény elvakított egy pillanatra, majd sietve pásztáztam végig a szobát. Nem láttam semmi vadul csapkodó szárnyas lényt. Annál sokkal különösebbre bukkantam. Egy papírrepülő hevert a földön. Felvettem, megforgattam; egy egyszerű, papírból hajtogatott repülő volt. Visszaléptem az ablakhoz. A szomszédos ablakot most egy kicsit jobban láttam, de ugyanúgy sötétség uralkodott mögötte és semmi mozgás. Valami különös késztetés hatására széthajtogattam a repülőt és a különös éjszaka egy csapásra még különösebbre váltott.
„Kívánj és küldd vissza” állt a papíron láthatóan kézzel írt nyomtatott betűkkel. A szomszéd ablakra néztem, majd újra a papírra. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Megtapogattam magam, különösen a fájó arcomat, mert abban sem voltam biztos, hogy ez nem-e valami bizarr álom. Akár valóság volt, akár csak valami lázálom, ha valami ennyire szürreális történik, akkor mindig késztetést érzek, hogy beszálljak én is. Talán ez csak a bogaras szomszéd különös szórakozása, talán valami vicces gesztus, esetleg valami még különösebb. Nem mintha lett volna vesztenivalóm.
Megragadtam a legközelebbi íróeszközt és írni kezdtem. „Azt kívánom, hogy kapjak egy jó munkát.” Felmerült bennem persze, hogy fontos lenne jobban megfogalmazni, mert a kívánságokkal óvatosan kell bánni és hasonlók, de nem igazán voltam abban az állapotban, hogy nagyon frappáns legyek. Meg a szomszéd mégse valami tündér vagy aranyhal.
Összehajtottam a papírt a korábbi repülő formára a hajtások mentén. Ekkor merült fel bennem, hogy hogyan fogom én ezt bedobni a szomszéd ablakán. Egyáltalán, hogy sikerült neki bedobni hozzám? Pár pillanatot méláztam csak ezen, mert igazából nem számított. Céloztam és hajítottam. Túl erősre sikerült. A repülő elstartolás után alábukott a mélybe, de egy pillanattal később felemelkedett, talán valami légáramlat elkapta, a szomszéd ablaka felé siklott és eltűnt az ablakkeret mögötti sötétben.
Pár percig csak meredtem a sötét ablakra, de nem történt semmi. Becsuktam az ablakot, leoltottam a villanyt és visszafeküdtem. A különös eset pörgött a fejemben, ameddig az egész végül csak egy álomnak tűnt.
***
Hétfőn egykedvűen böngésztem az álláshirdetéseket. Egy idő után már összefolytak előttem és az összes ugyanolyannak tűnt ugyanazokkal a kulcsszavakkal a fiatalos csapatról, versenyképes fizetésről és a többiről. Dél körül váratlan hívást kaptam az előző főnökömtől.
– Na, hello! Mi a helyzet? – kezdte. – Milyen Budapesten?
Sóhajtottam egyet.
– Utálom, minden borzasztó és meg akarom ölni magam – válaszoltam fáradt hangon.
A vonal másik oldaláról csak egy hosszú csend volt a válasz.
– Ezt sajnálattal hallom – szólalt meg végül. – Egyébként azért hívlak, mert most döntöttek egy projektről, ami pont olyan jellegű, hogy rád gondoltam és szeretném a segítségedet kérni benne. Persze, ha ráérsz.
– Még nem találtam itt munkát, úgyhogy ráérek – vallottam be. – A dolgok viszont elég húzósak az albérlet miatt.
– Jól van. Figyelj, lepapírozzuk, aztán a fizetést a szokásos módon rendezzük.
A szokásos mód azt jelentette, hogy egy része a pénznek borítékban érkezett. Rosszul kellett volna éreznem magam miatt, de igazából örültem, hogy lesz végre valami munkám, még ha az ugyanaz is, amit korábban is csináltam. Még egy órát beszéltünk arról, hogy miről is szólna ez az új projekt. A végén kicsit megsürgettem, hogy a papírokat jó lenne minél hamarabb intézni, még a héten.
Mindezek után némileg nyugodtabbnak éreztem magam. De ahogyan ott ücsörögtem és csak bámultam magam elé, belém furakodott a csalódottság. Nem volt szerencsém eddig, de azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy így legalább nyerek egy kis időt. Csak egy kis idő kell, és ha jön egy lehetőség, akkor tudok váltani.
Egy árnyék suhant át a szobán; ez kizökkentett. Talán egy madár repült el az ablak előtt, gondoltam. Felálltam és kinéztem. A túloldali falról, rejtélyes sötétbe burkolódzva nézett vissza rám a szomszéd ablaka.
***
Nem szerettem a városban sétálni. A parkjai szépek voltak, de az utcákat nem szerettem. Szűkek voltak, zsúfoltak, fojtogatóak és rondák. Elmehettem volna egy parkba kiszellőztetni a fejem, de már az odajutás gondolata is teher volt. Olyan lett volna, mintha víz alá kellene mennem minden alkalommal, ha levegőt akarok venni. Így időm nagy részét a házban töltöttem.
Egy darabig a körfolyosóról bámultam az eget. Később lesétáltam a középen lévő kis kertbe és felnéztem. A falak emeleteken keresztül törtek felfelé, az égnek csak egy apró szeletét láthattam, és ha szerencsém volt, egy-két madarat is. A körfolyosók korlátaival egészen börtön hangulata volt az egésznek.
– Keres valakit? – Egy idős férfi lépett elő az egyik nagyobb bokor mögül kezében metsző ollóval. Ekkor vettem csak észre a kint heverő szerszámos dobozt, öntözőkannát és a slagot is.
– Jó napot – köszöntöttem zavaromban. – Nem, én itt lakok. Csak kijöttem levegőzni.
Az idős férfi munkásnadrágjába törölte a kezét.
– Még soha nem láttam itt.
– Nem régen költöztem ide. – Felmutattam. – A harmadikra, a sarokba.
Az öreg felemelte a tekintetét arra, amerre mutattam.
– Á, maga az új albérlő.
Bólintottam.
– Tóth Géza, de maga is csak híjon Géza bácsinak, ahogyan mindenki. – A kezét nyújtotta, de hirtelen vissza is húzta, és felnevetett. – Nem fogok inkább kezet, mert koszos vagyok.
Én is bemutatkoztam.
– Én afféle karbantartó vagyok itt – magyarázta. – Megcsinálok ezt-azt. Javításokat, rágcsáló csapdákat teszek ki, de főleg a kertet tartom rendben. – Végigmutatott a bokrokon és virágágyásokon. – Más sajnos nem csinálja meg, aztán csak elgazosodik.
– Jó is, ha van egy kis zöld itt – mondtam. – Sokkal barátságosabb. Láttam hasonló épületet, aminek ez a belső udvara teljesen le volt betonozva.
– Így, így – helyeselte Géza bácsi. – Maga se budapesti, ugye?
– Nem – vallottam be. – Ennyire látszik?
– Ne vegye magára – vigyorogta az öreg. – Csak az elődei, az albérletben, is mind vidékről jöttek fel.
– Sokan voltak?
Géza bácsi megdörgölte az állát.
– Úgy négy-öt jut így eszembe. Volt, aki Miskolcról jött fel, volt egy Debrecenből, a Balaton mellől, Zalából valami faluból. De egyikük se maradt sokáig.
– Hogy-hogy?
– Semmi komoly nem történt velük, ne aggódjon – legyintett Géza bácsi. – Valószínűleg csak jobb helyet találtak. Az a lakás átjáróház volt, mióta az eszemet tudom. – Elgondolkodva felpillantott a lakásom irányába. – Most, hogy így belegondolok az egyik lakót a rendőrök vitték el. Adócsalás miatt, ha jól emlékszem.
Én is felnéztem a lakás irányában. Jobban belegondolva nem tűnt annyira furcsának, hogy mindenki hamar tovább állt innen. Az ember csak addig marad, ameddig egy jó munkát talál, aztán már mehet is egy jobb helyre lakni. Valószínűleg drágábban. Egyelőre nekem is úgy tűnt távozok, de nem tovább, hanem inkább vissza.
– A szomszédokat ismeri? – kérdeztem, amikor már kezdett a hallgatás túl hosszúra nyúlni.
– Egy család lakik ezen az oldalon – mutatott fel. – Sokat veszekednek. Néha visszhangzik a ház tőlük. – Bizalmasan közelebb hajolt és lehalkította a hangját. – A férfi, tudja, sokat iszik. A nő viszont nem keres valami jól, így nem tudja otthagyni.
Megértően bólogattam.
– Van egy lányuk – tette hozzá. – Kedves lány. Sajnálom őt is és az anyját is.
– És a másik oldalon? – kérdeztem és egyből a sötét ablak rajzolódott ki a fejemben.
– Különös fickó. – Az öreg zsebre dugta a kezeit. – Azt beszélik, ÁVÓs volt nagyon régen. Aztán megbolondult. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára. Csak nem okozott valami problémát?
A kérdésre akaratlanul felkúszott az egyik szemöldököm. Géza bácsi úgy nézett rám ráncos barna szemeivel, mintha sejtene valamit.
– Ami azt illeti történt valami – kezdtem. – Bár nem nevezném problémának. Az ablakaink egymásra néznek és az éjjel átdobott egy papírrepülőt.
Az öreg elmosolyodott. Nem tűnt különösebben meglepettnek.
– Igen, hallottam korábban, hogy csinál ilyet. De ne törődjön vele. Csak egy vén bolond, valószínűleg beteges is, de ártalmatlan. – Elfordult és végignézett a szerszámain. – Na, de jobb, ha visszatérek a munkához, mert sosem végzek.
– Nem akartam feltartani – mondtam bocsánatkérően.
– Ne is foglalkozzon vele – vigyorogta az öreg. – Örvendtem. És ha bármiben tudok segíteni, nyugodtan szóljon.
– Köszönöm – bólintottam.
Pár pillanatot még ácsorogtam, de amint indultam volna, az öreg hangja megtorpanásra késztetett.
– És még valami. A lifttel csak óvatosan, mert hajlamos beragadni, meg néha betévednek oda denevérek. Egyszer egy öregasszony összetalálkozott eggyel lefelé jövet. Azt a sipítozást.
Az öreg jóízűen felnevetett. Én is vele nevettem, aztán elindultam a lépcsők felé.
***
Mindig, amikor a szomszéd sötét ablakára néztem, egy csontos öregembert láttam egy tolószékben, amint repülőket hajtogat és hajigál át a szomszéd ablakán. Amiket elvétett pedig halmokban gyűlnek a katlanban az ablakok alatt. Talán így is volt, soha nem néztem le az ablakból, hogy mi is van ott valójában.
Elgondolkodtatott, hogy még ha a szomszédom bolond is, miféle rejtélyes szándék vezérelheti. Bizonyára érdekes lehetett olvasni mások éppen aktuális vágyait és elmerengeni, miféle emberek lehetnek azok, akik éppen ilyesmit kívánnak. Az emberek pedig kívánnak, még ha tudják is, hogy csak a hóbortos szomszéd az, mert ilyenek az emberek. Ezért működnek az interneten azok az oldalak, ahol titkokat lehet névtelenül megosztani. Csak itt vágyakat, mert az emberek meg akarják ezeket osztani valakivel, hátha valóra válik.
Soha nem értettem azt, hogy egy kívánságot nem szabad megosztani, mert nem válik valóra. Talán emiatt is különös módon vártam a következő repülőt. A napok és a hetek egymást követték, és úgy tűnt ennyi volt. Egyetlen kívánságom volt csak.
Óriási dörgésre riadtam fel. Odakint tombolt a vihar; a villámok be-bevilágították az éjszakát. Csak feküdtem az ágyban, hallgattam a mennydörgést és a párkányon és az ablakokon doboló esőt. Szerettem a nyári viharokat és az esőt, a hangjukat valahogyan nyugtatónak találtam. Lassan el is kezdtem alámerülni az álmokba.
Zörgés zavart fel. Talán a másodiknál vagy a harmadiknál másztam ki az ágyból, mert először úgy tűnt csak a szél verte neki az esőt a bejárati ajtónak. Kibotorkáltam az előszobába, ahol már erőteljesebben hallottam az ismétlődő zörgést. Nem volt kétség, valaki állt az ajtó előtt; egy éles villámlás ráfestette a sziluettjét az ajtóba épített ablakra.
Ki lehet az hajnalban?
Felnyomtam a villanyt, de nem működött. Talán a vihar betett a hálózatnak.
– Ki az? – kiáltottam. Nem kaptam választ, csak kitartóan zörgött.
Nem bíztam annyira ebben a városban, hogy hajnalban csak úgy kinyissam az ajtót akárkinek, aki kopog. De nem adta fel, talán tényleg valami fontos lehet. Ahogyan átléptem a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy kést – a biztonság kedvéért – felfedeztem a kopogásában valami gépies rendszerességet is. A szünetek, az erő, az ütem, mind ugyanolyanok voltak minden alkalommal.
Mikor kitártam az ajtót az éjszakába, az arcomba csapott az eső, de nem állt ott senki. Kidugtam a fejem, de nem láttam sehol senkit. Az ablakok mindenhol sötétek voltak. Egy villámlás bevilágította a házat, megcsillant a nedves korlátokon és taposókövön. Minden csendes volt és üres.
Visszaléptem a lakásba és a tenyeremmel megtöröltem az arcom. Amikor visszafordultam a szobába, azonnal ledermedtem. Az ablak ki volt tárva, az üvegtáblákon fekete cseppekben csorgott a víz, az eső befröcskölt a parkettára. Most egészen biztos voltam benne, hogy nem én hagytam nyitva. Óvatosan léptem be; a talpam alatt megnyikordult a régi parketta. És ekkor a villámlás fénye egy szempillantásnyi időre kirajzolt egy háromszög alakú, hosszúkás tárgyat a földön.
Egy papírrepülőt.
Felvettem; egyáltalán nem volt nedves. Pedig a nehéz esőcseppeken még átrepülni is képtelennek kellett volna lennie. Kibontottam. A félhomályban is ki tudtam bogarászni az ismerős írást.
„Kívánj és küldd vissza.”
Kibámultam az esőbe. Elbizonytalanodtam a helyzet valódiságában, de egy perccel később már azon töprengtem, mit kívánhatnék. Az ember annyi mindent akar az életben, de amikor megkapja a lehetőséget, hogy kívánjon bármit, semmi nem jut az eszébe. Akkor én is így voltam, mígnem valahonnan egy gondolat bukkant fel a fejemben.
A telefonom fényénél azt írtam a papírra: „Azt kívánom, hogy találkozzak életem szerelmével”. Bugyuta, tudom. Kívánhattam volna világbékét, végtelen pénzt, hogy tudjak repülni vagy láthatatlanná válni, de én mindig egyszerű, realisztikus dolgokra vágytam. A szupererő vagy a teleportáció nem izgattak igazán, unalmasnak tartottam őket, elvégre mindenki ilyeneket kívánt volna. Nekem sokkal többet ért, ha nem vagyok egyedül, és, hogy őszinte legyek, akkor nagyon jó lett volna, ha van ott valaki velem.
Ezután összehajtogattam a papírt és kihajítottam az ablakon. A papírrepülő úgy szelte át az éjszakát, mintha az eső és a szél nem is létezett volna, majd eltűnt a szomszéd ablakának sötétjében.
***
A vonatom begurult Kelenföldre. Éppen munkaügyi papírok aláírásáról tértem vissza. Megdöbbentőnek találtam, hogy olyan munka mellett, amit maximálisan el tudtam végezni otthonról, papírok aláírogatásával kell máig foglalkoznom.
Az aluljáróba vezető lépcső aljára érve már ki is szúrtam a látszólag céltalanul bóklászó, terhesnek tűnő lányt, aki valójában következő áldozatát kereste, akiről le tud talán húzni némi pénzt azzal az indokkal, hogy haza tudjon menni. Csak pár pillanatra kell megállnod és már meg is indul feléd. Ha elég időt tölt Budapesten az ember, ösztönösen rááll, hogy kiszúrja az ilyesmit. Meg onnan tudtam, hogy az eltelt évek alatt többször megállított már ez a lány; úgy tűnik azóta nem sikerült hazajutnia, és megszülnie.
Magabiztosan megindultam a metrólejáró felé már előre felvéve azt az arcomat, amivel levegőnek fogom nézni a lejáró előtt szobrozó adománygyűjtőt – aki vagy legitim szervezetnek gyűjtött vagy nem, nem lehetett tudni.
– De nem érted, hogy szeretlek, bazdmeg!
A kiáltás elég erős volt, hogy egy pillanatra felverje az aluljárót uraló monoton zajt. Megtorpantam és megláttam, ahogyan a túloldalon egy fiatal srác magyaráz vehemensen egy lánynak, akinek láthatóan nagyon elege van. A srác arcáról leolvasható volt, hogy fortyogott benne az indulat; kinyúlt a lány felé többször is és megragadta, de az lerázta magáról és visszaszólt neki.
Láttam, hogy többen észrevették a folyamatban lévő veszekedést, de csak elfordultak. Még a közelükben lévő feljáróban álló magas, fekete kabátos alak is csak mozdulatlanul állt nekik háttal. A gyomromban felerősödött a késztetés és elindultam feléjük.
Pár lépés után a lány észrevett; összeakadta tekintetünk, majd a srác ismét megragadta a kezét.
– Nem érdekel, nem érted? – förmedt rá a lány és kiszabadította a kezét. – Elegem van. Vége.
A srác arca összerándult, az ajkai megfeszültek és egy mordulással az elsétáló lány után kapott, megragadta a karját, láthatóan durvábban, és visszarántotta úgy, hogy kis híján elesett.
– Hé! – A kiáltásom mélyről tört elő. Normális esetben nem vagyok hangos, így a saját hangom ereje még engem is váratlanul ért. Egy pillanatra kisöpört az aluljáróból minden zajt és döbbent csönd maradt csak utána.
A srác ekkor vett észre. Némán rám meredt. Először ledöbbent, aztán újra dühös lett, de nem szólt, talán a szavakat kereste. Nem láttam, mert rá fókuszáltam, de úgy éreztem, mintha mindenki a kis jelenetünket nézte volna. Így bármit is mondott volna, csak arról állított volna ki bizonyítványt nagy nyilvánosság előtt, hogy tényleg egy seggfej.
Nem mondott semmit. Elengedte a lányt, aki azonnal elsietett a metrólejáró felé. Követtem, miközben tovább szemeztem a magában fortyogó pasijával. Nem jött utánunk.
– Köszi – mondta halkan a lány, amikor már a peronon állva vártuk a metrót.
– Szívesen – válaszoltam. Csinos lány volt hosszú, szalmaszőke hajjal és kék szemekkel. Az orra kissé dundi volt és szeplők pettyezték, a szája széles volt a jobb sarka fölött egy sötét anyajeggyel. – Minden rendben?
– Nem – sóhajtotta. – De most már… nem érdekes.
Nem beszéltünk ezután. A metró begurult; felszálltunk. Én közvetlenül az ajtónál lévő kapaszkodónál álltam meg, ő leült egy szabad helyre némileg beljebb a kocsiban és a telefonját kezdte nyomkodni. A Kálvin térnél láttam utoljára, amikor ő is leszállt, de elveszett a forgatagban, miközben az átszállókkal együtt sodrótam a 3-s metró felé.
Megvolt a napi jócselekedet, gondoltam, miközben zötykölődtem a metróval a Deák Ferenc tér felé, megmentettem egy bajbajutott hercegnőt vagy mi. Most pedig itt az ideje visszatérni a nyomasztó és fojtogatóan monoton létezésbe.
Már éppen kezdett eluralkodni rajtam a bágyadt beletörődés, amikor a Ferenciek tere után váratlanul elment a világítás, majd a vonat megállt az alagútban.
– Na, ez új – jegyeztem meg meglepetten pislogva a sötétben.
A kocsiban uralkodó koromsötétben csillagocskákként villantak fel a telefonok képernyői és lámpái. Az emberek sutyorogni kezdtek egymás között, mintha félnének, hogy felzavarnak valamit a feketeségben.
Megilletődve ücsörögtem, majd az első mozdulatommal kitapogattam a zsebemben a telefonomat, az egyetlen személyes fényforrásomat. Ahogyan teltek a percek és a világítás nem akaródzott visszatérni, egyre inkább tudatosult bennem, hogy beszorultunk egy nem működő vonatba egy szűk járatba a föld alatt.
Az elmémben nyugtalanító gondolatok kezdtek felszínre bugyogni. Emlékeztem rá, hogy a 3-as metró hajlamos lerohadni, és arra is, hogy volt rá példa, amikor kigyulladt. Nem a tűzzel lett volna probléma, hanem a zárt teret belepő füsttel, ami hamar pánikhoz és halálhoz vezetne itt, kitudja hol, két állomás között. A gondolatmenetem végén akaratlanul is szimatolni kezdtem.
A vonat veszteglésének oka egyre inkább úgy tűnt komplexebb annál, mint amit gyorsan meg lehetne oldani, ugyanakkor látszólag semmi közvetlen veszély nem fenyegetett minket. Így csak ücsörögtem türelmesen, mert mást nem nagyon tehettem. Figyeltem az emberek mocorgó sziluettjeit a pislákoló fények között. A közeli ajtónál kettő embersziluett a vészhívó gombját nyomkodta nem sok eredménnyel. Ahogyan az idő telt és a korai meglepettség elmúlt, az emberek felbátorodtak és egyre hangosabban és vehemensebben méltatlankodtak egymásnak.
A sötétség kezdett álmosítóan hatni rám, így hatra dőltem és behunytam a szemem. Talán el is aludtam egy percre.
Összerándulva riadtam fel arra, hogy hűvös szellő csapódik nekem. A szemeim felpattantak és zavarodottan néztem körbe; még mindig sötét volt. A hideg érzéséből arra gondoltam, hogy talán kinyitották az egyik ajtót. Elnézve a kocsiban mindkét irányban azonban nem láttam semmi változást. A telefonképernyők szentjánosbogarakként imbolyogtak türelmesen.
Már éppen dőltem volna vissza, amikor a szemem sarkában a vibráló fények között valamit megpillantottam. Először azt hittem csak az egyik kapaszkodó rúd vet különös árnyékot a kocsi közepén. Ahogyan jobban szemügyre vettem egyértelművé vált, hogy egy ember volt az valami hosszú, sötét kabátban és kalapban vagy sapkában. Valamit mégis zavaróan különösnek találtam benne, és minél tovább néztem annál több lett az a valami.
Először is elképesztően magas volt, úgy látszott a feje majdnem érintette a kocsi tetejét. De talán csak a fények miatt tűnt így. A kocsi közepén állt, mereven, teljesen mozdulatlanul, amit még inkább kihangsúlyozott a körülötte lévő emberek hullámzó árnyékai.
Egy kiáltás hangzott mögöttem. Megugrottam és azonnal odafordultam; egy árnyékot láttam felém zuhanni. Ösztönösen felé kaptam, hogy megállítsam az esésben, de nehezebb volt, mint számítottam rá; nem tudtam teljesen megtartani. Nagyot kondult, ahogyan nekiesett az üléssor végén lévő kapaszkodónak; feljajdulva kapott a fejéhez.
– Basszus, jól vagy? – kérdeztem és segítettem neki leülni.
– Igen – nyögte. – Nem. Nem tudom.
– Várj csak.
Előkotortam a telefonom, bekapcsoltam a lámpáját és az arcára világítottam. Ugyanaz a lány volt korábbról; a fájdalomtól fintorogva fogdosta az orrát.
– Na, milyen? – kérdezte elvéve a kezét.
– Nem látszik semmi – mondtam. – Mennyire fáj?
– Eléggé – válaszolta; szipogott és nagyokat pislogott.
– Nem vészes – nyugtattam. – Ha nem hallottál reccsenést, akkor nem tört el.
– Csak az amúgy is bazi nagy orrom akkorára fog dagadni, mint a bazilika kilincs – panaszkodott. A megjegyzésén még én is elnevettem magam. – Ez egyáltalán nem az én napom. De kösz a segítséget.
Leengedtem a telefonom, hogy ne világítsak tovább az arcába; ekkor ismert fel.
– Te vagy az? – szólt meglepetten.
– Attól tartok.
Elvigyorodott; széles mosolya volt.
– Mi vagy te? Az őrangyalom?
– Vagy egy ómen, ha mindenféle balszerencse ér, amikor a közelben vagyok.
– Az előbb akadályoztad meg, hogy teljesen összetörjem magam – magyarázta. – Meg odafent is segítettél. Ma tényleg rám fér egy őrangyal. Köszönöm.
– Örülök, hogy segíthettem.
– Trixi vagyok egyébként.
Milyen különös név, gondoltam, majd én is bemutatkoztam.
– Szóval – szólalt meg némi hallgatás után – esetleg mozgásra tudnád bírni a metrót is?
– Bárcsak – feleltem.
– Vajon meddig tart ez még? – sóhajtotta Trixi.
– Sokáig nem tarthat – szóltam. – Előbb-utóbb valakinek feltűnik, hogy eltűnt egy vonat. Aztán, ha valaki nagyon rossz helyre tette a kávéját, lejönnek értünk. Mondjuk jöhetnének gyorsabban is. Egy darabig érdekes a sötétben ücsörögni, de kezd nyomasztó lenni.
– Nekem nincs bajom a sötéttel, inkább a szűk helyeket utálom – magyarázta a lány; közelebb dőlt hozzám, hogy benne legyen a telefonom lámpájának a fényébe. – Tudod, az olyan szűk járatok például, ahol nem tudsz megfordulni, alig van hely a kezeidnek és hasonlók.
– Ne is mondd. Nekem a rémálom, hogy egy ilyen járatban kell másznom. – Megborzongtam. – Mint abban a horrorfilmben, amiben lemásznak egy barlangba és ilyen vak, előemberek vadásznak rájuk.
– Tudom melyik – vágta rá Trixi. – A barlang. De régen láttam.
– Az – vágtam rá én is.
A fények hirtelen visszatértek. Még éppen hallani lehetett, ahogyan néhányan megkönnyebbülten fellélegeznek, de mielőtt bárki bármit szólhatott volna, újra sötétség borult ránk. Pár pillanattal később újra visszajött a világítás, majd vibrálni kezdett és kialudt, aztán ez ismétlődött.
– Ez szokott ilyet csinálni? – kérdeztem bizonytalanul és előrehajoltam, hogy lássam mi történik a kocsiban.
– Nem – válaszolta Trixi talán még bizonytalanabbul; összehúzott szemekkel forgolódott, mintha a probléma okát keresné. – Ez még a metrólerobbanásokhoz viszonyítva is extrém.
Miközben figyeltem a metrókocsi folyosóját a szemem a magas árnyékra terelődött, ami még mindig ott állt a kocsi közepén. Azonban amikor a fény pár pillanatra betöltötte a vagont, az árnyék eltűnt, majd újra ott volt, amint minden ismét ellepett a sötétség.
– Mi a franc?
El nem tudtam képzelni mi vethet ilyen árnyékot csak a sötétben. Zavartan pislogva figyeltem az árnyékot. Talán a villódzó fények is közrejátszottak benne, de minden alkalommal, amikor kialudtak a fények, egyre közelebbinek tűnt.
Váratlanul a világítás felkapcsolt és a vonat elindult. Az egész kocsi egyszerre kiáltott fel örömében. Én arra számítottam, hogy hirtelen megint megállunk és minden sötétségbe borul, de szerencsére nem ezt történt; lassan, de biztosan zakatoltunk előre.
– Jó sokáig tartott nekik – panaszolta Trixi. – Már kezdtem azt hinni, hogy olyan metróbaleset lesz a vége, mint a Végsőállomásban. Azt láttad? – A szemöldököm felkúszott, ahogyan rápillantottam, de nem szóltam. Trixi szégyenlősen lesütötte a szemét és elmosolyodott; így a fénynél szép mosolya volt. – Nem kéne ilyesmikről beszélnem egy döglődő metrón. Bocsi, fura agyam van.
Felnevettem.
– Semmi gond. Nekem is. Egyébként az elsőt láttam vagy ezer éve, de nem rémlik melyik végén volt a metró.
A Deák Ferenc térnél a hangosbemondón felszólítottak mindenkit, hogy szálljon le a vonatról. Ez volt nekem a célállomás amúgy is, de Trixivel annyira belemélyedtünk a horrorfilmekről való beszélgetésbe, hogy arra mentem, amerre ő is. Eredetileg tovább ment volna a metróval, de úgy döntött elég volt neki ennyi egy napra, ezért a buszmegállóig sétáltam vele.
Kicsit megilletődött, amikor a busz érkezése után közöltem vele, hogy én a másik irányba megyek. Integetett, miután felszállt. Figyeltem, ahogyan a busz elgurult, aztán gyalog indultam haza. Sajnáltam, hogy valószínűleg nem találkozok vele többet.
***
Hamar rá kellett jönnöm, Budapesten az étel házhoz rendelése egy komoly logisztikai probléma, ami órákat tud igénybe venni függetlenül attól, hogy helyileg hol van az indulási pont. Nem mondhatnám, hogy értem az okát. Odahaza egy órán belül mindig kiért a rendelés. Itt ez három óra minimum. Ezért úgy döntöttem, magam veszem kézbe a dolgot. A séta is rámfért, így eljártam gyalog, ha akartam enni valamit.
Ez egyik ilyen alkalommal a közeli Burger Kingbe tértem be. Kivártam a soromat, nem különösebben figyelve a környezetemre, éppen valami aktuális munkahelyi feladatot pörgetve a fejemben. Mikor végre sorra kerültem és felpillantottam az eladóra, belém hasított a felismerés.
Trixi volt az. A haja lófarokba volt kötve és Burger Kinges sapkát viselt, de a széles szájáról, az orráról és a szája sarka fölötti anyajegyéről azonnal felismertem. A névtábláján szereplő „Trixi” felirat pedig még inkább megerősítette ezt. Kék szemein látszott, hogy ő is felismert.
– Szia! – A szája jellegzetes, széles mosolyra húzódott. – Te vagy követsz engem, vagy ez a város tényleg összement.
– Egészen biztosan az utóbbi – vágtam rá. – És legutóbb sikerült rendben hazajutnod? Nem robbant le a busz is alattad?
– Nem szerencsére – sóhajtotta és az előtte lévő panelt böködte az ujjával. – De az tényleg nem az én napom volt. A veled való találkozás és beszélgetés volt az egyetlen értékelhető dolog aznap. Szóval, mit kérsz?
Leadtam neki a rendelésem; bepötyögte a gépbe.
– Merjek bele nem kérni uborkát? – Az arcomra akaratlanul bugyuta vigyor kúszott.
A szőke lány laposan rám nézett; az ajkait összepréselte, de csak kitört belőle egy vigyor. Tetszett, amikor teliszájjal vigyorgott.
– Ne bosszantsd fel azt, akinek hozzáférése van a kajádhoz! – figyelmeztetett.
Megadóan feltettem a kezeimet.
Hallgatás telepedett ránk. Szinte eltompult a körülöttem ácsorgó vendégek nyüzsgése és a konyhából áradó csörömpölés és az olaj sercegése. A lány arcát bámultam, a kék szemeit és a dundi orrán lévő apró szeplőket. A hallgatás csak egyre nyúlt; zavartan félrevontuk a tekintetünk egymásról.
– Mennyi ilyen uborkaellenes lobbista szokott itt lenni? – szólaltam meg végül.
– Túl sok – sóhajtotta kicsit rájátszva. Aztán rátámaszkodott a pultra és közelebb hajolt; lehalkította a hangját. – Általában normálisak az emberek, de mindig van egy, akinek valami baja van. El nem tudod képzelni mik.
– Részvétem. – Én is halkabban beszéltem. Nem tudom miért. – De ez ilyen törvényszerűség, hogy minden társaságban van az az egy gyökér, aki nem…
– Trixi!
A konyha felől jött a kiáltás. A lány azonnal megperdült, és egy gyors „bocsi” után be is sietett konyhába. A poharakat, zacskókat, dobozokat és tálcákat tároló szekrény fölött láttam, ahogyan egy vékony sráccal beszélt. Ugyanaz volt, akivel vitatkozott az aluljáróban. Az első gondolatom az volt, hogy kemény lehet a seggfej exeddel egy helyen dolgozni – már ha szakított vele. A második gondolatom pedig az volt, hogy remélem a srác nem ismert fel és főleg nem rakott valami nem odaillő ajándékot a kajámba.
Trixi visszatért; bosszúsnak tűnt.
– Tessék. – Az üdítőmet nyújtotta felém.
– Minden oké? – kérdeztem.
Hátrapillantott a vékony srácra.
– Ja – sóhajtotta. Ez a sóhaj fáradt volt és őszinte.
– Főnököd?
– Nem, rosszabb. Az exem. – Halkan beszélt és hátra-hátra pillantott. – Az sem segít, hogy előléptették hamburgersütővé, és most az hiszi dirigálhat. Főleg nekem.
– Sajnálom. És te mi vagy?
– Krumplisütő – válaszolta komolyan.
Sikeresen visszafojtottam egy nevetést.
– Hát, én nem tudom, hogyan működik ez a Burger King kasztrendszer – kezdtem –, de személy szerint a krumplistőnek sokkal több tisztelet járna. Elvégre a sültkrumpli az emberiség legnagyobb találmánya.
Egy kicsit elmosolyodott ezen. A vékony srác, mintha megérezte volna, kidugta a fejét a konyhából.
– És jó lenne, ha eltakarítanál magad után, Trixi!
A lány meg sem fordult, csak forgatta a szemét és frusztráltan felmordult. Összecsomagolta a rendelésem maradékát és odanyújtotta.
– Ments ki innen – mondta fojtott hangon.
– Örömmel, ha megmondod, hogyan. – Meggyűrögettem a kezemben a zacskót és felnéztem a lányra. Felmerült bennem egy gondolat, és mivel úgy ítéltem meg, a következménye a legrosszabb esetben sem olyan rossz, mint egy lassú, fájdalmas halál, így úgy döntöttem, miért is ne. – Ha gondolod, miután végeztél, meghívlak valamire. Ígérem, nem Burger Kingre.
És ekkor váratlan dolog történt: Trixi beleegyezett.
Különös, hogy amikor egy fiú egy lánnyal találkozót beszél meg, akkor a fiú rögtön randimódba vált és képes akár egy órával is előbb a megbeszélt helyen lenni, nehogy elkéssen. Ehhez hozzáadva, hogy én amúgy is korán érkezős fajta voltam ha megbeszélt időpontokról volt szó eléggé stresszessé tette a várakozást. Egyszerűen nem tudok másra koncentrálni, ha tudom, nemsokára mennem kell valahová. Ráadásul ebben az esetben első randiról volt szó.
Már sötétedett, amikor a megbeszélt helyre érkeztem. Korai voltam, de Trixi már ott várt; a széles mosolyát már távolról láttam. Megkérdeztem, volt-e valami konkrét hely, ahova el akart menni. Csak a fejét csóválta. Szerencsére ismertem pár helyet Budapesten, ahol korábban megfordultam néhányszor még a felköltözésem előtt. Elvittem hát az egyik gamer bárba, amit ismertem.
– Hogyhogy nem alkoholosat kértél? – kérdezte Trixi, miután kikaptuk a különféle színű italainkat és leültünk egy szabad helyre; hétköznap nem volt annyira zsúfolt a hely.
– Nem igazán kívánom most annyira – válaszoltam. – Meg amúgy sem vagyok nagy italozó, különösen hétköznap nem.
– Megkostólhatom? – Vágyakozó tekintettel vizslatta a poharamat.
– Persze. Nem bírnád ki, mi? – mosolyogtam és odatoltam az italomat.
– Ez a szokás, nem tudtad? – Magához húzta a poharat. – Ha rendelünk piát, sütit, fagyit, mindig megkóstoljuk egymásét.
– Különben lesújt ránk az univerzum?
– Pontosan. Kérsz az enyémből?
– Miért is ne – Átnyúltam az ő italáért. – Nem akarnám, hogy megharagudjon az univerzum.
Beleittunk egymás italába. Az övé elég édes volt, talán az ananásztól, de nem annyira, hogy ne éreztem volna benne a vodkát.
– Ez most tényleg rámfér – mondta Trixi és belekortyolt ezúttal a saját italába; megborzongott. – Amennyi minden történt mostanában.
– A hamburgersütő? – kérdeztem óvatosan.
– Ne is mond – sóhajtotta. Belebámult a poharába. – Az is, meg van minden más is, de nem fontos. Csak szívás.
– El tudom képzelni – mondtam. – Én sem mondhatok túl sok jót az utóbbi időszakról.
– Lehet neked is le kéne gurítanod pár ilyet akkor. – Játékosan billegette a poharát. – Én biztosan fogok.
– Csak ne vidd túlzásba, mert fogalmam sincs hova kéne hazavinnem téged.
– Majd elviszel magadhoz a hátadon, leraksz egy kellemes, meleg sarokba, aztán én elleszek ott. – Miközben beszélt kipirosodott arcára kúszott az az egyedi, széles mosolya.
– Már is azon a szinten vagyunk, hogy csak úgy hazavihetlek?
Trixi csak nézett rám, de válasz helyett csak belekortyolt az italába.
– Szóval, hol is fejeztük be legutóbb? – váltott témát váratlanul.
– Micsodát? – pislogtam értetlenül.
– A metrón, a horrorfilmekről.
– Ó, a Végsőállomásról és A barlangról beszéltünk.
– Ja, igen, mert félsz a szűk helyektől.
– Nem félek tőlük, hanem rettegek – javítottam ki.
– És a második részét láttad?
– Van A barlangnak második része? – kérdeztem meglepetten.
És így telt az este. Beszélgettünk, nevettünk és jól éreztük magunkat. Legalábbis én biztosan, és úgy tűnt ő is. Nem is emlékeztem igazán mikor beszélgettem bárkivel ilyen elmélyülten bármiről, mint most Trixivel. Az idő is régen veszítette el ennyire a jelentőségét. Valószínűleg még hajnalban is ott ültünk volna valami koktél mellett és diskuráltunk volna valamiről, ami éppen kipattan a fejünkből.
Amikor hazaindultunk, csak a metróig kísértem. A bejáratnál kicsit ügyetlen volt a búcsúzkodás, végül öleléssel váltunk el. Megvártam, ahogyan leereszkedik a mozgólépcsőn, aztán hazaindultam. Jól éreztem magam.
***
Amilyen pesszimista vagyok úgy gondoltam Trixivel szépen ellaposodik a dolog, és minden szépen lassan visszafolyik a maga unott medrébe. Tévedtem; éppen az ellenkezője történt. Sokat beszélgettünk a neten, egyre többet találkoztunk. Jól éreztem magam vele és, úgy tűnt, ő is velem.
Sokszor Trixi kezdeményezett. Nem mintha én nem akartam volna találkozni vele, de mindig is béna voltam abban, hogy emberekkel tartsam a kapcsolatot, így ez még segített is. Tartottam ugyan tőle, hogy ő is afféle „aranyásó”, aki csak addig ennyire ragaszkodó, amíg pénzt szimatol. Ebből a szempontból velem csak az idejét pazarolta volna. De minden kételyeim ellenére igyekeztem én is, mert jól éreztem magam vele, meg nem voltam az a fajta, aki menet közben kiszáll. És akárhova is tartott ez az egész sokkal jobb volt, mint a korábbi üres céltalanság, amit éltem.
Akárhogy is, a hangulatom némileg javult, ami sokat segített, hogy aktívabb legyek és elintézzek dolgokat, ne csak halogassak vagy együtt éljek a problémával, ameddig már nincs más választásom. Mivel nem voltam egy reggeli ember – otthonról dolgozva nem is nagyon kellett annak lennem – többnyire munka után, estefelé intéztem, amit kellett. A mai nap is úgy döntöttem, kimegyek és elvégzek pár feladatot. Meg a séta is rám fért.
Kiléptem a lakásomból és a különös szomszédom sötétbe burkolódzó ajtaja előtt elsétálva elindultam a lépcsőház felé. Annyi időt töltöttem otthon a négy fal között, hogy az esti enyhe levegő is szokatlanul jólesett. A lépcsőház ajtajához érve megütközve vettem észre, hogy zárva van. Erősebben nyomtam le a kilincset; a rozoga ajtó csak nyekergett és zörgött, de nem nyílt. Nem is tudtam, hogy ezt be lehet zárni, vagy hogy egyáltalán be szokták.
Tanácstalanul ácsorogtam pár pillanatig, majd a túloldalon lévő liften akadt meg a szemem. Elindultam hát a lift felé, bár menet közben felmerengett bennem a történet, amit Géza bácsi mesélt az öregasszonyról, aki együtt utazott a liftben egy denevérrel. Reméltem én nem kapok hasonló meglepetés útitársat.
Megnyomtam a lift hívó gombját; hallottam, ahogy odalent zörögve bezáródik az ajtaja és búgva elindul felfelé. Megérkezve azonnal feltűnt, hogy szokatlanul kicsi volt. Talán három ember belefért volna meglehetősen szűkösen. Látszott az egészen, hogy utólag szerelték az épületbe, talán a cselédlépcsők helyére.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy semmilyen szárnyas lakó nem kíván velem együtt lejönni a földszintre, beléptem a szűk kabinba. Már nyúltam volna a gombok felé, amikor észrevettem valamit a túloldalon a különös szomszédom ajtaja előtt. Talán a lift világítása volt az oka, de először úgy tűnt, mintha a sötétség megvastagodott volna az ajtó előtt. Sűrűbbnek tűnt, mintha füstként szivárgott volna valahonnan. Kicsit kijjebb léptem a liftből és belenéztem a dermedt feketeségbe, ami ekkor már kezdett valamiféle alakot ölteni. Úgy tűnt, mintha valaki állt volna az árnyékok között és a sötétebb folt ő maga lett volna. Eltűnődtem, hogy a különös szomszédom lehet-e az, bár akárhogyan hunyorogtam nem tudtam kivenni az alakját és megbizonyosodni, hogy tényleg egy embert látok-e ott.
Artikulálatlan ordítás verte fel az épület esti csendjét, amit még több dühös kiáltás követett; a másik szomszédoméktól jött. Összehúzott szemekkel hallgattam a kiabálást, amit az épület akusztikája még jobban felerősített. Hamar rájöttem, hogy csak egy ember ordít, aminek minden trágár részletet tisztán kihallottam. Már amikor volt mit.
Rövid ideg hallgattam a kirobbant családi veszekedést, végül megráztam a fejemet. Géza bácsi említette a veszekedő családot, de azt gondoltam a „zeng a ház” csak költői kép volt. Már léptem volna vissza a liftbe, amikor a lakás ajtaja kinyílt és egy ordítás tört ki rajta.
– Azonnal gyere vissza, vagy kitépem az összes hajadat!
Egy lány lépett ki az ajtón kantáros rövidnadrágban, hátán táskával. Bevágta maga mögött az ajtót és a lift irányába indult sietős lepésekkel. Pár pillanat múlva az ajtó ismét kivágódott mögötte, de ezúttal olyan erővel, hogy úgy tűnt menten kiszakad a helyéről. Egy férfi rontott ki a lakásból és elordította magát úgy, hogy még én is összerezzentem tőle.
– Eszter!
Fújtatva a lány után eredt, aki erre még sietősebbre fogta.
Én visszaléptem a liftbe és tartottam az ajtót. Amikor lány – akit nagy valószínűséggel Eszternek hívtak – odaért, megtorpant a meglepettségtől, de intettem neki, hogy jöjjön. Belépett mellém, én pedig rögtön nyomtam a földszint és az ajtózáró gombját reménykedve, hogy még azelőtt becsukódik, mielőtt az őt üldöző őrjöngő állat odaérne.
A lift ajtaja éppen akkor záródott be, amikor a férfi odaért volna. Nem láttam ki volt az, csak azt, ahogyan próbálta utolérni a záródó ajtót. A dühös mordulását még hallottam, majd a lift beleremegett, ahogyan kétszer is ráütött, belerúgott vagy nekiugrott a liftajtónak. A lánnyal együtt rezzentünk össze. A lift pedig ereszkedni kezdett. Úgy néztünk egymásra Eszterrel, mint azoknak a filmeknek a hősei, akiknek éppen az utolsó pillanatban sikerült meglógniuk az őket üldöző rémség elől.
A lány zavartan türögette a füle mögé dús, sötétbarna haját.
– Köszönöm – szólt és barna szemeivel hálásan nézett rám.
– Nincs mit – feleltem mosolyogva.
Csöndben haladtunk lefelé, amikor a világítás hirtelen villant egyet, mintha csak pislogtam volna, majd a lift váratlanul megállt. Az ajtó azonban nem nyílt ki. Meglepettségtől tágra nyílt szemekkel néztünk össze a lánnyal, majd odanyúltam a panelhez és megnyomtam rajta újra a földszint gombját.
Semmi.
Megnyomtam az első emeletét, majd az ajtónyitót, de ugyanúgy semmi.
– Remek – sóhajtottuk tökéletes összhangban Eszterrel. Azonnal egymásra néztünk és elmosolyodtunk.
– Ez az első alkalom, hogy használom ezt a liftet és máris bedöglik – szóltam és átfordultam a szűk kabinban, hogy gyorsan átfussam, hogyan kell használni a vészjelzőt.
– Pedig nem szokott bedögleni – jelentette ki a lány, majd sóhajtott egyet és halkan hozzátette: – Ez nem az én napom.
– Hát ezzel most ketten vagyunk – jegyeztem meg. Bár beszorulni egy liftbe nem valószínű, hogy összevethető azzal, amin ő mehetett keresztül otthon. Különösen, ha odáig fajult a dolog, hogy úgy döntött inkább lelép. – Előbb a lépcsőház ajtaját találom zárva, aztán a másik kiút meg bedöglik alattam.
– Zárva volt a lépcsőház? – kérdezte meglepetten Eszter.
– Legalábbis én nem tudtam kinyitni. – Összehúztam a szemeimet. – Úgy hangzik, te tudsz valamit, amit én nem.
– A lépcsőház ajtajait nem lehet bezárni, mert nincs bennük zár – magyarázta. – Csak néha beragadnak és erősebben kell megnyomni őket.
Pár pillanatig csak hallgattam.
– Nos, köszönöm – szólaltam meg végül. – Néha a megoldás annyira egyszerű, hogy az ember nem is gondol rá. De ma is okosabb lettem.
Visszafordultam a panelhez, és benyomtam a vészhívót. Vártam, ameddig kapcsolódott, majd valami sercegés jött ki a hangszóróból. Bemondtam, hogy mi a probléma, amire még több zörej volt a válasz. A lány kíváncsian figyelte, hogy mit csinálok.
– Nem hiszem, hogy ennek így kéne működnie – szóltam.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte Eszter.
– Megpróbálhatunk felhívni valakit – javasoltam és már nyúltam is a zsebembe a telefonom után, de a lány gyorsabb volt. Ahogyan nyomkodta a telefonját észrevettem a bal alkarján két tetoválást. Az egyik egy ágaskodó ló volt, a másik egy pókhálóban ülő rajzfilmfigurának tűnt, de nem tudtam jobban megnézni.
– Természetesen nincs térerő – nyögte frusztráltan.
Nálam sem volt. A vészhívó hangszórója újra hosszan sercegni kezdett, majd ismét elhallgatott.
– Szerintem hallanak minket, csak a mi oldalunkon bekrepált a hangszóró – magyaráztam Eszternek, akin látszott, hogy ezt inkább hajlandó elhinni, mint azt, hogy beszorultunk egy szűk liftbe és nem tudunk sehogy sem segítséget hívni.
Odahajoltam a vészhívóhoz, lenyomtam a gombot és belemondtam a hangszóró problémás elméletemet és reménykedtem, hogy helyes. Utána nekidőltem a kabin falának, amire az egész szerkezet nem túl bizalomgerjesztő módon megnyikordult. Reménykedtem, hogy nem lesz hosszú éjszakánk itt.
Vettem egy nehéz, mély lélegzetet, ami még engem is meglepett. Ahogyan körbepillantottam, a lift mintha még szűkebb lett volna, mint korábban. Ha egy kicsit megmozdítottam volna a lábam, összeér a cipőnk és az egész helyet betöltötte a lány dezodorának vagy samponjának az illata.
Nehéznek éreztem a levegőt, enyhén nyomott a mellkasom és a fejem is, mintha valami húzná lefelé. Ez nem volt jó jel. Behunytam a szemem és lassan és mélyen próbáltam lélegezni. Még soha nem ájultam el, de azért volt pár közeli eset. Igaz, liftbe se szorultam még be soha. Megfordult a fejemben, hogy talán üdvös lenne, ha megelőzésként leülnék a földre.
– Jól van? – zökkentett ki Eszter. Ijedten nézett rám.
– Persze – legyintettem. – Csak nem rajongok a szűk helyekért, de rendben leszek.
Voltak kétségeim efelől.
– Biztos?
– Persze. Maximum leülök ide a földre durmolni – magamra erőltettem egy mosolyt. Lepillantottam a lány kezére. – Láttam a tetkóidat – tereltem gyorsan a témát. Arra gondoltam, hogy nekem és talán neki is az lesz a legjobb, ha beszélünk bármiről, ami nem a helyzetünkkel kapcsolatos. – Az a felső, az micsoda?
A lány az alkarjára pillantott.
– Ja, ez csak az egyik rajzom – kezdte és odanyújtotta a kezét, hogy láthassam. – Azt mondták jó lett. Én meg magamra tetováltattam. Úgy neveztem el, hogy Pókháló kisasszony.
A tetoválás egy fekete ruhába öltözött lányt ábrázolt, aki csukott szemekkel, karjait a mellkasán összefonva feküdt egy pókhálóban.
– Tényleg jó lett – mondtam. – Ilyen Tim Burton hangulata van.
– Ezt sokszor meg szoktam kapni, de szeretem stílusát. Meg én is főleg ilyen sötét hangulatú dolgokat szoktam rajzolni, de nem olyan jók.
– Minden művész ezt mondja – nevettem. – Ami azt jelenti, hogy a többi rajzod is legalább ilyen jó.
A lány szégyenlősen elmosolyodott. Azonban nem láthattam sokáig, mert a lift világítása kialudt teljes sötétségbe borítva a kabint. Pár pillanattal később visszatért a fény, amire mindketten egyszerre sóhajtottunk fel a megkönnyebbüléstől.
– Már csak az kellett volna, hogy tök sötétben kelljen itt várnunk – vigyorogta Eszter.
Ekkor a világítás hirtelen újra elment.
– Híres utolsó mondások – mondtam.
A világítás azonban nem akart visszajönni. A sötétség olyan sűrű volt, hogy semmit nem lehetett látni. Minden csendes volt, kintről sem szűrődött be semmi; egyedül a lány motoszkálását hallottam magam mellett.
– És természetesen pont most csinálja ezt – morogta bosszúsan. – Már megint nem működik a telefonom. Mindig ezt csinálja.
– Várj egy kicsit – mondtam és elkezdtem vakon turkálni a zsebeimben.
Mire előhúztam a telefonom már szédültem. A liftet betöltő feketeség annyira dezorientáló volt, hogy az agyam kezdte azt hinni, a világ megszűnt körülöttem és nem tudta eldönteni a testem hogyan és merre helyezkedik el. A telefonom képernyőjének halvány fénye újra visszahozta a világ egy kis részét. Eszter rám mosolygott, ahogyan az arca felderengett a homályban. A lift belseje az árnyékoktól különös módon tágasabbnak tűnt.
Már éppen kerestem volna a zseblámpa funkciót, amikor megpillantottam valamit a lift sarkában a lány mellett. Először azt gondoltam, hogy csak egy árnyék, de ahhoz túl sűrűnek tűnt. Amikor egyenesen ránéztem, hirtelen olyannak hatott, mintha pamut lenne, talán egy kabát. Pislogni kezdtem, hátha csak a sötétség és bezártság miatt képzelődtem, de amikor újra ráfókuszáltam, még mindig ott volt, mintha valaki ott állt volna egy fekete pamut kabátban.
– Minden oké? – kérdezte Eszter.
Odakaptam a tekintetem, de nem tudtam válaszolni, mert a hirtelen visszatérő világítás elvakított. A lift megremegett és elindult.
– Na, úgy tűnik megjavult – szólt a lány és rám meredt. – Minden oké?
– Igen, persze, csak, tudod, szűk helyek – válaszoltam. A különös árnyék helyére pillantottam, de nem volt ott semmi.
A vészhívó hangszórója újra felzúgott, majd elhallgatott.
– Ez viszont még mindig nem javult meg – mondtam és odahajoltam, hogy belemondjam, úgy tűnik a dolgok megjavultak remélve, hogy veszik a túloldalon az adást.
A lift elérte a földszintet és mindketten megkönnyebbült sóhajjal léptünk ki a levegőre. Pár pillanatig csak ácsorogtunk, mintha nem tudnánk, mit kezdjünk a visszanyert szabadságunkkal.
– Na, ez klassz volt. – Eszterre pillantottam. – Akkor ezt most soha többet ne csináljuk.
A lány felkuncogott, pedig én komolyan gondoltam. Soha többet nem akartam betenni a lábam abba a liftbe.
– Eszter!
Az ordítás szétrobbantotta a nyugodt csendet. Eszter arcáról lemállott a mosoly, amikor megpillantotta a folyosón felénk csörtető alakot. A férfi magas volt és inas, a feje vörös volt, a szemei lángoltak. Azonnal odalépett és durván karon ragadta a lányt és megrángatta.
– Mégis mit képzelsz magadról?! – sziszegte a fogai között. – Azonnal takarodjál fel!
Eszter rémülten próbált hátrálni tőle, de nem tudott és úgy tűnt nem is nagyon mert. Akaratlanul is felmordultam és ökölbe záródtak az ujjaim a jelenet láttán.
– Azonnal engedje el! – Olyan erélyesen próbáltam szólni, ahogyan egy ilyen liftes kaland után tudtam.
A férfi vérben forgó szemekkel rám meredt. Most először vett tudomást róla, hogy én is ott állok.
– Maga meg ki a faszom? – köpte oda.
– Maga ki a faszom? – kérdeztem vissza. Nagyon kezdett felhúzni.
– Én vagyok az apja – jelentette ki. – És azt csinálok vele, amit akarok. Magának semmi…
– Akkor ezt mondja majd el a rendőröknek is – vágtam közbe gyorsan. – Kíváncsi vagyok, mi az ő véleményük erről.
A rendőr kártya kijátszása úgy tűnt működött. A férfi tekintetében a düh némi zavarodottsággal keveredett. Vagy tényleg nem akart a rendőrökkel balhét, vagy csak nem volt hozzászokva, hogy valaki elküldi a francba. Akárhogy is, eleresztette a lányt.
– Felfelé! Most! – mordult rá az apja.
Eszter rám pillantott, majd kelletlenül elindult. A férfi gyilkos pillantásokat vetve rám kicsivel később indult utána. Figyeltem őket, ahogyan eltűnnek a lépcsőházban, majd ezután indultam csak a dolgomra.
– Segg arc – jegyeztem meg halkan.
A főkapu előtt megtorpantam. Annyi minden történt, hogy teljesen elfelejtettem, miért is indultam el otthonról. Elmerengve visszafordultam. Sajnáltam a lányt, Esztert. Rendesnek tűnt.
***
Ameddig nem kezdtem eljárni Trixivel, nem tudtam, hogy mennyire irritáló egy budapesti péntek este. Sok hely van, ahova el lehet menni, de mindegyik tömve van ilyenkor, mintha öt óra után az embereknek kötelezően be kellene vonulniuk az éttermekbe, kocsmákba és bárokba. Így amikor Trixit el akartam vinni a kedvenc japán éttermembe, ahol megtanítottam pálcikával enni, nem jutottunk be. Más alkalommal sem könnyű ide bejutni, de azúttal lehetetlennek tűnt.
Frusztrált a dolog. Trixi azonban hamar túltette magát a dolgon; felvette azt a jellegzetes, széles mosolyát és kézen fogva elindult velem a következő helyre.
Ez a bár szintén zsúfolt volt, de ide legalább bejutottunk. Az összenyomódó testek, a legkülönfélébb testszagok és a tény, hogy az egész egy épület alagsorában volt olyan fülledt légkört eredményezett, amit harapni lehetett, és sajnos ízlelni is.
Koktélozni kezdtünk. Nálam az alkoholost alkoholmentes váltotta fel egy idő után, de Trixi nem fogta vissza magát, ami még inkább arra sarkalt, hogy visszább vegyek. Később már ülőhelyünk is lett, ahonnan azt néztük, ahogy egy másik társaság szerencsétlenkedik egy videojátékkal. Később, Trixi buzdítására, mi is beszálltunk, hogy mások nézhessenek minket, ahogyan szerencsétlenkedünk. Bénák voltunk, de talán szórakoztatóak, ahogyan kiabálósra szekáltam Trixit, aki teljesen ráfixálódott a játékra. Én legalábbis jól szórakoztam.
Éppen elmélyülten magyaráztam valamit Trixinek az éppen aktuális italaink és egy üveg ásványvíz mellet, amire sikeresen rádumáltam, mielőtt dehidratálódik, amikor hirtelen felkapta a fejét.
– Nézd ki van itt.
A hamburgersütő srác sétált le a lépcsőn két haverjával. Egy pillanatra megdermedt, amikor megpillantott minket; nem mondhatnám, hogy a tekintetében a boldog viszontlátás öröme volt.
– Gondolod balhézni fog? – kérdeztem.
– Nem tudom – felelte Trixi. – Nem hiszem. Ne is foglalkozzunk vele.
Így tettünk. A srác sem volt kíváncsi ránk, tovább is állt egy másik helyiségbe.
A beszélgetésünk lassan elhalt. Kissé kábán – én a fülledt levegőtől, Trixi az alkoholtól – összebújtunk, csókolóztunk és kezdtünk egyre inkább összegabalyodni. Végül javasoltam, hogy álljunk tovább, mielőtt kidobnak minket innen.
Felmásztunk a pincebár mélyéről és elindultunk Budapest sötét és szűk utcáin. Némelyik szakaszon kézenfogva ballagtunk, máshol összebújtunk, egyes helyeken a falnak lapulva feledkeztünk egymásba hosszabb-rövidebb időre, mint azok a fiatal párok, akik a horrorfilmek első jelenetében meghalnak.
Trixi nagyon vidám volt, teljesen elengedte magát. Én nem tudtam ennyire ellazulni. Valami nyugtalanított, mintha a sötétben valami fenyegető ólálkodna utánam. Talán a város tette. De ennek a furcsa paranoid éberségnek, és az éjjeli utcák jelentős kihaltságának, köszönhetően vettem észre, hogy a hamburgersütő és kompániája követnek minket.
– Majd én elintézem őket, ha idejönnek – sóhajtotta unottan Trixi. – Ne is nézz oda.
– Jól van – mondtam. – Egyébként minden exed ennyire ragaszkodó?
– Ebbe bele se kezdjük – nyögött fel Trixi.
Lefordultunk egy szűk utcába, hogy lerövidítsük az utunkat. A három srác kisvártatva ugyanígy tett.
– Azért jó lenne tudni, ha van valamiféle gonosz exek társasága, akikkel meg kell küzdenem érted.
Trixi felkacagott; az üres utca visszahangzott tőle.
– Miért, megküzdenél értem? – kérdezte játékos mosollyal.
– Fenéket! – csattantam fel. – Vigyenek, ha akarnak!
Trixi megjátszott rosszallással nézett rám és vállba öklözött. Én pedig cserébe adtam egy puszit az arcára. A szája sarka feletti anyajegyre céloztam. Utána már nem is tűnt annyira morcosnak.
Ekkor valaki felhorkant mögöttünk. A hamburgersütő és társai végre összeszedték a bátorságukat és közelebb jöttek.
– Ez az új pasid? – kérdezte és hanyagul felém legyintett.
– És akkor mi van? – Trixi karba tette a kezeit. – Mit akarsz?
– Vele csaltál, mi?
A srác láthatóan nem volt józan már. A két haverja csak némán álltak mögötte.
– Istenem, nem csaltalak meg! – fakadt ki Trixi.
– Faszt nem! – vágta rá a srác hirtelen jött vehemenciával. – Tök fura voltál, mielőtt szakítottunk. Aztán meg ez megjelent az aluljáróban, utána az étteremben is. Ennyire hülyének ne nézzél!
– Azért szakítottam veled, mert egy seggfej voltál, ahogyan most is és mindig, de még ahhoz is hülye vagy, hogy ezt észrevedd. – Trixi kezdte felhúzni magát.
– És amiket te csináltál? Tudod, milyen szar érzés, amikor minden szar, amit csinálok nem jó neked, mert hisztis picsa vagy éppen?
– Ó, mert minden rólad szól! Az én érzéseim meg le vannak szarva. Mindig csak akkor kepesztettél, miután hülye fasz voltál és elhajtottalak a francba.
– Azért kepesztettem, mert szeretlek, bazdmeg!
A kiabálás egyre hangosabb, a veszekedés egyre céltalanabb lett. Kezdtem feszült lenni. Egyrészt a helyzet miatt, másrészt attól tartottam, hogy a srác esetleg nekiugrik Trixinek. Meg közönségünk is akadt. Egy magas, kalapos fickó szobrozott a sarkon az árnyékban. Az ordibálás vonzhatta ide.
Félrebillentettem a fejem és a hamburgersütő egyik bambatekintetű haverjának feje mellett figyeltem a kalapos sziluettet. Már a kalapját is különösnek találtam. Aztán észrevettem, hogy valami hosszú, kabátféleséget visel, amit inkább ősszel vagy télen szokás, nem a nyár elején. És csak ott állt, furcsán mereven, meg sem moccant.
– Hozzád beszélek, te fasz!
A kiáltás kizökkentett. A hamburgersütő meredt rám úgy, mintha a tekintetével akarna megölni. Nem tudtam meddig bámulhattam az utcavégi árnyékot, de úgy tűnt a bambulásom során lemaradtam a veszekedés egy részéről. Nem bántam.
– Megdugtad a barátnőmet, he? – szegezte nekem a kérdést ezek szerint másodszor.
– Nem vagyok a barátnőd! – erősködött Trixi.
– Soha nem feküdtem le vele – közöltem.
– Lófaszt! – fejezte ki egyet nem értését a srác. – A hátam mögött kefélted!
Lemondóan sóhajtottam. Kezdett már nagyon idegesíteni, de nem fogok vele vitatkozni, legyen neki igaza. Nekem elegem volt. Finoman megfogtam Trixi kezét és meghúztam. Ekkor a hamburgersütő akkorát taszított rajtam, hogy a levegő is kiszaladt a tüdőmből.
– Kurvára ne merj hozzányúlni!
– Fejezd már be, te állat! – sivította Trixi.
Amikor visszanyertem az egyensúlyom és visszaléptem, újból ellökött. A lökdösődésre a két haverja is magához tért. Valami bennem is megmozdult. Vettem egy mély levegőt és kifújtam.
– Ezt nagyon gyorsan be kellene fejezni – javasoltam a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal.
– Mert különben mi lesz? – Közelebb lépett, már köztem és Trixi között állt, és megint meglökött. Aztán újból. Trixi kiabált vele, de hiába.
Fortyogott bennem az indulat. Fáradt voltam és ez az utolsó senki takony baszakodott velem.
– Na, mi lesz, hülye gyerek? – Önelégült vigyorral kalimpált és táncolt előttem, mint egy majom. Azt hihette, hogy félek tőlük, mert hárman vannak. Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
– Szállj már le róla, te paraszt! – Trixi megragadta a srácot, hogy elhúzza tőlem. A srác egyszerűen lelökte magáról, neki a falnak.
Faszom az egészbe.
Előre léptem és szó nélkül az arcába ütöttem ennek a hamburgersütő baromarcúnak. Talán az orrát, talán az állát találtam el. Hátracsapódott a feje, megtántorodott. Én léptem utána és újból ütöttem; nem tudom, hogy ezzel eltaláltam-e. Innentől eléggé hiányosak az emlékeim. Arra még emlékszem, hogy az egyik haverját úgy megütöm, hogy lefejelte a falat. De az is lehet, hogy megragadtam a fejét és én vertem bele. Nem tudom. Nem én irányítottam, hanem az összegyülemlett frusztráció és düh, amit felszedtem ebben a kibaszott városban.
Úgy törtem rájuk, mint egy őrjöngő fenevad. Ütöttem mindenkit, aki a közelemben talpon volt. Talán egyet meg is tapostam; rémlik valami puha a talpam alatt. Arra sem emlékeztem, hogy eltaláltak-e vagy sem; nem éreztem semmit. Csak abban reménykedtem, hogy Trixi távol marad attól az őrjöngő őrülettől, amit elszabadítottam, mert féltem tőle, ő se úszta volna meg sértetlenül.
Arra tértem magamhoz, hogy ezek hárman rohannak el én pedig teljes erőből ordítók, akár egy vadállat. Az üvöltésem visszhangzott az utcán. Pár pillanat múlva eltűntek a sarok mögött. A kalapos, sötét alak maradt az egyetlen, aki továbbra is mozdulatlanul figyelt, ha egyáltalán valódi volt.
Zihálva fordultam meg. Trixi a falnak lapulva állt és engem bámult. Láttam rajta a rémületet. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de semmi hang nem jött ki rajta. Én sem szóltam semmit, csak fogtam magam és elindultam haza.
Trixi követett. Egy darabig csendben, később megkérdezte, hogy vagyok. Nem válaszoltam. De ha válaszoltam volna azt mondtam volna, hogy pocsékul vagyok, dühös vagyok mindenre és meg akarom ölni azt a három szarcsimbókot. Végül feladta a kérdezősködést, de továbbra is velem tartott.
Mire hazaértünk, lenyugodtam. A kezem ekkora már eléggé fájt. Nekidőltem a rozoga fa kapunak, és Trixire néztem. Rosszul éreztem magam, amiért ezt az egészet látnia kellet, és amiért szóra se méltattam. De reméltem, hogy megérti.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle a hosszú némaság után. A kérdésem teljesen idiótának hatott.
– Jól – felelte. A kezemre nézett, amit folyamatosan dörzsölgettem és mozgattam. – És te?
– Fáj a kezem.
– Menjünk fel. Segítek rá borogatást rakni.
Kinyitottam a kaput. A homályos, visszhangos lépcsőházban felkapaszkodtunk az emeletre. A kivilágított körfolyosó egyetlen sötétbe burkolódzó foltja továbbra is a szomszédom ajtaja volt. Átvágtunk a sötétségen az én lakásomhoz.
Odabent felkapcsolva az előszoba villanyt az első dolog, amit észrevettem, hogy a szobában az ablak nyitva volt. Sóhajtottam. Odaléptem és megpróbáltam becsukni az ablakot, de a kezembe nyilallt a fájdalom, nem akart együttműködni.
– Majd én – Trixi odajött, lábujjhegyre állt és betette az ablakot.
– Köszi – sóhajtottam és erőtlenül a kanapéra zuhantam.
Trixi elém állt.
– Hol van valami rongy, amit rátehetünk a kezedre?
– A fürdőben találsz kis törülközőt – mutattam az irányba. – Az talán elég lesz.
Azonnal elsietett. Hamarosan vízcsobogás hallatszott. Utáltam magam, amiért ilyen nyomorult állapotban kellett Trixinek látnia. Meg voltam győződve, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy a lakásomra feljött, vagy egyáltalán találkoztunk.
Trixi visszaért, leült mellém és betekerte a kezem a nedves és hűvös törölközőbe. A hidegtől azonnal enyhült a fájdalom.
– Jobb? – kérdezte. Kék szemei nyugtalanul fürkészték az arcom.
– Igen. Köszi – Egy percre elhallgattam. Figyeltem, ahogyan fogja a bebugyolált kezem, ahogyan vízcseppek hullanak és gördülnek le a combján. – Nem kell maradnod.
– Azután, amit az az idióta csinált, nem hagyhatlak csak úgy itt – Megigazította a törölközőt a kezemen. – Nem így terveztem ezt az estét.
– Egyikünk sem – mondtam. Az arcát fürkésztem, ameddig rám nem nézett. – Sajnálom, hogy látnod kellett ezt.
– Nem a te hibád volt.
Rám mosolygott. Ez nem az a széles, teliszájas mosoly volt, amit úgy szerettem tőle. Ez egy kis, félénk mosoly volt, amit óvatos mozdulatok követtek. A bekötött kezemet a combjára fektette. A másik kezével kinyúlt az arcom felé, megérintette és lassan közelebb hajolt, behunyta a szemét és a száját finoman a számhoz érintette, mintha engedélyt kérne a folytatáshoz.
A ruháink hamar lekerültek rólunk. Ügyetlenkedve hangolódtunk rá egymás testére. Együtt nyögdécseltünk, egymás nyakába leheltünk, egyik pillanatban magunkhoz szorítottuk a másikat, a másikban eleresztettük. A fájós kezem irritálóan akadályozott, de Trixi segítette, hogy megtehessem, amire vágyik és amit én is szeretnék, cserébe ő megadta nekem, amire én vágytam.
Sóhajtoztunk, megfeszültünk és elernyedtünk. Ezekután csak hevertünk a széttúrt ágyban, ölelkeztünk, reszkettünk és lihegtünk. És ez jó volt.
Másnap arra riadtam fel, hogy valami mocorog mellettem. Nem voltam hozzászokva, hogy valakivel együtt aludjak, ezért pár másodperc zavarodottság után jöttem csak rá, hogy a fenekét nekem dörgölő szőke lány Trixi volt. Finoman félretűrtem a haját, hogy lássam az arcát; még aludt.
A nap már elég magasan járt, hogy be tudjon sütni a nyitott ablakon. Talán már tíz óra is lehetett. Megpuszilgattam Trixi meztelen vállát és hátát, majd hozzábújtam. A kezem már nem fájt annyira; óvatosan végig simítottam a derekát és a hasát, ameddig az ujjam bele nem akadt a köldökpiercingjébe, amit az este fedeztem fel. A tenyeremet ráfektettem, éreztem, ahogyan hozzányomodik. A lapockái közé csókoltam és a hasát cirógatva vártam, hogy felébredjen.
Nyöszörögve, álmosan pislogva nézett fel rám. Az első gondolat, ami megfordult a fejemben, hogy az alkohol hatásának elmultával rémülten konstatálja, hogy kivel is fekszik egy ágyban, majd sietve távozik. Ehelyett azonban rám mosolygott.
– Na, milyen volt? – kérdezte bágyadtan és megdörgölte a szemét.
Felnevettem.
– Ezt nem nekem kéne kérdeznem?
– De én kérdeztem előbb – mondta és nagyot nyögve kinyújtózkodott.
Szorosan magamhoz öleltem, éreztem a finom, puha melleit a karomhoz nyomódni, és adtam egy puszit az arcára.
– Csak ennyire? – méltatlankodott játékosan, aztán szájon csókoltam.
Ezután kissé zavarodottan próbáltunk visszazökkenni a mindennapokba. Egyikünk sem tudta mit mondjon, és ha mondott is valamit, az bugyutának és erőltetettnek hangzott. Kínos hallgatások és zavaróan üres csendek követték egymást. Talán nem is volt mit mondani.
Miután Trixi végül elment – egészen a kapuig kikísértem, nem tudom miért – egy órát, talán kettőt, csak azzal töltöttem, hogy sétálgattam a lakásban fel-alá. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Végül a nyitott ablakon akadt meg a tekintetem. Odamentem és kinéztem rajta egyenesen a szomszéd sötéten ásító ablakára. Ahogyan a tekintetem elvesztett a mögötte uralkodó mély sötétségben, megértettem. Mióta ebben a rohadt városban éltem, most először éreztem magam boldognak.
Hogy őszinte legyek, amilyen pesszimista vagyok, nem fűztem sok reményt a Trixivel való kapcsolatomhoz, de belül erősen reménykedtem. Az első üzenet tőle még aznap érkezett. Ezt még több üzenet követte, aztán még több találkozás, még több együttlét. Amennyire hihetetlennek is tűnt számomra, Trixi úgy tűnt jól érezte magát velem. Én pedig – habár ezt egy kicsit szégyellem bevallani – néha eufórikus állapodba kerültem, amikor csak Trixi rám írt. Gondolom ilyen az, amikor az ember sokáig van egyedül egy olyan helyen, amit rühell. A sötétben egy gyertyaláng is perzselő napnak tűnik. Csak féltem tőle, hogy ha a gyertya végül kialszik, a visszatérő sötétség is mélyebb és zordabb lesz.
***
Szeretem a nyugalmat és csendet, ami az éj eljövetelével jár együtt. Persze a budapesti éjszakára se a nyugalom, se a csend nem volt jellemző. Olyan estém itt még nem volt, amin ne hallottam volna szirénázást, satufékezés csikorgását vagy ordibálást. Az utóbbit a szomszédom prezentálásában is volt szerencsétlenségem hallani néhányszor a belső akusztika által felerősítve. Ugyanebbe a kategóriába tartozott az ajtócsapkodás is. Akár lakásajtó, akár a lépcsőházé, ha valaki jött-ment, azt az egész ház hallotta.
Sötét volt már, amikor hazaértem a bevásárlásból. Reggelente jobban szerettem, de ha tehettem, akkor inkább elkerültem a napközbeni tülekedést. Nem rég értem vissza és csak éppen lepakoltam, amikor meghallottam egy ajtó nyílását, majd durva becsukódását. A hangerejéből arra következtetettem, a szomszédomék, Eszterék ajtaja lehetett. Egyből késztetést éreztem, hogy kinézzek a folyosóra, hátha az apja vált megint vállalhatatlanná és a lány ismét kénytelen volt menekülőre fogni. Füleltem, de nem hallottam újabb ajtónyílást vagy ordítást, így visszatértem a pakoláshoz.
Egy perc se telt el, amikor kopogtak. Annyira halk volt, először azt hittem csak valami szokványos városi háttérzaj. A második sorozat koppanására azonban már felfigyeltem. A különös, lassú, gépies ütemére.
Amikor kinyitottam az ajtót, nem volt ott senki, csak a sötétbe burkolódzó körfolyosó. Kihajolva azonban egy árnyékot láttam eltűnni jobb oldalt a folyosó végén a lépcsőház bejáratánál. A sötét miatt nem láttam ki lehetett az. A lépcsőház ajtaja nyikorogva és zörögve csukódott be utána.
El nem tudtam elképzelni, ki és mit akarhatott tőlem. Trixi vagy a főbérlő szólt volna előre, ha jön, és hívtak volna, ha nem nyitom ki az ajtót. Megfordult a fejemben, hogy talán Eszter lehetett az. Nem tudtam, miért kopogott volna be hozzám. Talán valami történhetett. Akár ő volt, akár nem, nem árthatott, ha megnézem. Talán még utol is érem, elvégre csak az előbb ment el. Így gyorsan utána siettem.
Immár tudva a trükköt erőset löktem a lépcsőház ajtaján, amikor nem engedett, és beléptem a mögötte uralkodó sötétbe. Ösztönösen nyúltam a villanykapcsolóért, de többszöri próbálkozásra sem kapcsolódtak fel a lámpák. Ezt furcsának találtam, mert alig fél órája, amikor feljöttem még rendben működtek. Elbizonytalanodva néztem le a sötétbe vesző lépcsősoron, végül lassan elindultam lefelé.
A fal mellett haladtam, hogy legalább valami stabil támaszom legyen az enyhén kanyarodó lépcsőkön való ereszkedés közben. Minden nagyon csendes volt. Csak a saját lépéseim visszhangjait hallottam. Nem úgy tűnt, mintha rajtam kívül bárki is járt volna itt.
A szemem idővel hozzászokott a sötétséghez és már ki tudtam venni körvonalakat, ami könnyebbé tette a közlekedést. A második emeletre leérve ismét megpróbálkoztam a villanykapcsolóval, de itt sem működött. Nem tartottam kizártnak, hogy a biztosíték krepált be, vagy csak a kábelezésnek járt le a szavatossága.
Lefordultam a földszintre vezető lépcsősorra és észrevettem egy nem odaillő, különösen sötét foltot a lépcsőfordulóban. Olyan hirtelen torpanttam meg, hogy bele kellett kapaszkodnom a korlátba, nehogy hanyatt essek. A sötét miatt nem tudtam kivenni semmi részletet rajta, és minél tovább néztem hunyorogva a formátlan pacát, annál inkább úgy tűnt, hogy csak a fény hiányának és a képzeletemnek a játéka vetítette oda.
Váratlanul huzat támadt a lépcsőházban, mintha valaki nyitva hagyta volna valamelyik ajtót; hűvös hullámként csapódott a hátamnak. Az árnyék megremegett és, mintha csak a szél fújta volna el, lesuhant a lépcsőn a földszintre.
Pillanatokig zavarodottan pislogtam és dörgöltem a szemem. Egészen biztos voltam benne, hogy csak a sötétség miatt képzelődök mozgó sötét pacákat, mert csak a képzeletem szüleménye tudott volna ilyen hangtalanul lemenni a lépcsőn, miközben én egy mély lélegzetet nem tudtam úgy venni, hogy ne visszahangozott volna az egész lépcsőház.
Lesétáltam a földszintre és elindultam a főkapu felé. A hirtelen támad szél ugyanolyan gyorsan halt el, ahogyan érkezett, de a hűvösség, amit magával hozott megdermedt a folyosó falai között. A csend teljességét csak a kintről beszűrődő városi zajok törték meg. Ezen a ponton már nem volt kétségem afelől, hogy akárki is kopogott be hozzám, akárkit is követtem ide le, már nincs itt.
Benéztem a folyosó ablakain keresztül a belső udvarra. A lépcsőházhoz képest ott jobbak voltak a fényviszonyok. Talán ennek is volt köszönhető, hogy észrevettem az udvar hátsó végében, az egyik magas bokor mögött sűrűsödő feketeségből furcsán kilógó árnyékot.
Végig rajta tartottam a szemem, ahogyan az udvarra vezető ajtóhoz lépkedtem. Itt sokkal jobban ki tudtam venni az alakját; valaki állt ott. Akárki is volt az, az udvar ajtajának nyikorgására sem mozdult meg. Egy pillanatra megálltam és csak figyeltem a különös, magas sziluettet.
– Helló – szólaltam meg.
Akkora volt a csönd, hogy a hangom még engem is kicsit megijesztett, ő azonban semmit nem reagált rá. Még csak meg sem moccant. Az is megfordult a fejemben, hogy talán tévedtem és csak valami árnyék, ami úgy tűnik, mintha egy ember lenne.
Akárhogyan hunyorogtam, a szemem már képtelen volt eldönteni, hogy mit is látok. Az árnyék kiléte azonban nem hagyott nyugodni. A telefonom után kezdtem kutatni a zsebemben, hogy rávilágítsak és végre kiderítsem, mivel is állok szemben.
Ekkor megzörrentek a bokrok mellettem. Amikor odakaptam a fejem egy árnyékot láttam felém kúszni.
– Basszus! – Úgy megugrottam ijedtemben, kis híján elejtettem a telefonomat.
– Bocsánat – szólt lány hangon az árnyék. – Nem akartam megijeszteni…
Felnyomtam a telefonomon és az árnyékra világítottam; Eszter volt az.
– Pedig sikerült – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– Bocsánat – mondta még egyszer és zavartan a földre szegezte a tekintetét. – Én csak azt hittem, hogy az apám jött le utánam.
Összehúztam a szemeimet és jobban szemügyre vettem a lányt keresve bármi látható okát annak, hogy el akarjon bújni az apja elől, közben reménykedve, hogy nem találok ilyet.
– Történt esetleg valami? – kérdeztem óvatosan.
– Nem, semmi – vágta rá Eszter. – Csak egyedül szerettem volna lenni egy kicsit.
– Megértem. – Elfordítottam a telefon lámpájának a fényét oda, ahol azt a sziluettet láttam, amiért eredetileg idejöttem; már nem volt ott. Körbevilágítottam az udvarban, de rajtunk kívül nem láttam senki mást. – Esetleg nem te kopogtál be hozzám nem olyan régen?
– Nem kopogtam – válaszolta Eszter és félrebillentette a fejét. –Miért?
– Kopogtak nálam, de mire kiértem csak azt láttam, hogy valaki lemegy a lépcsőházba – magyaráztam. – Utána jöttem, hátha utolérem, de úgy tűnik nem sikerült. Nem láttál senki mást?
Eszter a fejét csóválta.
– Hát, ez több, mint talányos – mondtam és újra körbehordoztam a tekintetem az udvaron. Végül a lányra pillantottam, aki zavartan piszkálta a hátul összefogott dús, sötét haját. – És te mit keresel idelent?
– Én csak – egy pillanatra elhallgatott. – Én csak azt terveztem, elmegyek egyet sétálni. Szeretek este sétálni. Megnyugtat.
– Ezzel akkor ketten vagyunk – jegyeztem meg. – Én is szoktam este sétálni, ha ki akarom szellőztetni magam. – Egy pillanatig haboztam, hogy feltegyem-e a kérdést, mert nem akartam indiszkrétnek tűnni, végül kimondtam: – Az apád nem nagyon rajong ezért, ugye?
– Az nem kifejezés. – Eszter frusztráltan összefonta a karjait. – Sehova nem akar elengedni mindenféle hülye indokkal. Ha nem lenne kötelező, még iskolába se járhatnék. Úgy kell kiszöknöm mindig.
Nem ismertem az apját, de ez azért elég sokat elmond róla.
– Amikor a liftbe szorultunk, akkor is sétálni mentél? – kérdeztem.
– Mentem volna, igen. És akkor is balhé volt – sóhajtotta és sötét szemeivel felnézett rám. – Pedig nekem ez kell. Ezek a séták meg az este hangulata, tudja, inspirál meg ötleteket ad.
– Például olyanokhoz? – kérdeztem és az alkarján lévő Pókháló kisasszonyra mutattam.
Eszter lenézett a tetoválásra és elmosolyodott.
– Például – mondta. – Vicces, mert ezt egy bokorról találtam ki. Csak benéztem az ágai közti árnyékokba, elkezdtek képek forogni a fejemben és végül ez lett belőle.
– Az így szokott lenni. A valóság tele van ötletekkel, neked már csak egy kicsit kell dolgoznod rajtuk – magyaráztam. – Kíváncsi vagyok mit alkotsz legközelebb, mert eddig ez a kedvencem. Ami nem akkora nagy szó, mivel eddig csak ezt az egyet láttam.
A lány egy kicsit felderült.
– Köszönöm – mosolyogta. – Majd legközelebb mutatok pár újabbat is magának, ha úgy sikerül találkoznunk.
– Annak örülnék – viszonoztam a mosolyt. – És nyugodtan tegezz – tettem hozzá. – Ez a magázás nekem nagyon furcsa.
– Jól van – nevetett Eszter.
Hallgatás telepedett ránk. Én önkéntelenül ismét elfordultam és belenéztem az árnyékokba. A különös sziluettet ezúttal sem láttam. Egyre inkább úgy tűnt szó szerint egy árnyékot kergettem idáig, de valamiért mégsem hagyott nyugodni.
Az épületben uralkodó, szinte már természetellenes csendet egy ajtó hirtelen nyitódása és csapódása zavarta fel. Mindketten felpillantottunk, és egy alakot láttunk meg, ahogyan áthajol a harmadik emelet korlátján.
– Eszter! – ordította. Ebből már nyilvánvaló volt, hogy ki az. – Azonnal gyere fel! Ne kelljen utánad mennem!
Alig fejezte be a mondatot, már masírozott végig a körfolyósón a lépcsőház felé.
– Remek – sóhajtottuk szinkronban Eszterrel; összemosolyogtunk.
– Menj csak – mondtam. – Majd én elintézem.
– Biztos? – nézett rám bizonytalanul.
– Persze. Ne aggódj miatta – legyintettem.
A folyosókat közben sárga fény öntöttel el; úgy tűnt valahogy megjavult a világítás. A lépcsőház ajtaja zörögve vágódott be és Eszter apjának visszahangzó csörtetése töltötte meg a házat.
Visszamentünk az udvarról a folyosóra, majd Eszter elindult a főbejárat felé, de pár lépés után még visszafordult.
– Köszi, még egyszer.
Intettem neki búcsúzóul, ő pedig elsietett.
Figyeltem, ahogyan eltűnik a főkapu felé vezető sötétségben, aztán komótosan indultam fel lélekben készülve a nagy találkozásra. Az első lépcsőfordulóba érve találkoztam össze Eszter apjával, aki úgy jött le a lépcsőn, mintha minden lépcsőfokot agyon akarna taposni. Megtorpant, amint meglátott; az arcán a pillanatnyi meglepettséget azonnal komorság váltotta.
– Maga az – morogta. Nem kérdés volt.
– Attól tartok én vagyok – válaszoltam.
Nem túl bizalomgerjesztő módon végigmért.
– Maga mit keres itt? – kérdezte, mintha kihallgatáson lennék.
– Itt lakom – válaszoltam a „semmi köze hozzá” helyett, ami elsőre kikívánkozott.
– Hol? – folytatódott a vallatás.
– A harmadikon a sarokban pont maguk mellett – mutattam fel a lépcsőn. Erős volt a késztetés, hogy megkérdezzem a személyi igazolvány számomra és az alsógatyám méretére nem kíváncsi-e.
Pillanatokig csak meredt rám. Úgy tűnt, mint aki nagyon türtőzteti magát vagy nagyon gondolkodik a következő lépésén, de nem igazán tudtam eldönteni, mire készülhet. Azt sem tartottam kizártnak, hogy a következő pillanatban nekem ugrik.
– Hol van a lányom? – kérdezte.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Honnan kellene tudnom?
– Ne nézzen hülyének! – csattant fel. A hangja puskalövésként hatott a visszahangos lépcsőfordulóban. – Láttam, hogy lent volt vele az udvarban! Mit csinált vele?
Ekkor már egészen úgy nézett ki, mint aki menten nekem esik, ha nem a megfelelő választ kapja. Nem tudom, mennyit láthatott fentről a teljesen sötét udvarban. Tényleg láthatta-e Esztert velem, vagy inkább csak azt látta, amit akart. Valószínűleg az utóbbi, ezért úgy döntöttem maradok a saját verziómnál.
– Nem csináltam semmit – válaszoltam halkan. – Nem is láttam a lányát. Valaki kopogott nálam, de mire kiértem, már csak azt láttam, hogy elmegy. Követtem, de már elment, mire utolértem volna.
A férfin látszott, hogy most értékeli ki a válaszom és dönti el, hogy nekem ugorjon-e vagy hagyjon-e életben. Az, hogy nem hitt nekem, afelől nem volt kétségem. Még szerencse, hogy nem érdekelt, mit hisz.
– Ha megtudom, hogy bármit csinált vele – szólalt meg végül; a fogai között préselte ki a szavakat. Fenyegetőn előrehajolt és rám bámult. – Ha csak a közelébe megy, annak nem lesz jó vége. Megértette?
Válaszra várva meredt rám. Álltam a tekintetét, de nem feleltem. Mégis mit képzel ez a gyökér magáról? Meg komolyan annyira paranoid, hogy azt hiszi, ha már egyszer beragadok a liftbe Eszterrel, akkor máris a szeretője lettem?
Egy idő után megelégelte a némaságot és egy szó nélkül továbbállt. Kinéztem volna belőle, hogy vállal még lök rajtam egyet a miheztartás végett, de végül nem tette. Azzal még ennél is jobban alulmúlta volna magát.
Megvártam, ameddig eltűnik a szemem elől a földszinti folyosón és csak utána indultam fel. Nem tudtam, mi baja volt a fickónak, de azt jól érezte, hogy konspirálok Eszterrel ellene, csak nem éppen azért, ahogyan azt ő elképzelte. És valószínűleg még fogunk is, már csak azért is, mert rettenetesen irritált a viselkedése. Volt egy olyan érzésem, hogy lesz még összetűzésem vele.
A folyosóvilágítás pont akkor aludt ki, amikor kiléptem a harmadik emeleti körfolyosóra; a lépcsőház ajtaja nyikorogva csukódott be mögöttem. Egyik kezemet a veszélyesen alacsony korláton tartottam, ahogyan a lakásom felé sétáltam. Ismét elméláztam rajta, hogy miért nem emelték meg jobban, mert ez így nem éppen biztonságos.
Hirtelen hűvös szellő csapott a hátamba, mintha a fölöttünk fújó szél valahogyan beakadt volna ebben a belső udvarba és körbeszaladt volna benne. Megborzongtam és a szemem sarkában valami mozgást láttam. Először arra gondoltam talán egy denevér lehetett, de ahogyan fordultam meg a sötét valami végig ott maradt a látóterem perifériáján, mintha velem együtt tökéletes szinkronban mozgott volna.
Mikor teljesen megfordultam, egy pillanatra láttam csak meg, mert azonnal el is tűnt a szemem elől, mintha egy nagy, fekete lepedőt rántottak volna be a résnyire nyitott ajtón. A különös szomszédom ajtaja ugyanis résnyire nyitva volt. Ez sokkal jobban meglepett, mint az érzékeimmel ma este különös játékot űző árnyékok. A rés keskeny volt és sötét is volt bent, így nem láttam semmit, de ahogyan összehúzott szemekkel a résre meredtem, úgy éreztem, mintha valaki lenne ott. A következő pillanatban az ajtó váratlan hirtelenséggel becsukódott. Pár pillanatig meglepetten pislogtam csak. Mióta itt lakok, soha nem láttam ezt az ajtót kinyílni.
***
– Tudja, fiatalember, én már negyven éve élek itt. Marika pedig már hatvan éve – mondta Klári néni.
Ebédről hazatérve szólított le Klári néni, hogy segítsek neki egy kis aprósággal a belső kertben. Végül ott ragadtam és hallgattam a két öregasszony trécselését. Mindig úgy kezdték, mintha nekem mondanák, de közben egymásnak vagy csak saját maguknak beszéltek a halott férjeikről, az unokáikról vagy éppen azok hiányáról, hogyan voltak a dolgok régen és bezzeg a mai fiatalok.
– A dolgok akkoriban máshogy voltak – folytatta. – Nem jöttek-mentek az emberek úgy, mint mostanában. Mindenki ismert mindenkit. Sokan a halálukig a házban éltek. Mint az öreg Imre bácsi.
– Ó, az Imre bácsi – szólalt meg Marika néni, aki eddig csendben ücsörgött az összecsukható székében. Mosolygott. Szinte látszott a szemén, ahogyan visszaforog neki az idő. – De mérges is volt rám, amikor későn értem haza.
– Ő volt a portás – magyarázta Klári néni. – Régen nem volt ilyen flancos ajtó, amit bárki ki tudott nyitni. Reggel Imre bácsi kinyitotta, este bezárta és jaj volt annak, aki zárás után érkezett. Nem volt randalírozás és mászkálás az éjszaka közepén. Meg ordítozás és ajtóvagdalás, amit a Baloghék csinálnak.
– Múltkor is akkor veszekedést csaptak, felriadtam rá – csóválta a fejét Marika néni.
– A Baloghék a család ott, ugye? – Felmutattam az én lakásom melletti ajtóra.
– Úgy-úgy – bólogatott Klári néni. – Van egy lányuk is. Szegény.
– Kedves kislány – mondta Marika néni; rám mosolygott sárga fogsorával. – Maga korabeli. Illene magához.
A két öregasszony nevetgélt.
– Egy kicsit túl fiatal lenne hozzám – jegyeztem meg udvariasan mosolyogva. – De én is szoktam hallani a veszekedésüket. Elég durvának szokott hangzani. Nem volt komolyabb baj belőle?
– Járt náluk a rendőrség korábban – szólt Marika néni.
– Így van, nem is egyszer – helyeselt Klári néni. – A férfi iszik, tudja? De, amennyire én tudom, nem vitték el soha. Azóta ez megy.
– Szegény asszony, szegény lány – sopánkodott Marika néni.
– De mit lehet tenni – vont vállat Klári néni. – Öregek vagyunk mi már. Nem a mi dolgunk.
Elgondolkodva megfeszítettem az ajkaimat és pár pillanatig a Baloghék lakásának ajtajára meredtem, majd a tekintetem átkúszott a különös szomszédom ajtajára, mintha vonzaná a tekintetemet.
– Tetszenek ismerni még olyat, aki régóta él a házban? – kérdeztem.
A két idős asszony összenézett; elgondolkodva mormogtak.
– Még a Géza lakik itt régóta, de ő is a 2000-es évek elején költözött ide, talán 20 éve – mondta Klári néni és barátnőjére pillantott megerősítésért.
– Géza fiatal – legyintett Marika néni pajkos mosollyal.
– És az, aki ott lakik? – A furcsa szomszédom ajtajára mutattam.
Egy pillanatig elgondolkodva nézték az ajtót. Arcukon összegyűrődtek a ráncok a koncentrációtól, mintha valamire próbálnának nagyon emlékezni.
– Nem igazán emlékszem ki lakhat ott – szólalt meg először Klári néni. – Te emlékszel a nevére, Marika?
– A nevére nem – csóválta a fejét bocsánatkérően Marika néni. – Nagyon rossz vagyok nevekkel. De az ott lakó férfi volt a besúgó, nem?
– Ő volt az? – csodálkozott el Klári néni. – Aki miatt elvitték a Weisséket?
Marika néni bólogatott. Aztán hallgattak.
– Tudja, fiatalember – szólalt meg végül Klári néni, mintha csak akkor jutott volna eszébe, hogy ott vagyok. – Még az előző rendszerben volt az az ember besúgója az akkori hatalomnak. Legalábbis ezt mesélték. Sokan bajba kerültek miatta. A Weiss családot, akik akkor az elsőn laktak… a hármasban? – Kérdően Marika nénire pillantott, aki helyeslően bólogatott. – Őket is állítólag miatta vitték el. Soha nem látta utána őket senki. De mindenki tudta ki volt a felelős, csak akkor nem tehettek semmit. A rendszerváltás után viszont…
– Jöttek a dühös rokonok és a lakók – vette át a fonalat Marika néni – és jól ellátták a baját. Úgy rémlik azóta is ott él, csak rokkant és beteges. Ezért nem látni sokat.
– Érdekes. – Még egy pillantást vetettem az ajtóra. – Köszönöm. Én nekem viszont már tényleg mennem kell vissza.
– Mi köszönjük – mosolyogta Klári néni –, hogy két ilyen vénasszonyra szakított időt.
– Bármikor – mosolyogtam vissza.
***
Az egyik nap Trixi felhívott és megkérdezte, nálam aludhatna-e. Furcsának találtam a kérését, elvégre már többször töltötte nálam az éjszakát és úgy gondoltam már azon a szinten vagyunk, ahol ez magától értetődő, nem kell külön engedély hozzá. Amikor munka után megérkezett, megértettem, miért kérdezte.
Egy láthatóan megrakott táskával érkezett, mint aki több napi maradásra készült. Erre nem számítottam és főleg nem készültem rá, de bánni azt nem bántam. A másik dolog, amit észrevettem rajta, aggasztóbb volt.
Az egyik szeme alatt vöröseslilás monokli sötétlett. Azonnal a hamburgersütő srác jutott eszembe.
– Történt valami? – kérdeztem, amikor már bent volt és nagyokat sóhajtva kifújta magát.
– Semmi különös – válaszolta reflexszerűen, miközben lehúzta a cipőjét.
– Trixi…
Felém fordult, de nem nézett rám.
– Nem akarok róla beszélni – mondta. – Most nem.
– Rendben. – Finoman megfogtam a vállait. – Nem beszélünk róla, ha nem szeretnél. Egy dolgot mondj csak meg nekem, de nem muszáj, ha nem akarod. Ő volt az? A hamburgersütő?
Trixi felnézett rám. A monoklija vonzotta a tekintetem; rosszul éreztem magam, amikor ránéztem, mintha tilos lenne még észrevenni is.
– Nem ő volt – mondta. – Ő nem csinálna ilyet.
Finoman magamhoz öleltem. A fejét a mellkasomra fektette, mélyeket lélegzett, éreztem, ahogyan ellazul a karjaim között, mintha végig erre várt volna.
– Tehetek érted valamit? – kérdeztem.
– Már teszel – válaszolta.
A nap elég normálisan telt. Filmeket és sorozatokat néztünk; viccelődtünk azon, hogy mindketten szagolgatjuk a teafiltert, ameddig a víz melegszik. Trixi gyakran hallgatásba burkolódzott hosszabb-rövidebb időkre. Láthatóan bántotta valami, de nem akart róla beszélni, talán nem akart engem terhelni vele. Nem tudom, de ha ő nem akart róla beszélni, én nem erőltettem. Akármi is volt a háttérben, azért jött el hozzám, mert nem akart vele foglalkozni. Legalább egy rövid ideig.
Éjjel hozzám simult a sötétben. Átöleltem és egy csókot leheltem a nyakára, de nem akartam semmi többet; nem tűnt helyesnek. Azt azonban nem tudtam megállni, hogy ki ne tapogassam a köldök piercingét. Ahogyan az ujjaim hozzáértek az apró fémhez, megéreztem az ő kezét az én kezemre csúszni. Kicsit babráltunk egymás ujjaival, majd az ujjaink összefonódtak; finoman megszorítottam a kezét.
Trixi sóhajtott.
– Apám volt – szólalt meg halkan. Éreztem a teste vibrálását, miközben beszélt. – Ő ütött meg. Bárcsak mondhatnám, hogy alkoholista, hogy az alkohol miatt ilyen. De nem. Egyszerűen csak egy agresszív seggfej, aki szeret zsarnokoskodni. Gyűlölöm a pofáját és meg akarok szabadulni tőle, de…
Elhallgatott.
– Értem – szóltam. – Köszönöm, hogy elmondtad.
– Én pedig köszönöm, hogy engeded, hogy itt legyek.
– Igyekszem segíteni, csak kérned kell.
Trixi átfordult szembe velem. Alig láttam az arcát a homályban. Éreztem a kezét, ahogyan az arcomhoz ér. Egy pillanattal később odahajolt és a száját félénken az enyémhez érintette, majd a fejét a mellkasomra fektette. Ezután nem beszéltünk, csak hallgattuk egymás légzését és lassan elaludtunk.
Másnap Trixi jobb hangulatban volt. Mikor megjött a munkából, hozott kaját is, de nem Burger Kinget, mert attól őt már a rosszullét kerülgette.
Este egy hosszas beszélgetésünk, ami már ki tudja honnan indult, oda vezetett, hogy pornófilmeket kezdtünk el nézni és azon viccelődtünk, mennyire életszerűtlenek.
– Azt tudtad, hogy az a rész, amikor a csávó elélvez a csajra, azt forgatják le először? – magyaráztam Trixinek, miközben a monitoron a sokadik pornóban kezdtek a lényegre térni. Egyiket sem néztük végig, csak a furcsább jeleneteket kerestük. – Ezt hívják money shotnak. Utána várnak, ameddig a fickó megint megkeményedik, kicsit szöszmötölnek és a végén az egészet fordítva vágják össze. Mert nincsen élő ember, aki háromnegyedórán keresztül megállás nélkül tudja csinálni ezt – a képernyőn zajló eseményekre böktem.
Trixi egyetértően bólogatott.
– És mi van azokkal az akrobata mutatványokkal? – kérdezte. – Amikor állva csinálják és a csajnak a lába a nyakában van, meg amikor a fickó össze-vissza pörgeti a levegőben – A kezeivel mutogatta is, amit éppen magyarázott. – Azok nem tűnnek se kényelmesnek, se élvezetesnek.
– Talán mert nem is azok – erősítettem meg. – Élő ember biztos nem szexel így. Ezek már tényleg csak a látvány miatt vannak benne és némelyik egészen nevetséges.
– Meg azzal is mi van – folytatta Trixi –, hogy ezek a csávók folyton farmerban vannak, de egyikük sem visel alsónadrágot. – Rám nézett és félrebillentette a fejét. – Erre mit mondasz?
– Azt, hogy ez az én álmaimat is hosszú ideje kísérti – válaszoltam megjátszott komolysággal. – De van nekem is egy kérdésem.
Leállítottam az éppen futó filmet és kis keresés után elindítottam egy másikat.
– Nézd. A csaj leül a padra, cukin meg minden – kommentáltam a jelenetet. – Jön a fickó. Ránéz a csajra, kiéhezetten rávigyorog. A csaj visszamosolyog kicsit szégyenlősen, kicsit tudod-hogy-akarod módon. És vágás, és már szobán is vannak. Egy büdös szót sem szóltak egymáshoz. – Trixihez fordultam. – Ez tényleg működik?
Trixi elgondolkodva megfeszítette az ajkait.
– Attól függ, ki vigyorog rám kiéhezetten – válaszolta végül.
– Máshogy kérdezem. Működne, ha én csinálnám?
– Esélytelen – vágta rá pimasz mosollyal Trixi.
– Akkor nincs más választásom – sóhajtottam.
– Micsoda? – Trixi értetlenül pislogott, majd felsikoltott, amikor elkaptam és a nyakába fúrtam az arcom.
Sikongatott és viháncolt, miközben a nyakába fújtam és harapdáltam a vállát. A bolondozásunk közben hűvös szellő szaladt végig a szobán. A tarkómon éreztem és kirázott tőle a hideg.
– Az meg micsoda? – kérdezte Trixi zavarodottan.
Megfordultam és az első dolog, amit észrevettem, hogy az ablak tárva-nyitva állt. Mögötte az éjszaka halvány sötétje burkolta a környező falakat. Ez kicsit megzavart, mert hirtelen nem emlékeztem, hogy én nyitottam-e ki az ablakot vagy esetleg Trixi.
– Most repült be – mutatott Trixi a földre.
Egy papírrepülő volt az. Lehajoltam, felvettem és odanyújtottam neki.
– Bontsd ki.
Kíváncsian széthajtogatta a papírt, majd a korábbinál is zavarodottabban nézett fel rám.
– Kívánj és küldd vissza? – kérdezte.
Az ablakhoz sétáltam és kimutattam rajta.
– Látod azt az ablakot ott a túloldalon? Valami öregember lakik ott, aki régen állítólag ÁVH tiszt volt vagy besúgó. Mostanra már beteges és elvileg kissé bolond is. Ő dobál be hozzám néha papírrepülőket ezzel a szöveggel.
– És válaszoltál neki?
– Egyszer-kétszer.
– És? Teljesült?
Akaratlanul is elvigyorodtam.
– Nem vagyok benne biztos, hogy az öreg képes kívánságokat teljesíteni, de ha mégis, akkor így találkoztam veled.
Hülyének éreztem ezt így elmondani, de valahol igaz volt, még ha valójában csak véletlen egybeesésről is volt szó.
Trixi a papírra meredt.
– Kérhetek egy tollat – szólalt meg. – Én is akarok kívánni. Lehet nem válik valóra, de ártani nem árthat, ugye?
Kerítettem neki egy tollat. Ő pedig lerakta a papírt az asztalra és írni kezdett. Én hátulról átöleltem, az államat megtámasztottam a vállán és figyeltem, mit csinál, de amint észrevette, sietve eltakarta az irományát.
– Ne nézd – förmedt rám. – Ha meg tudod a kívánságom, nem teljesül.
– Jól van, nem lesek.
Lejjebb csúsztattam a fejem, a hátára fektettem és vártam, hogy végezzen.
– És most? – felmutatta az újra összehajtott papírrepülőt.
– Dobd vissza – mondtam. – Vissza az ablakba.
Trixi odaállt az ablakhoz, hosszan célzott a sötétben, majd elhajította. Valami légáramlat elkapta a papírrepülőt, fellökte az égbe, pár pillanatra el is vesztettük szem elől. Majd újra felbukkant, a kiszűrődő fény megcsillant a hófehér testén miközben szépen bevitorlázott a szomszéd nyitott ablakának furcsán mély sötétjébe.
– Ennyi? – kérdezte kis várakozás után.
– Ja, ennyi – válaszoltam. – Szép volt.
– Tudom, hogy hülyeség – sóhajtotta –, de valahogy megkönnyebbültem ettől. Még úgyis, hogy tudom, nem fognak valóra válni.
Én nem szóltam semmit, csak adtam egy puszit Trixi szőke fejére. A sötéten ásító ablakra pillantva azonban valami különös nyugtalanság töltött el. Ösztönösen öleltem át Trixit, az orromat megtöltötte a hajának az illett, és az érzés egy csapásra megszűnt.
***
Trixi elhagyott. Felsorolt pár klisés indokot búcsúzóul, amit ilyenkor szoktak. Mindezt Facebookon üzente meg, hogy még klisésebb legyen. Már az elejétől kezdve készültem erre a végre. De ameddig tartott, addig jó volt. És az egész csak véget ért, dráma és ordibálás nélkül, ami sokkal jobb befejezés volt, mint amilyennek mások kapcsolatait láttam véget érni. Nem volt igazán ezzel baj. Nem haragudtam rá. Nem is igazán éreztem semmit.
Néhány hét múlva azonban már borzalmasan hiányzott Trixi. Mint az elvonási tünetek, úgy szakadt rám minden, amit a puszta jelenléte távoltartott. Ahogyan mindig, az éjszakák voltak legrosszabbak.
Egy rémálomból riadtam fel. Nem emlékeztem az álomra, csak benyomásokra és rémületre. Miközben bámultam a sötétbe a valóság lassan visszamászott az elmémbe és vele együtt a kétségbeesés is. Ezúttal sokkal rosszabb volt.
Egy perccel később az ágyon kuporogtam, az egész testem remegett, minden izmom megfeszült, az ujjaimmal görcsösen karmolásztam magam. Egyedül voltam, haszontalan és értéktelen. Zokogtam, keservesen és szánalmasan. Néha alig kaptam levegőt, úgy begörcsölt mindenem. A nyitott ablakon keresztül beszűrődő utcai neszek gúnyos aláfestő zenét adtak a nyomorúságomnak.
Nem tudom mennyi ideig kínlódtam, amire sikerült felpofoznom magam. A fájdalom most is segített kizökkeni. Aztán csak ültem az ágy szélén és bámultam a padlót. Lüktetett a fejem és émelyegtem. Ekkor valami a térdemnek ütődött és a földre esett.
Egy papírrepülő.
Ez talán jobban kirántott az önsajnálat spiráljából, mint bármi. Az első gondolatom az volt, hogy a szomszédomnak milyen különös alvási szokásai lehetnek, hogy többnyire éjszaka dobálja át ezeket. Amikor felvettem és megforgattam a papírrepülőt, felötlött bennem, hogy visszakívánhatnám Trixit. Abban az állapotban, amiben voltam, ez a gondolat nem tűnt annyira abszurdnak.
Na, persze. A kívánságok nem teljesülnek. Pláne egy rokkant, bolond vénember nem tudja őket valósággá tenni. Trixi magától ment el. Mert unalmas voltam, érdektelen vagy akármi is volt az oka. Még ha vissza is tudnám kívánni, csak egy önző seggfej lennék, aki nem tudja elengedni. Lehet, hogy egy szar alak vagyok, aki semmire nem jó és senkinek nem kell, de ennyire szánalmas azért nem.
Fogtam repülőt és bontatlanul kihajítottam arra, amerről jött, aztán bezártam az ablakot.
A fejem egyre erősebben lüktetett, végül hányinger tört rám. Öklendezve rohantam a vécére és belehánytam. Évek óta nem hánytam szorongástól.
– Nemsokára vége lesz – mondtam magamnak és kiköptem egy kis hányadékot. – Csak ki kell bírnod, aztán elmúlik.
Ott pihegtem a vécén hosszú percekig. Kicsit jobban éreztem magam, de a fejfájásom nem enyhült. Lehúztam a vécét és átbotorkáltam a fürdőbe. Kiöblítettem a szám és megmostam az arcom. Teljesen ki voltam merülve és elegem volt. Hosszan bámultam magam tükörben. Vártam, hogy a testem végre felvegyen valamifél nyugalmi állapotot és végre vissza tudjak feküdni. Ekkor zörgés szűrődött be kintről. Úgy hangzott, mintha valami az ablaktábláknak ütődött volna.
Kiléptem a fürdőből és óvatosan haladtam a szoba felé, ahonnan – most már biztosan tudtam – az ablakok zörgése hallatszott. A koccanások ismétlődtek, ráadásul furcsán szabályos monotonitással.
A szoba bejárata elé érve megtorpantam. Az ablak nyitva volt, pedig egészen biztosan emlékeztem rá, hogy az előbb zártam be. De nem ez volt az, aminek a látványától jeges rémület szorította el a torkomat, hanem az árnyék, ami az ablak előtt magasodott. Vékony volt és olyan magas, hogy egészen a mennyezetig ért. Egyébiránt emberszerűnek tűnt, és egyszerre látszott szilárdnak és finoman áttetszőnek. Mereven és mozdulatlanul állt ott és, bár nem volt semmilyen módom ezt tudni, valahogyan bizonyos voltam benne, egyenesen engem nézett.
Mielőtt kimerült elmém feldolgozhatta és reagálhatott volna bármit, az ablaktáblák megremegtek és hűvös szellő csapott át a szobán egyenesen az arcomba. Az árnyék pedig, akár egy elszabadult lepedő a szélben, felém száguldott. Ijedtemben ösztönösen félreugrottam az ajtóból és rácsaptam az előszoba villanykapcsolójára. A fény elvakított, és mire felocsúdtam, a különös jelenés nyomtalanul eltűnt. Csak a sötéten ásító ablak maradt hátra.
***
Azon az éjjelen nem sokat aludtam. Másnap semmi nyomát nem találtam annak, hogy bárki vagy bármi meglátogatott volna. Az egészet így hamar a szétcsúszott elmém képzelgésének tudtam be. Az ablak állandó kinyílására viszont nem találtam magyarázatot, nem tudtam reprodukálni sem. Egyelőre hagytam, ameddig ki nem találok valamit, amivel ki tudom támasztani vagy rögzíteni.
A következő napok is elég nehezek voltak. Rosszul aludtam és elég nyomott volt a hangulatom is, de lassan javult a dolog, ahogyan megint kezdtem hozzászokni. Eljártam sétálni, hogy eltereljem a gondolataimat. Csak elmentem, egy óra alatt tettem egy kört és hazamentem.
Munka után indultam a sétámra, ahogyan szoktam. A főkapun kilépve a lépcsőház és a belső udvar üres csendjét az utca zaja váltotta. Már volt egy rutin útvonalam, amin úgy tudtam végigmenni, hogy közben ki tudtam üríteni a fejem, nem kellett koncentrálnom az útra. Nézelődni se volt igazán mit. Egyik fojtogató utca váltotta a másikat. A tintaszínű eget szűk keretbe foglalták a minden irányt elálló épületek, amik szinte összezártak a fejem fölött.
A jól kivilágított utcákon baktattam végig. Csábító volt bemenni szűkebb mellékutcákba vagy benézni a sötétbe burkolódzó parkokba, de ebben a városában egy ilyen manőver elég merész lett volna. Így is már úgy éreztem, bármelyik szembejövő alak odaugorhat, hogy kérjen egy cigit buszjegyre, aztán az egész nagyon hamar rablásba fordulhat.
Hamar azon kaptam magam, hogy szemmel tartok minden közelembe érkezőt egészen addig, ameddig biztonságos távolságba nem ér, hogy nagy ívben veszem be a sarkokat és belebámulok a sötétbe, hátha van ott valaki.
Talán éppen ez a paranoia segített abban, hogy kiszúrjam azt a magányos alakot az egyik rosszul megvilágított mellékutcában, amin keresztül meg szoktam kerülni a tömböt és visszaindulni. Megállásra késztetett, mert nem mondhatnám, hogy bizalomgerjesztően viselkedett. Ugyanis csak állt ott mereven, akár egy oszlop. Lehet engem nézett, de nem voltam benne biztos.
Talán egy percig bámultuk egymást, amikor először megmozdult. Úgy mozgott, mintha részeg lenne, ami napközben sem ritka látvány, nemhogy este. A lábait azonban nagyon furcsa kicsavarodott módon mozgatta, ami még egy részegtől is különös lett volna. A karjait szintúgy. Az egész mozgása egy esetlen marionettbábúéra hasonlított. Felém közeledett.
Gyorsan visszafordultam és elindultam arra, amerről jöttem. Nyugtalanul forgolódtam hátra, hogy követ-e, de nem jött elő a sarok mögül.
A különös mozgása egész úton visszafelé nem hagyott nyugodni. Úgy belefészkelte magát az agyamba, hogy többször is beleláttam a sziluettjét az utca sötétebb részeibe. Volt benne valami túlvilági természetellenesség, amit nem tudnék megmagyarázni, de az is lehet, hogy csak a sötét és az amúgy sem éppen tiszta fejem miatt láttam ilyennek, a többit pedig elvégezte a fantáziám.
Visszaérve a ház főkapujához éppen a zárral babráltam, amikor hideg szellő csapódott a hátamnak; kirázott a hideg. Ösztönösen hátrakaptam a tekintetem és megláttam az utca másik oldalán, egy nem működő lámpa alatt. A magas sziluett mereven állt és úgy tűnt engem néz. A kalapjáról azonnal felismertem. A szemöldököm összeráncolódott a meglepettségtől. Azzal a mozgással, amit láttam tőle, hogyan volt képes ennyi idő alatt idáig eljutni?
Figyeltem egy darabig, de nem mozdult. Ennek örültem, de egyúttal nyomasztó is volt. Sietve kinyitottam a kaput és megbizonyosodtam róla, hogy rendesen bezáródott-e mögöttem. Megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogyan beértem a belső kerthez. Végignéztem az árnyékokba burkolódzó bokrokon és arra jutottam, hogy az esti séta hülye ötlet volt és eldöntöttem, hogy fel is függesztem a dolgot egy időre. Elég szürrealitást és elmebajt okoz nekem Budapest így is, nincs szükségem még többre.
A visszhangos lépcsőházban felfelé baktatva az egyik forduló után vibráló fényt pillantottam meg a sötétben; a lépcső szélén egy telefon képernyője világított meg egy arcot. Eszter volt az. Fáradtan nézett fel rám; az arcára kis mosoly kúszott, amikor felismert.
– Csatlakozhatok? – kérdeztem.
– Persze.
Maga mellé mutatott, én pedig nagyot sóhajtva leültem a lépcsőre; a hangom végigmennydörgött a lépcsőházon.
– Minden oké? – szólalt meg Eszter halkan.
Akaratlanul is felnevettem.
– Ezt én szoktam kérdezni tőled – mondtam.
– Hát most én kérdezem – fordult felém a lány; az arcára különös árnyékokat rajzolt a telefon fénye.
– Hát az utóbbi időszak nem volt éppen kellemes – vallottam be. Nem akartam terhelni a nyomorult életem részleteivel. – És veled mi van?
– Szintén nem sok jó. – Összehúzta magát. – Még egy kicsit rosszabb is.
Ezután csak hallgattunk és meredtünk a sötétbe. Hallottuk, ahogyan egy autó csikorogva fékez az épület előtt.
– Alig várom, hogy végre tizennyolc legyek – szólalt meg Eszter. – Végre elhúzhatok innen és nem lenne ez a sok szarság.
Határozott tekintettel rám nézett. Úgy tűnt vár valami reakcióra, de nem tudtam, mit fűzhetnék hozzá.
– Tudom, hogy szívás lesz az elején – folytatta; megbökdöste a telefonja képernyőjét, amikor az elhomályosult jelezve, hogy hamarosan kialszik. – Egyetem mellett munka, albérlet…
– Tudod, én soha nem voltam ilyen helyzetben – kezdtem és belebámultam a lépcsőház sötétjébe. – Azt se mondhatnám, hogy tudom milyen felnőttnek lenni. Lehet csak én nem élvezem. Szóval nem igazán tudok semmi tanáccsal szolgálni. De én neked szurkolok, ha ez számít valamit.
– Köszi – mosolyogta a lány. – És számít. Ez is sokkal több, mint amit eddig másoktól kaptam.
Ezt nehezen akartam elhinni, de úgy gondoltam, ha valaki, ő megérdemli, hogy kicsit túlozzon.
– Abban az esetben, ha mégis adnék tanácsot. – folytattam, majd hatásszünetet tartottam, ameddig rám nem emelte sötét szemeit – Kérlek, ne fogadd meg.
Ezzel Eszterből kicsaltam egy kis kacajt.
– Jól van – bólintott. – Ígérem, nem fogom.
Újból elhallgattunk. Eszter visszatért a telefonja nyomkodásához, én pedig hátradőltem, megtámaszkodtam a könyökömön és kinyújtózkodtam a lépcsőkön. Egészen meghitt volt a lépcsőház a maga sötét ürességében.
– Legutóbb azt ígértem, mutatok párat az újabb rajzaim közül. – Felém nyújtotta a telefonját. – Ha még érdekel.
– Hogyne érdekelne – vágtam rá. – Lehet a végén még én is magamra tetováltatok egyet közülük.
Feltápászkodtam és közelebb csusszantam hozzá, hogy lássam a telefonja kis képernyőjét. Először kissé szégyenlősen kezdte el mutogatni a rajzairól készült képeket. Párszor meg is kellett kérnem, hogy lépjen vissza, mert olyan gyorsan lépett túl egyeseken, mintha szégyellené őket. Aztán néhány kérdésem után már lelkesebben mesélte, hogy melyik rajzhoz honnan kapott ihletet és mit próbált meg elérni rajtuk. Úgy belemerültünk, hogy ebben a sötét, üres lépcsőházban a világ minden bajával megszűnt egy rövid időre. Utoljára Trixivel együtt éreztem így magam.
Nem tudom meddig ücsörögtünk ott és elemeztük az alkotásait. A hirtelen felkapcsolódó világítás zökkentett ki minket. Egy ajtó zörgő becsapódása felverte a lépcsőház csendjét, amit visszhangzó lépések zaja követett. Miután a szemem hozzászokott a világossághoz, akkor láttam meg a lány karján, éppen a Pókháló Kisasszony alatt azt a csúnya, sötét foltot. Zúzódás volt valamitől. Eszter is észrevette, hogy a foltot bámulom és gyorsan eltakarta a kezével.
A lépések egyre hangosabbak lettek, majd közvetlenül mögöttünk abbamaradtak. A jövevény megállt a lépcső tetején; Eszter apja volt az. Úgy meredt rám, mintha a tekintetével át akarna döfni.
– Eszter, irány haza – vakkantotta. A szemeit egy pillanatra se vette le rólam.
A lánnyal együtt én is felálltam. Eszter sajnálkozóan rám pillantott, majd kelletlenül elindult fel a lépcsőn. Amikor felért és el akart menni a férfi mögött, az durván karon ragadta a lányt és belebámult az arcába. A lépcsőház visszhangzott a morgásától. Ezt látva a kezem akaratlanul is megrándult.
– Irány föl – mordult a lányra, aztán tovább lökte.
Még egy utolsó pillanatra el tudtam kapni Eszter beletörődő tekintetét, mielőtt eltűnt volna a lépcsőfordulóban.
– Azt hiszem legutóbb mondtam magának valamit. – A férfi fenyegető tekintettel elindult felém.
Néhány lépcsőfoknyira tőlem állt meg és csak meredt le rám talán valamiféle válaszra várva. Úgy festett, mint valami klisés nagyúr, aki most dönt valakinek az életéről. Leszámítva, hogy semmi nemes vagy fenséges nem volt a csontos arcában és intenzív szemeiben. Összehúzott szemekkel meredtem rá. Álltam a tekintetét és nem válaszoltam. Az gondolhatta, hogy ezzel a kiállással, majd megijeszt. Nem sikerült neki.
– Mit szólna hozzá, ha feljelenteném? – szólalt meg végül. – Eszter még csak…
– Jelentsen – tettem szét a kezem. – Hívja a rendőröket. Bizonyára érdekelni fogja őket, hogy mi folyik maguknál, ami annyi zajjal jár, amit rendszeresen hallok nem csak én, hanem az egész ház. Vagy, hogy Eszter mit tud erről mondani. Vagy arról, hogy mik azok a foltok a karján.
Még nem láttam embert, akinek a méregtől ilyen hirtelen és ennyire eltorzult volna az arca. Látszott, hogy megint sikerült rendesen felhúznom, de ismét tűrtőztette magát. Azon kaptam magam, hogy azt kívánom bár ne tenné. Voltam olyan dühös, hogy csak egy rossz mozdulatot kellett volna tenni és feltörlöm vele a lépcsőházat a földszintig.
– Nagyon keménynek hiszi magát, mi? – morogta. – Azt hiszi szórakozhat velem? Utoljára mondom. – A világítás hirtelen lekapcsolt. – Maradjon távol a lányomtól vagy nagyon megbánja.
Még pár feszült pillanatig csendben álltunk a sötétben, végül hallottam, ahogyan a férfi elindul fel a lépcsőn. Nem mentem fel egyből; vártam és hallgattam, ahogyan felér, ahogy kinyílik az ajtó, majd becsukódik. Csak ezután mentem fel én is. A sötét lépcsőkön felbaktatva azon gondolkodtam, hogy ez alatt a pár hónap alatt több seggfejjel találkoztam, mint eddig életemben összesen.
Ahogyan hazaértem és felkapcsoltam a villanyt azonnal észrevettem a nyitva álló ablakot; már meg sem lepődtem a dolgon, de muszáj volt lassan kezdenem vele valamit, mert ha bejön a hideg, gondban leszek. A parkettán pedig ott hevert egy papírrepülő. Amint megpillantottam, belém is hasított a gondolat.
Tudtam, hogy nem jelent semmit és nem lesz semmi hatása, de ráírtam a papírra a kívánságom, hogy Eszter és az anyja szabaduljon meg attól az agresszív seggfejtől. Az újra összehajtogatott repülőt pedig kihajítottam az ablakon. Miközben figyeltem, ahogyan némi manőverezés után eltűnik a szomszéd ablaka mögött uralkodó sötétségben, arra gondoltam, hogy milyen szomorú, hogy ez az egyetlen dolog, amit törvényileg tehetek, hogy segítsek.
***
Trixi volt az. Tudtam, hogy ő az, vagy csak szerettem volna, ha ő lenne. Rajtam ült lovagló pózban, éreztem, ahogyan rám nehezedik, ahogyan a csípőjét finoman és ütemesen mozgatja. Teljesen meztelen volt; kerek melleire izgalmas árnyékokat festettek az ablakon beszűrődő fények.
Végigsimítottam a combját, éreztem a bőrének a melegét. A keze az enyémhez ért és végigvezette a csípőjén a puha mellére; apró, kemény mellbimbója a tenyerembe fúródott. A gerincem tövében izgatott bizsergést éreztem.
Közelebb hajolt hozzám és rám mosolygott azzal az utánozhatatlan széles mosolyával. Megmarkoltam a csípőjét, majd eleresztettem és az ujjaimmal lassan cirógatva elindultak a hasán. Kitapogattam a köldökét, köröztem körülötte, az ujjam belecsúszott a kis mélyedésbe. Még bágyadt voltam, így eltartott pár pillanatig, mire belém hasított a felismerés. Nem volt köldökpiercingje.
Ekkor tűnt fel, hogy a szája feletti anyajegy a rossz oldalon volt. A mosolya ismerős volt, mégis furcsán idegen és eltúlzott. És ez a lány egyáltalán nem adott ki semmilyen hangot. Olyan volt, akár egy lenémított mozgókép.
Észrevette a döbbenetemet, de a torz mosolya csak még szélesebb lett. Felegyenesedett és a testét belepte valami természetellenes árnyék, ami letörölt róla minden részletet; eltűnt a haja, az arcvonásai ellaposodtak, a mellei semmivé lettek. Elkaptam a kezem tőle, ahogyan ez a jellegtelen koromsötét sziluett egyszerre csak jeges hideget kezdett árasztani magából. De csak ennyit tudtam tenni, mielőtt rám vetette magát.
A feje nekilendűlt az enyémnek, de a becsapódás helyett koromfekete sötétség borult rám. Valami befurakodott az orromon és a számon, és lehatolt a torkomon. Kétségbeesetten próbáltam levegőt venni. A mellkasomat jeges hideg árasztotta el, a gyomromat éles fájdalom rántotta görcsbe, mintha kést forgattak volna benne. Úgy éreztem, meg fogok halni.
Hirtelen tértek vissza az érzékszerveim. Hörögve és köhögve feküdtem az ágy mellett a földön. Ami akadályozta a légzésemet, lassan engedett és újra kaptam levegőt. Kimerülten, könnyek között feküdtem a földön. Fájt a hasam és a tüdőm, és fáztam.
Egyedül voltam, de mégis éreztem valaminek a jelenlétét. A körbe pillantva nem láttam semmit. Az ablakban hirtelen megmozdult valami. A könnyfátylon keresztül nem láttam tisztán. Olyan volt, mintha csak egy árnyék suhant volna el a nyitott ablak előtt. Az utca halvány fénye újra beszűrődött a szobába; fel sem tűnt, hogy valami eltakarta volna.
***
A városban futottam össze Eszterrel. Közel két hét telt el, mióta utoljára láttam. Ő is éppen hazafelé tartott.
– Csak pár iskolai dolgot kellett intéznem – mondta és megigazította a hátizsákját. – Meg vettem ezt-azt. Kezdtem már kifogyni a ceruzákból, tollakból és a papírból.
Rám mosolygott; láthatóan felszabadultabb volt.
– És minden rendben? – kérdeztem. Látszott rajta, hogy egyből tudta, mire gondolok.
– Egy hete talán apám megint ordibált egy sort – kezdte –, aztán lelépett, ahogyan szokott. Azóta nem láttuk. Nem szokott ilyen hosszú időre eltűnni, szóval lehet, hogy végleg megszabadultunk tőle.
– És egyáltalán semmi hír róla? – Furcsálltam, hogy a fickó hirtelen így felszívódott.
– Semmi – csóválta a fejét Eszter. – És ez anyámmal nekünk tökéletesen megfelel így. Mondjuk az még fel tudná dobni a napomat, ha kiderülne, hogy tök részegen belefulladt a Dunába vagy elcsapta a vonat vagy valami. De így is legalább egy kis okom lehet az örömre.
A nap éppen lemenőben volt, de a körülöttünk magasodó épületek miatt az árnyékok hamar átvették az uralmat. Mikor éppen amellett a kis utca mellett sétáltunk el, ahol legutóbb azt a furcsa fickót láttam, lelassítottam és belebámultam a homályba.
– Minden oké? – kérdezte Eszter. – Nem nézel ki valami jól.
– Az jó, mert nem is érzem magam valami jól – vallottam be. Egy erőltetett mosollyal próbáltam tompítani a kijelentésem élét. – Nem alszom valami jól. Elég sűrűn vannak mostanában rémálmaim.
– Mifélék? – nézett rám érdeklődően a lány.
– Valami árnyékalakról, ami bemászik az ablakon. Sötétségről, hidegről, hogy nem tudok mozogni és nem kapok levegőt – soroltam. – Meg az érzésről, hogy nem vagyok egyedül, hogy valami van ott velem.
– Olyasminek tűnik, mint az alvásparalízis – állapította meg a lány.
– Lehet, de nem hiszem. Az alvásparalízis démon az megvan hozzá, de olyankor is látom és érzem, amikor még vagy már tudok mozogni – magyaráztam. – Nem tudom. Lehet kezdek végleg megőrülni.
– Azért kár lenne – sajnálkozott Eszter. – Jó veled beszélgetni és nem tudom, hogy a megőrült változatoddal is ilyen jó lenne-e.
Ezen felnevettem.
– Köszönöm – bólintottam hálásan. – De, tudod, a valóságra néha a legmegfelelőbb reakció az őrület. – Elhallgattam. Eszter kíváncsian nézett rám. – Vagy az is lehet, hogy már mindannyian bolondok vagyunk. – A lányra pillantottam. – Elvégre máskülönben nem lennénk itt.
– De legalább nem egyedül vagyunk bolondok – tette hozzá vigyorogva Eszter.
– Legalább nem egyedül – ismételtem.
Elértünk a főkapuhoz. Az utcai lámpák egyszerre gyúltak fel és borították be sárga fénnyel a repedezett járdát és az épületek falait. Egy kicsit babráltam a kulccsal a zárban, mire kinyitottam; belépve megcsapott a folyosó falai között megrekedt hideg.
– Viszont az sem segít, hogy az ablakom állandóan magától kinyílik – folytattam. A hangom visszhangzott a folyosókon, ahogyan baktattunk föl a lépcsőn. – Néha csak úgy nyitva találom és nem tudom miért. Most még elmegy, de télen nem lesz éppen nyerő. Meg a szomszédom is bedobálja ilyenkor a repülőit.
Eszter megtorpant és úgy nézett rám, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta-e, amit hallott.
– A szomszédod mit dobál be? – kérdezte értetlenkedve.
– Papírrepülőt – válaszoltam. – Annyi a lényeg, hogy rálátok a szomszédom ablakára és esténként onnan papírrepülőket dob át hozzám, amiken kívánságokat fogad.
– És találkoztál már ezzel a szomszédoddal? – nézett rám Eszter.
– Valami idős fickó elvileg – vontam meg a vállam. – Sokat hallottam már róla, de még egyszer sem láttam.
Felértünk az emeletre és elsétáltunk az emlegetett furcsa szomszédom kivilágítatlan ajtaja előtt. Semmi fény nem jött ki se a kukucskáló ablakon, se máshol.
– Én mindig azt hittem, senki nem lakik itt – szólt a lány az ajtót vizslatva.
– Pedig valaki lakik – vágtam rá. – Legutóbb még az ajtót is láttam kinyílni. Vagy ez is csak a bimbózó elmebajom szüleménye.
Megálltunk a körfolyosó sarkánál, ahol az én és az ő lakásuk volt. Eszter felém fordult és félrebillentette a fejét.
– Te kívántál valamit? – kérdezte.
– Persze.
– És? Valóra vált?
– Nem mondhatnám – vontam meg a vállam. – Furcsa is lenne, ha egy dzsinn lakna szomszédban.
– Én nem bánnám – mondta elgondolkodva Eszter. – Nekem lenne pár kívánságom.
– Sokan vagyunk még így ezzel.
Aznap az éjszakám jobban telt. Nem volt szorongásom és alvásparalízisem se, ahogyan Eszter nevezte. Egyszer riadtam csak fel az éjszaka közepén valami zajra, de mire kideríthettem volna a forrását, elhallgatott. Csak az ablakot találtam nyitva megint. Azt gondoltam az utca zajai lehettek.
Reggel a rendőrök ébresztettek. A szomszédokról, Eszterékről érdeklődtek. Már ekkor tudtam, hogy baj történt. Annyit árultak csak el, hogy gyilkosság történt. Később tudtam csak meg a teljes történetet. Eszter apja hazament azon az éjjelen, amikor utoljára beszéltem vele és megölte őt is és az anyját is, majd magával is végzett. Az egész pár lépésre az én ajtómtól történt.
***
Napok óta pocsékul voltam. Rosszul aludtam, mindig felriadtam valamire, kaparászásra vagy valami közelebbről meg nem határozható jelenlétre, amit talán csak én képzeltem. Rémálmok gyötörtek, amiben a jeges sötétség fojtogat vagy valami árny kísért. Reggelente egy órát is képes voltam csak ücsörögni és bámulni a semmibe a saját gondolataimmal küszködve. Nem tudom, hogy Eszter halála volt-e, ami visszalökött ebbe, de biztosan nem segített.
Ma volt Trixi születésnapja is. Nem magamtól tudtam; a Facebook árulta el. Régóta nem gondoltam rá és igyekeztem nem kutakodni utána a neten a saját lelki nyugalmam érdekében. Sokkal jobban hiányzott, mint amire számítottam.
Hónapok óta nem láttam, ezért meg is lepett, amikor váratlanul felcsöngetett hozzám, mintha csak azzal megidéztem volna, hogy rá gondoltam. Furdalt a kíváncsiság, hogy ennyi idő után, miért toppan be ilyen hirtelen. Próbáltam nem belelovallni magamat kétes vágyakozásba, ami már akkor kezdett a felszínre bugyogni benne, amikor meghallottam a hangját a recsegő kaputelefonban.
Kint a körfolyosón vártam rá. A különös szomszédom előtt uralkodó sötétségből lépett elő. Egy farmer short volt rajta és egy lila csőtop. Bánatosnak tűnt, lehajtott fejjel közeledett és szőke haját tűrögette el az arcából. A bőre nedvesen csillogott.
– Szia – motyogta. Csak lopva, szinte szégyenlősen nézett fel rám. – Bejöhetek?
– Gyere csak – mondtam.
A konyhába vezettem és készítettem neki egy teát. A barackos teafiltert kiraktam az asztalra. Trixi elvette, kibontotta és megszagolta. Ez mosolyt csalt az arcomra. Elé raktam a forróvízzel teli bögrét, majd leültem vele szembe. Figyeltem, ahogy belemártja a filtert, aztán mézet csorgat bele. Végig csendben voltunk, egyikünk sem szólt semmit. Csak a kanál csilingelt a bögrében.
Az arcát fürkésztem. A szeplők az orrán most jobban látszottak; szépek voltak. Izzadt volt, szőke hajszálai a nyakára és a vállára tapadtak. Kerülte a tekintetem. Hol bánatosnak, hol dühösnek tűnt, nem tudtam pontosan megállapítani. Talán ő maga sem tudta. Voltak kérdéseim, tudni akartam mi történt vele, és főleg azt, miért hozzám jött, de nem akartam faggatni.
Csendben figyeltem a lassú mozdulatait, hallgattam, ahogyan bele-beleszürcsölt a bögrébe.
– Addig maradhatsz, ameddig szeretnél – szólaltam meg végül; akkora volt a csend, hogy a saját hangom még számomra is furcsán idegennek hatott. Nem akartam, hogy azt higgye, zavar. Sőt, örültem, hogy itt volt.
Bánatos kék szemeit rám emelte.
– Köszi – mondta halkan.
Lehajtotta a fejét, nagyot szívott az orrán, a vállai megrázkódtak és sírva fakadt. Küszködött ellene, de nem bírta. Láttam, ahogyan egy könnycsepp hullik az asztalra. Felpattant, és a szemeit törölgetve és szipogva a kijárat felé sietett. Utána indultam.
Az előszoba közepén állt nekem háttal; remegett és sírt. Közelebb léptem és finoman megérintettem a vállát. Megfordult és kipirosodott arccal, könnyektől vakon nézett fel rám, majd a következő pillanatban a karjaim közé zuhant. A fejét a mellkasomhoz szorította és keserves sírás tört ki belőle, az a fajta, amit sokáig tartottak bent.
Átöleltem, megsimogattam a fejét és most én küszködtem a sírással. Mindig rámjött a sírhatnék, ha valaki a közelemben sírt. És nem mondhatnám, hogy az utóbbi idő ne adott volna rá okot. Azt mondják, hogy a sírás megtisztítja a lelket. Hát nem küszködtem tovább. Magamhoz szorítottam Trixit és zokogni kezdtem.
Nem tudom meddig állhattunk ott szipogva és reszketve egymás karjaiban. Trixi felnézett rám. A hüvelykujjammal elkentem az arcán a könnyeket. Megfogta az arcomat és magához húzott; hagytam magam. Megcsókolt, én pedig vissza csókoltam.
A következő percben már a másik szobában voltunk. Trixi erősen szorított magához. Felnyögött, ahogyan belenyaltam a nyakába. Kapkodva rántotta le magáról a felsőjét és mohón húzott magára. A fejemet a mellei közé fúrtam, és végicsókoltam a testét. A köldök piercingjénél megálltam, finoman megérintettem, megcsókoltam, mintha valami talizmán lenne.
Trixi türelmetlenül húzott magába, a teste követelőzve feszült nekem. Megfeszült és felkiáltott, amikor a húsába mélyesztettem a fogaimat. Kétségbeesetten szeretkeztünk, mintha egy örökkévalóság óta erre vágytunk volna. Úgy szorítottuk egymást, mintha bármelyik pillanatban örökre szétválaszthatnának minket. Akartuk egymást, akár a levegőt. Teljesen egymásba feledkeztünk. Nem foglalkoztam a hűvös szellővel, ami végigsimította az izzadságtól nedves hátamat. Csak mi léteztünk egymásnak.
Utána csak feküdtünk a széttúrt ágynemű között a párolgó boldogságban. Éreztem, ahogyan Trixi puha, meleg mellei a mellkasomhoz lapultak, nedves combja a derekamhoz simult. A haját cirógattam, miközben a valóság lassan újra beszivárgott az érzékszerveimbe. Hallgattam Trixi lassú légzését és a nyitott ablakban táncoló árnyékokat bámultam.
– Úgy sajnálom – szólalt meg Trixi halkan. Éreztem a testének rezgését, ahogyan beszélt. – Annyira hülye vagyok. Haragszol rám? Megérdemlem. Minden szart megérdemlek.
– Nem haragszom – mondtam és szorosan magamhoz öleltem.
Trixi hallgatott és szipogott.
– Apám meghalt – szólalt meg végül. – Balesete volt. Pár napra rá, hogy itt kívántam az ablakodnál. Nem akartam, hogy meghaljon, csak hogy tűnjön el, hagyjon békén. Aztán találkoztam ezzel a sráccal, aki először tök jófej volt meg rendes, de aztán… Mindent elcsesztem és…
Elhallgatott és szorosabban bújt hozzám. Megfogtam a kezét és megszorítottam.
– Sajnálok mindent – folytatta egy perccel később. – Sajnálom, hogy azután, hogy csak úgy leléptem, most visszajöttem és itt sírok, hogy milyen szar az életem.
– Semmi baj. Örülök, hogy itt vagy – Megsimogattam a hátát. – Miután elmentél, elég szar dolgok történtek. Hiányoztál.
Felemelte a fejét és kipirosodott szemeivel rám nézett. Mosolygott; most először, mióta visszajött.
– Nekem is hiányoztál. – Visszafeküdt a mellkasomra.
– És miért hozzám jöttél? Nem lett volna más, akit jobban ismersz?
– Nem tudom – sóhajtotta. – Csak valamiért ide akartam jönni. Talán azért, mert te vagy az egyetlen nem seggfej, akit ismerek a városban. Lehetne, hogy… újrakezdjük?
A fejére tettem a kezem és a hajával kezdtem babrálni.
– Én inkább folytatni szeretném.
***
Újra együtt voltunk Trixivel. Ezúttal azonban sokkal többet járt hozzám, mint korábban. Fogkefét is hozott, ruhái is voltak már nálam és állandóvá vált, hogy hosszú, szőke hajszálakat találtam mindenhol.
Nem volt azonban minden rendben Trixivel. Többször érkezett úgy, hogy látszott rajta a zaklatottság. Valami bántotta, talán aggódott vagy félt. Sokszor nem vette fel a telefonját, csak lenémította és hagyta csörögni, miközben félénken odabújt hozzám. Egyszer kérdeztem meg tőle, hogy van-e valami baj. Nem válaszolt. Tudtam, hogy nem mond el valamit, de nem faggattam. Úgy gondoltam, ismer már annyira, hogy tudja, tőlem nem kell tartania és majd elmondja, amikor készenáll rá.
Az egyik este elmentünk a városba az egyik bárba azok közül, amikbe korábban is megfordultunk. Miután szétmentünk, nem igazán jártam el sehova. Miért járnék egyedül ilyen helyekre? A bárban belebotlottunk valamiféle versenybe vagy vetélkedőbe. Trixi természetesen játszani akart, így beneveztünk.
Nagyjából fél óra és egy ciánkék színű koktél után arra jutottam, hogy rémesek voltunk játékban. A kérdések is azok a fajták voltak, amik a popkultúra egy közismert részének valami nagyon homályos részletére vonatkoztak. Trixi azonban nagyon beleélte magát és a fejébe vette, hogy ő márpedig győzni fog.
– Győzni? – horkantam fel és megforgattam az immáron piros színű koktélomat. – Nem láttad a kérdéseket. Konkrétan egyet se tudtunk eddig. Illetve egyet tudtam majdnem. Esélytelen így győzni.
Trixi komoly kék tekintetét az enyémbe fúrta.
– Van egy tervem. Csak figyelj.
Figyeltem.
Kiderült, hogy a terve szimplán a csalás. Oda-oda hajolgatott a szomszéd asztalnál ülőkhöz meg bárkihez, aki a közelben a játékkal kapcsolatban mondott valamit, hátha elcsíp valami információt. Mintha azok, akiket lehallgatott, biztosan tudnák a helyes választ. Csak mosolyogtam az erőfeszítésein.
Trixi vicces volt, ahogyan mindig, amikor túlságosan erőlködik, hogy elérjen valamit, ami igazából nem is számít. Ezért is tűnt fel azonnal, amikor a hangulata megváltozott.
Éppen a harmadik, immáron lila, koktélomat szürcsölgettem, amikor láttam, hogy idegesen sietve közeledik felém a legújabb gyűjtő körútjáról. Már itt tudtam, hogy baj van, a kérdés csak az volt, mekkora.
– Haza tudnánk menni? – kérdezte aggódó tekintettel. – Most.
– Persze – vágtam rá egyből és fölálltam. – Valami gond van?
Trixi nem válaszolt, csak ment tovább a lépcső felé, ami felvezetett a kijárthoz. Hirtelen torpant meg, amikor három srác sétált le a lépcsőn. Azonnal tudtam, hogy ők a gond. Hármójuk közül a legalacsonyabb elvigyorodott, amikor meglátta Trixit.
– Hé, Trix, bébi – szólt.
A srác vékony volt és inas. Néhány tetoválás látszott a nyakán és fültágítók voltak a fülében. Az egész lényéből valami ellenszenv sugárzott, de lehet csak Trixi reakciója befolyásolt. A két társa hasonlóan nézett ki.
Amikor a srác odajött, Trixi egy lépéssel közelebb lépett hozzám.
– Nem gondoltam volna, hogy itt futunk össze – folytatta. Végignézett rajtam. – Ez kicsoda?
– Az unokatesóm – vágta rá Trixi zavartan. Erre felkúszott a szemöldököm. – Most jött fel a városba és körbevezetem.
– Igazán? – A srác újra engem vizslatott. A kezét nyújtotta. – Zsolt.
Én is bemutatkoztam mint Trixi unokatestvére. Úgy döntöttem játszom a hirtelenjében rám osztott szerepet, ameddig ki nem jutunk és meg nem tudom, mi a fene folyik itt.
– Szóval ez miatt nem veszed fel a telefont? Vagy hívsz vissza? – Zsolt hangjában nem kevés szemrehányás érződött. – Hát ezt érdemlem?
– Nem, sajnálom. – Trixi szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Elfelejtettem. Láttam, hogy hívtál, de mindig volt valami és elfelejtettem.
Zsolt megfeszítette az ajkait egy pillanatra, rám pillantott, majd újra mosolygott.
– Semmi gond – mondta végül. Kinyújtotta a karját és megfogta Trixi vállát; a lány láthatóan összerezzent. – Gyere ide.
Trixi kelletlenül közelebb lépett. A srác magához húzta, belemarkolt a fenekébe, aztán felemelte az állát és egy hosszú, zajos, nyelves csókot adott neki. A jelenetet látva megindult bennem valami, de nem léptem közbe. Nem csináltam semmit, pedig nagyon akartam. Azt kívántam, hogy ennek minél előbb legyen vége és végre mehessünk innen.
– Éppen indultunk haza – szólt halkan Trixi a srác karja között.
– És? – kérdezte Zsolt flegmán, miközben a lány hajával játszadozott. – Az unokatesód nem elég nagy fiú, hogy egyedül hazataláljon.
– Úgy volt, hogy hazakísérem – magyarázta Trixi nem túl nagy átéléssel. – Együtt töltünk egy kis időt, mert nem láttam már régóta.
Zsolt eltolta magától Trixit és rámeredt.
– Jól van – mondta a szokásos, egyáltalán nem őszinte mosolyával. – Akkor tölts időt vele. De ne felejts el hívni.
Végre mehettünk. Mikor kiléptünk az utcára egyszerre sóhajtottunk fel, mintha egész idáig benntartottuk volna a lélegzetünket. Csendben indultunk haza. Meg akartam kérdezni mi a fene volt ez az egész, de vártam egy kicsit, hogy Trixi magától elmondja-e. Nem szólt semmit, rám sem nézett, csak lehajtott fejjel ballagott mellettem.
– Ő volt az exed, mi? – szólaltam meg végül, amikor már kellően eltávolodtunk a bártól. – Nem szakítottál vele.
Trixi nem felelt. Megfogtam a karját és magam felé fordítottam; a földet bámulta.
– Miért nem szakítottál vele? – kérdeztem, bár a rövid interakcióból, amit láttam, volt egy sejtésem.
– Mert egy seggfej és… mert hülye vagyok – szipogta. – Mindig mindent elcseszek. Én csak…
– Nézz rám. – Megfogtam az arcát. Rám nézett; a sírás szélén állt. – Nem haragszom rád. Itt vagyok, csak mondd el, ha van bármi, amivel tudok segíteni. Nem kell félned ettől az alternatív seggfejtől.
Trixi pár pillanatig küszködött a könnyeivel, majd a karjaimba ugrott és elpityeredett.
– Úgy sajnálom – sírta. – Borzalmas ember vagyok. Egy hülye idióta.
Magamhoz öleltem, szívtam egyet az orromon és nagyot sóhajtottam, ahogy visszatartottam a síráskényszeremet. Dühösnek kellett volna lennem rá, elvégre nem szakított a pasijával, aki ráadásul a szemem láttára smárolta le úgy, hogy még csak nem is ellenkezett. De nem voltam dühös. Talán azért, mert elég nyilvánvaló volt, hogy itt valami nagyon nincs rendben és segíteni akartam Trixinek. Még szorosabban öleltem magamhoz.
– Gyere, menjünk haza – mondtam, amikor már valamelyest lenyugodott.
Kézen fogtam és elindultunk.
– Tényleg nem vagy rám dühös? – kérdezte a szemét törölgetve.
– Tényleg nem.
– De miért?
– Nem tudom – sóhajtottam némi habozás után.
– Tudod, amit arról mondtam, hogy miért mentem vissza hozzád – kezdte. – Hogy te vagy az egyetlen nem seggfej, akit ismerek. Azt komolyan mondtam. Én voltam a seggfej, és ezt nem érdemelted meg. Szeretném jóvá tenni, ha még lehet.
Megálltam, felé fordultam és megfogtam a másik kezét is.
– Én csak egy dolgot szeretnék – szóltam. – Hogy bízzunk egymásban annyira, hogy még egy ilyen ne legyen.
– Úgy lesz – mosolyogta szipogva Trixi. A könnyektől nedves arcán megcsillantak az utcai lámpák fényei. – Helyrehozom ezt valahogy, és nem fogok még egy ilyen hülyeséget csinálni.
Hirtelen sötétség borult ránk. Először úgy tűnt, egy lámpa megadta magát fölöttünk. Felpillantva azonban azt láttam, hogy az egész utca elsötétedett. Következőnek a gyanús némaságra lettem figyelmes, ami ráült az utcára; túl csendes volt és üres. Aztán megpillantottam az árnyékot az egyik autó mellett. Magas volt, hosszú kabátban és valamiféle kalappal a fején.
Éreztem, ahogyan Trixi eltolja magát tőlem. Egyenesen a sziluettre meredt.
– Megint ő? – szólt halkan. A hangjában érződött a zavar és a félelem.
– Megint? – vontam össze a szemöldököm.
És az árnyék alak, megmozdult. Akadozva, bizonytalanul, természetellenesen. Meglódult, aztán hirtelen megállt, meginogott, mintha részeg lenne, de valami egészen más benyomást keltett bennem, amitől kirázott a hideg.
Trixi megfogta a kezem.
– Menjünk – suttogta; a szemét le sem vette a felénk araszoló alakról.
Sietve elindultunk ki a sötét utcából folyamatosan hátrapillantgatva. Csak akkor lassítottunk, amikor befordultunk a sarkon a már ismét kivilágított utcára. A fény némileg megnyugtatott. Úgy tűnt nem követett minket.
– Láttad már ezt a fickót korábban? – szóltam.
– Ja, egy párszor – válaszolta Trixi. – Igazából jópárszor erre-arra a városban. Nagyjából az után, hogy eljöttem tőled.
– Miután kívántál az ablaktól. A repülővel.
– Igen, azt hiszem. – Rám nézett. – Gondolod köze lehet hozzá? Ő a szomszédod?
– Azt nem tudom, hogy a szomszédom-e – válaszoltam, majd egy pillanatra elhallgattam. Az utca túloldalán egy sötét lámpa alatt mintha őt láttam volna, de lehet már megint csak a képzeletem pörgött túl. – Ami biztos, hogy ugyanezt a fickót kezdtem el látni én is, miután a mostani lakásba költöztem és kívántam az ablaktól.
– Láttad, hogyan mozgott? – hüledezett Trixi. – Mintha nem tudná használni a végtagjait. Kiráz tőle a hideg. Nekem eddig mindig csak ott állt valahol a távolban és bámult mozdulatlanul, mint valami horrorfilmben. Most láttam először mozogni.
– Én már láttam mozogni. Nem mondhatnám, hogy tetszett. – Megszorítottam Trixi kezét. – Csak érjünk haza.
Nem láttuk a kalapos árnyat hazáig. A kapu csapódására megkönnyebbülten néztünk egymásra. Fölmásztunk az emeletre, végig a keskeny körfolyosón a lakásomhoz. A különös szomszédom sötétbe burkolódzó ajtaja előtt elhaladva valami különös hideg futott végig rajtam, ami még a ruhám alá is behatolt. Trixi reszketve sóhajtott fel mögöttem.
Bementünk a lakásba, feloltottam a villanyt és bezártam az ajtót. Otthon voltunk. Minden őrületet magunk mögött hagytunk az éjszaka sötétjében, a szűk, zsúfolt utcákon. A szobából azonban az utca zajai szűrődtek ki; megint nyitva volt az ablak. De nem ez volt, ami megtorpanásra késztetett a küszöbön, hanem a több mint egy tucat fehér papírrepülő, ami szerteszét hevert a parkettán.
***
Megszabadultam a repülőktől és bezártam az ablakot. Ezúttal igyekeztem valamivel eltorlaszolni, hogy ne tudjon kinyílni. A kint mocorgó különös árnyékok azonban nehézzé tették az elalvást, mintha valami hangtalanul mozgott volna odakint. Trixi is nehezen aludt, sokat fészkelődött mellettem.
Másnap Trixi üzenetben szakított ezzel a Zsolttal. Ott voltam vele és láttam a választ. A „szia bébi” olyan gyorsan váltott büdös kurvázásba, hogy egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő. Ekkor értettem meg igazán Trixi miért üzenetben szakított velem; vannak emberek, akik annyira nem tudják kezelni a visszautasítást, hogy jobb tartani tőlük a távolságot. Azt meg soha nem lehet biztosan tudni, ki tartozik ebbe a kategóriába.
Trixit eléggé felzaklatta ez az üzengetés. Nem is csoda, hiszen Zsolt többször is halálosan megfenyegette. Hagytam, hogy a saját tempójában dolgozza fel a dolgot. Nem igazán tudtam ebben többet segíteni.
Éppen a saját dolgomat csináltam, amikor megláttam, hogy a nyitott ablaknál ácsorog. Megfordult a fejemben, hogy megint kívánt vagy kívánni akar.
– Minden oké? – léptem mellé; finoman megérintettem a hátát.
– Igen, csak most néztem meg jobban ezt a kívánós ablakot. – A fejével a túloldalon lévő, még mindig nyitott ablak felé bökött. – Mindig ilyen sötét van odabent? Olyan mintha egy függöny lenne vagy valami, de mégsem.
– Éjszaka még sötétebbnek látszik, ha egyáltalán ez lehetséges – szóltam és az ablakra meredtem. – És soha sincs becsukva.
– Azt mondtad valamikor, hogy a kívánságod miatt találkoztunk. – Trixi rám emelte kék szemeit. – Gondolod, tényleg képes teljesíteni a kívánságokat?
– Ha igen, akkor egy dzsinn a szomszédom.
– Komolyan kérdezem. – Trixi elkomorodott.
– Miért, szerinted? – kérdeztem vissza.
– Szerintem igen – felelte Trixi. – De nem azt adja meg neked, amit szeretnél. Hanem azt, amit érdemelsz.
– Mert te megérdemelted a szart, ami történt veled?
Trixi teljesen felém fordult.
– Honnan tudod, hogy nem?
– Szóval akkor mi megérdemeljük egymást? – vetettem fel.
Trixi válasz helyett csak elmosolyodott. Jólesett látni őt mosolyogni.
– Te biztosan nem érdemled azt a hülye picsát, aki vagyok – szólt.
– És ezt te honnan tudod? – vágtam vissza egy félmosollyal.
Átkaroltam a derekát, ő pedig hozzám bujt. Együtt néztük a szemben lévő ablak mögötti áthatolhatatlan sötétséget.
– Ott bent van, ugye? – szólalt meg Trixi végig az ablakot figyelve. – Vajon mit akar?
Rám nézett.
– Tudod hogy van a mondás. Semmi sincs ingyen, még a kívánságok sem – mondtam. – Különösen azok nem. De hogy mi az áruk…
– Gondolod elindítottunk valamit azzal, hogy kívántunk? – kérdezte Trixi bizonytalanul.
– Nem tudom – válaszoltam. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valami megmozdult volna az ablak mögött és visszanézett volna rám. – A legjobb, ha nem kívánunk többet. A végén még valami valóra válik.
Nem mondtam, de tudtam, hogy ezzel már kicsit elkéstünk. Ahogyan becsuktam az ablakot igyekeztem az elmém mélyére száműzni azt a szörnyű felismerést, hogy azzal a papírrepülővel, amit átdobtam, én okoztam Eszter halálát.
***
Trixi hosszabb rövidebb megszakításokkal kapta az üzeneteket Zsolttól, amik a különféle fenyegetések és a szánalmas könyörgések között váltakoztak. A teljes elmebaj, ami ezekből az üzenetekből áradt enyhén szólva is nyugtalanító volt. A magam részéről nem voltak fenntartásaim, hogy betörjem egy újabb kezelhetetlen ex arcát, ha arra kerül a sor. A fenyegetései azonban Trixi felé irányultak és mivel tudta, hol dolgozik, féltem mi lesz, ha egyszer kellően felhúzza magát és megjelenik ott.
Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam.
Már sötét volt, amikor Trixi felhívott.
– El tudnál értem jönni? – Ijedtnek hangzott.
– Persze. Mi történt?
– Itt van Zsolt. Kint áll. Nem merek kimenni.
– Oké -szóltam. – Maradj ott. Mindjárt ott vagyok.
Sietve felöltöztem és elindultam. A rejtélyes szomszédom ajtaja előtt ködként lebegett a homály. Kirázott a hideg, ahogyan elhaladtam előtte. Amikor megláttam a leheletemet páraként gomolyogni, megtorpantam. Újra belém hasított az az ismerős érzés, amit olyan sokszor éreztem már éjszakánként, amikor az ablakom tárva-nyitva állt. Idegesen körbepillantottam, majd lenéztem a belső kertbe; ott állt a sarokban, a bokrok közötti árnyékban, hosszú kabátban.
Rohantam le a lépcsőn. A kapu felé sietve csak bepillantottam még egyszer a kertbe, de ekkor már nem láttam, de ez nem jelentette, hogy nem volt ott valahol.
Úgy siettem Trixihez, ahogyan csak tudtam. A Burger Kingnél lelassítottam, de akárhogyan kémleltem a környéket Zsoltot nem láttam sehol.
– Nem láttam odakint senkit – közöltem Trixivel, miután kibontakoztam az öleléséből.
– Láttam őket elmenni – mondta. – De nem tudom, hogy tényleg nincsenek-e még itt.
Úgy tűnt ennél a szarházinál valós veszély volt, hogy lesben áll valahol arra várva, hogy kilépjünk innen. Biztosra sajnos nem tudtunk menni, így sok választásunk nem volt. Úgy léptünk ki a gyorsétteremből, mintha azonnal támadásra számítanánk. Óvatosan haladtunk, de nem történt semmi.
– Gondolod, hívnom kéne a rendőrséget? – kérdezte Trixi.
Kicsit megkönnyebbültnek tűnt. Én még mindig feszült voltam, de már nem annyira Zsolt lehetséges felbukkanása miatt, hanem egyre inkább azért, hogy egyáltalán tartanom kell ettől a senkiházitól bármiért.
– Nem csinálnának semmit – feleltem szárazon. – A részükről a csávó még nem csinált semmit és pár fenyegető üzenet még nem üti meg az ingerküszöbüket.
Eszembe jutott Eszterék esete. Tudtam, hogy a rendőrség maximum akkor lenne hajlandó bármit csinálni, ha Trixi nagyon durván megsérülne, vagy rosszabb. És ez csak még jobban idegesített.
Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy Trixi megállt, csak amikor a karomnál fogva visszarántott.
– Nézd – suttogta és az egyik sötét, szűk utcába mutatott, ami mellett elhaladtunk.
Először nem láttam semmit az olajos sötétségtől, ami megtöltötte az utcát. Aztán valami megmozdult odabent, amire Trixi erősebben kapaszkodott belém. Azonnal tudtam, mi az, mert semmi más nem mozgott így.
– Menjünk – mondtam halkan.
Már csak ez hiányzott, mondtam magamban. Trixi ijedten pillantott mögénk, majd rám; bátorítóan megszorítottam a kezét, bár magam sem voltam biztos a dolgomban. A jól kivilágított főutcákon folytattuk az utunkat hazafelé. Kerültünk minden rosszabbul kivilágított mellékutcát vagy sikátort még akkor is, ha az rövidítette volna az utat. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy mi történt volna, ha hagyjuk, hogy elérjen minket, de valahol legbelül nem akartam megtudni.
Megnyugtató volt, amikor már látni lehetett az ismerős rozoga kaput. Azonban valakik már vártak ott. Mikor észrevettek minket, mind a hárman kiálltak a járdára. Közelebbről már egyértelmű volt, hogy mire vártak. Zsolt volt az és a két árnyéka.
Trixi visszarántott, amikor ijedten megtorpant; erősen szorította a karomat. Nem volt semmi kedvem ezzel az idiótával foglalkozni, de visszaemlékezve a hamburgersütő esetére nem láttam sok esélyt rá, hogy legalább a baromságait ne kellene végighallgatnom.
– Nézzétek csak – szólt fennhangon a társainak. – Micsoda véletlen, hogy összefutottunk.
A legnyálasabb mosolyával jött oda hozzánk; a két haverja betonarcú testőrökként követték. Még vicces is lett volna az egész erőltetett színjáték, ha nem irritált volna annyira.
– Sziasztok, mi a helyzet? – Felém nyújtotta a kezét. Csak ránéztem; nem tetszett neki.
– Mit akarsz? – kérdezte végül Trixi. – Késő van már.
– Ó, csak tudod éppen erre jártam – kezdte a srác színpadiasan – és azon gondolkodtam, hogy nem volt szép tőled, ahogyan szakítottál velem. Hát ezt érdemlem?
És megint itt vagyunk, gondoltam.
– Még csodálkozol? – csattant fel váratlanul Trixi. – Amekkora nárcisztikus bunkó vagy még csodálkozom, hogy nem…
– Fogd be a mocskos csaló pofád, te kurva! – Az utca zengett Zsolt kiabálásától. A bohóckodó álcája egy pillanat alatt mállott le. – Azt hiszed nem tudom, hogy ezzel a paraszttal csaltál meg. – Felém bökött. – Azt hitted annyira hülye vagyok, hogy beveszem ezt az unokatestvéres baromságot. Velem ezt nem csinálhatod!
Úgy köpte a fogai közt a szavakat a rémült Trixi felé, mint kígyó a mérget. Lényegében igaza volt, Trixi megcsalta velem, de attól még bassza meg. Gyilkos tekintettel meredt Trixire és féltem, hogy nekiugrik, ebből az állatból kitelik, ezért tettem egy lépést kettejük közé jelezve, hogy közbeavatkozom, ha kell.
Zsolt felém kapta a fejét és úgy nézett rám vérben forgó szemekkel, mint egy veszett állat.
– Te meg mit vigyorogsz? – Nem vigyorogtam. – Jó volt megbaszni a csajomat, mi? Jó volt tágítani utánam, he? Jól megraktad, ahogyan ilyen kis kurvákat kell? Biztosan, ha ilyen könnyen rádumáltad, hogy dobjon engem? Kurva büszke vagy most magadra, mi? Mi?!
Nem tudom, hogy megijeszteni akart-e, vagy csak hergelni magát, de végül eljutott odáig, hogy meglökjön. Erős lökés volt, hátrataszított egészen az épület faláig. A visszapattanás lendületével szó nélkül basztam pofán. Hátratántorodott, én utánaléptem és újra ütöttem; ezt már levédte a karjával.
Valamelyik haverja ekkor ocsúdott fel, megragadott hátulról és visszalökött a falnak. Erős volt, az ütése a karomat találta, de még így is éreztem. Zsolt káromkodva rontott rám és gyomorszájon vágott; elakadt a lélegzetem és összegörnyedtem. Ezután hamar a földre kerültem. Magzati pózba húztam magam és védtem a fejem a rúgásoktól, amik záporoztak rám. Szerencsére a falnál voltam, így a hátamat legalább nem érték el.
A földön fekve nem láttam sokat. Káromkodásokat hallottam és Trixi sikoltozását. Egyre több mindenem fájt, a könnyeim is csorogtak, de tartottam magam a pózban. Végül ordítani kezdtem, ahogy csak bírtam.
Nem tudom meddig rugdostak, de egyszer csak abbahagyták. Trixi sírt. Zsolt ordítozott és káromkodott, de nem tudnám felidézni, miről. A fájdalom teljesen eltompította minden más érzékemet. Az egyetlen dolog, amire tudtam koncentrálni, hogy a védekező pózomat fenntartsam, amibe már belegörcsölt a testem. Még annyit sem mertem mozdulni, hogy legalább lássam, mi történik. Csak feküdtem mozdulatlanul.
Aztán elcsendesedett minden. Távolodó lépések hallatszottak, és Trixi sírdogált a közelben.
– Csak én vagyok – szipogta. Ahogyan hozzámért, felnyögtem és összerándult a testem. – Elmentek. Már elmentek. Jól vagy?
Nem voltam jól. Fájdalmasan nyöszörögve felültem. A végtagjaimban lüktetett a fájdalom, de tudtam, ennél sokkal rosszabb is lehetne. Reméltem, hogy nem tört el semmim.
Trixi mellettem térdelt. A szemeit vörösre sírta.
– Úgy sajnálom – nyögte. Finoman a vállamra fektette a fejét és elsírta magát.
Az utca túloldalán pedig, az egyik sötétbe burkolódzó oszlop alatt ott állt a kalapos mozdulatlan alakja. Minket bámult, ha egyáltalán képes volt ilyesmire.
Felszisszentem, ahogyan megmozdítottam a karomat és Trixi fejére tettem. Felemelte a fejét és a könnyfátylon keresztül rám meredt.
– Gyere – mondtam erőlködve. – Menjünk haza.
***
Valamivel később kezdett a fájdalom erősödni. Többnyire a végtagjaim fájtak, az alkarom, könyököm, térdem. Átmozgattam magam amennyire tudtam és úgy éreztem, nem tört el semmi. Ez persze nem jelentette, hogy igazam is lenne. Trixi el akart vinni a sürgősségire, de lebeszéltem róla. Értelmetlen lett volna várni a semmire órákat éjjel, hiszen a töréshez röntgen kell, arra meg várhattunk volna. Ha meg elmondom, hogy megtámadtak, akkor még lehet a rendőrökkel is kell futni egy kört. Egyikhez sem volt semmi kedvem. Egyébként is tudtam járni és nem volt olyan vészes. Ha meg mégis, akkor holnap már tudni fogom.
Az ágyon ücsörögtem és a fájdalomra koncentráltam. Próbáltam bemérni, hol és mi fáj pontosan. Láttam, ahogyan Trixi kiment a folyosóra. Pár percet vártam és én is kibotorkáltam utána. A korlátnál ácsorgott, az arca elől füst szállt fel; cigizett.
– Nem is tudtam, hogy cigizel – szóltam és odasétáltam mellé. Önkéntelenül is elnéztem a fura szomszédom örök sötétbe burkolódzó ajtaja felé.
– Ja, igen. – Megforgatta maga előtt a parázsló cigarettát, mintha ő is csak most venné észre. – Nem vagyok büszke rá. Párszor már próbáltam leszokni, de mindig volt valami szarság.
– Megértem – mondtam. – Semmi gond. A családomban mindenki dohányzott rajtam kívül, ezért tudom tolerálni.
Trixi mélyet szívott a cigiből, és egy nagy, fehér felhőt fújt maga elé. Én lebámultam a sötét kertbe.
– Hogy érzed magad? – szólt Trixi. – Bocsi, hülye kérdés. – Egy percre elhallgatott. – Nagyon sajnálom azt, ami történt. Mindig a bunkókat találom meg. Kívánság ide vagy oda. Ezúttal csak egy különösen agresszív seggfejet sikerült kívánnom magamnak. – Sóhajtott. Szívott egyet a cigiből és a füstöt a falakkal körbekeretezett tintaszínű ég felé fújta. Rám nézett. – Ha azt akarod, hogy menjek el, nem hibáztatlak érte.
Valami elsuhant felettünk. A szemem sarkából láttam az árnyékát az égen; denevér lehetett.
– Nem akarom, hogy elmenj – mondtam.
– Azok után, ami történt? – Már-már vádlón kérdezte. – Egy csomó szarságot hoztam rád. Összeverekedtél miattam két barom exemmel is. Csak a baj van velem.
– Tudod, mielőtt talákoztunk, olyan volt, mintha folyamatosan víz alatt lettem volna – kezdtem. – Utáltam ezt kurva várost, utáltam magamat, sőt, még most is utálom. – Felmutattam az alkarjaimat. – A fájdalom volt az egyetlen dolog, amitől egy rövid időre éreztem… valamit. – A szomszéd sötét ajtaja felé intettem. – Egy rohadt démontól, vagy akármi is ez, kívántam, hogy jussak valahova. Ennyire életképtelen nyomorult vagyok. De amikor megjelentél, a dolgok haladni kezdtek valahová, történtek dolgok, éreztem újra, nem csak az üres tompaság van és a nagy büdös semmi. – Elhallgattam egy percre; az üres ég felé emeltem az arcom. – Egy kibaszott lúzer vagyok. Meg sem lepődtem igazán, amikor elküldtél a fenébe.
Trixi leverte a hamut a cigijéről, majd újból beleszívott.
– Nem vagy lúzer – mondta, miután kilehelte a füstöt. – Sokkal többet tettél értem ezalatt a rövid idő alatt, mint bárki, akit ismerek. És cserébe csak a szart kaptad tőlem.
– Jól egymásra találtunk, mi? – nevettem. – Két nyomorult, szerencsétlen idióta.
– Ha ez tényleg az ablak mögött lakó műve, talán meg kéne köszönnünk neki. – Trixi rám mosolyogott.
– Talán – bólintottam.
Csend telepedett ránk. Hallgattuk a beszűrődő városi zajokat, a denevérek neszeit. Trixi felemelte a tekintetét az üres égboltra, én pedig őt néztem.
– Kár, hogy nem látszanak a csillagok – szólt.
– A város fényei miatt – mondtam.
– Ja, tudom. Csak szeretném látni őket, hogy milyen a csillagos ég. Majd egyszer.
– Én láttam egyszer. Voltam sátorozni jó messzi mindentől egy hegyen – meséltem. – Kimentünk a koromsötétbe zseblámpákkal, aztán leoltottuk őket és csak álltunk a sötétben és bámultuk az eget.
– És milyen volt? – Trixi kíváncsian nézett rám; a cigi füstölgött az ujjai között.
– Csillagok voltak mindenfelé. – A kezemet végighúztam az égen. – A szemem jojózott tőle, ahogyan próbált értelmet találni a tengernyi kis pontban.
– Szép lehetett.
– Az volt – mondtam. – Egyszer elviszlek és megmutatom, ha szeretnéd.
Trixi rám mosolygott.
– Köszi. Az klassz lenne.
Újabb csend következett. Denevérek ciripeltek fölöttünk.
– Beszélek Zsolttal – szólt Trixi és elnyomta a cigijét a korláton. – Lezárom ezt az egészet.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – fordultam felé.
– Azt mégsem hagyhatom, hogy terrorizáljon minket, ameddig bele nem un – erősködött Trixi. – Megérdemelsz annyit, hogy legalább megpróbálom rendesen elmondani neki, hogy hagyjon békén.
– Nem tudom – sóhajtottam. – Kétlem, hogy bármi hatna rá. És abban se nagyon bízom, hogy téged ne bántana. Ez pont olyan fajta seggfej.
– Igen, egy seggfej – kezdte Trixi és határozottan rám nézett. – És lehet tényleg nem fog működni, de eddig mindig csak menekültem a problémáim elől, aztán mások nyakába szakadt az egész. Ezúttal meg akarom oldani.
Bólintottam, de nem szóltam semmit. Megértettem őt, de rossz ötletnek tartottam.
Trixi megölelt talán, hogy megnyugtasson, talán, hogy ismét bocsánatot kérjen. Én is átkaroltam még úgy is, hogy kicsit fájt a mozgás. A gyomrom csomóba állt a nyugtalanságtól. Féltem attól, hogy vele is az fog történni, ami velem. Vagy rosszabb.
***
Egész nap esett az eső. A nyugtalanság egyre inkább eluralkodott rajtam, de úgy gondoltam, nem ok nélkül. Trixi ma beszélt a barom exével. Nem akarta, hogy vele menjek. Azt mondta, csak felbőszíteném, ha ott vagyok és megint verekedés lenne belőle, de őt nem bántaná. Szóval csak otthon ültem tehetetlenül és bámultam a falat és hallgattam az ablaktáblákon kopogó esőt.
A nyugtalanságom csak fokozódott, ahogyan egyre sötétebb lett odakint és még mindig nem hallottam Trixi felől. Üzenetekre nem válaszolt. Végül felhívtam, de a hívás sem tudott kapcsolódni. Ekkor kaptam magam, hogy elindulok érte. Tudtam, hol találkoztak. A következő pillanatban megtorpantam, ahogyan belém hasított a gondolat, hiába mennék oda, már biztosan nincsenek ott. A srác biztos elvette a telefonját és kikapcsolta. Én pedig itt ültem és pazaroltam az órákat, mint egy idióta.
Egyik aggasztó gondolatom követte a másikat egyre növelve a frusztrációmat és dühömet. Lezuhantam az ágyra és csak bámultam a padlót. Hogy lehettem ekkora hülye, hogy hagytam ezt?
A percek óráknak tűntek, ahogyan a gondolataimmal és kétségeimmel küszködve azon töprengtem, mitévő legyek. Már éppen indultam volna, hogy csináljak végre valamit, amikor megszólalt a kapucsengő.
– Én vagyok – hallatszott a kagylóban Trixi hangja.
Kinyitottam neki a kaput, majd kiléptem az esőtől nedves és hűvös folyosóra és a szomszéd előtt uralkodó sötétségbe bámulva vártam, hogy felbukkanjon. Sok mindenre számítottam, de amikor kilépett a fénybe, alig ismertem rá.
Lehajtott fejjel, összeesetten csoszogott felém. Nem volt rajta kabát; teljesen el volt ázva. Szőke haja barnának tűnt a nedvességtől és csöpögött róla a víz. Reszkető légzése tisztán hatolt át az esőn. Odasiettem hozzá, ő pedig a karjaimba zuhant; a teste hideg volt, nedves és reszketett. Csak egy pillantást vetettem az arcára, a remegő, belilult ajkaira, a kipirosodott szemeire, és megértettem, valami sokkal borzalmasabb történt vele, mint bármi, amire számítottam.
Azonnal bevittem a lakásba és elkezdtem levenni róla az átázott ruháit. Rossz volt nézni, ahogy csak ott állt remegve és hagyta magát. Mozdult, amikor kértem rá, de teljesen passzív volt, nem is szólt semmit, csak hümmögött, nyöszörgött és sóhajtozott. Mintha nem is ott lett volna, hanem valahol teljesen máshol. Ahogyan a nedves ruhák lekerültek róla, megértettem, hogy miért. Hideg bőrén lila foltok éktelenkedtek. A nyakán, a hátán, a karjain, a mellein, mindenhol. A belső combján pedig száradt vér csíkjai húzódtak.
Az elmém mindent regisztrált, mindent értelmezett, de még ezeken sem akadt meg; pörgött tovább. Hajtott a kényszer, hogy Trixit biztonságban tudjam. Muszáj volt, csak én voltam ott neki és szüksége volt rám. Még be se fejeztem az előző dolgot, már a következőn járt a fejem. Még csinálhattam valamit, csinálnom kellett valamit.
Betereltem a fürdőbe a zuhany alá. Folyamatosan magyaráztam neki, mit fogok csinálni. Hideg vízzel kezdtem és amikor bólogatott, hogy érzi, akkor fokozatosan állítottam át melegre és addig engedtem rá, ameddig jól át nem melegedett. Utána jó alaposan áttöröltem és ráadtam egy köntöst. Kivezettem a fürdőből be a szobába.
A szobába befordulva megtorpantam. Az ablak nyitva volt; a párkányon kopogó eső zaja és hűvös esőillat áradt be rajta. Ösztönösen pillantottam a padlóra, ahol meg is láttam a papírrepülőt. Leültettem Trixit, majd felkaptam a papírrepülőt; teljesen száraz volt. Összegyűrtem és dühösen kihajítottam az esős éjszakába; becsuktam az ablakot.
Trixihez léptem, finoman megérintettem a vállát.
– Csinálok egy teát, jó? – mondtam és fordultam is a konyha felé, de megragadta a kezem.
– Ne – szólt. Olyan régóta nem szólalt meg, hogy a hangja egészen meglepett.
Könyörögve nézett rám, én pedig engedelmesen leültem mellé. Közelebb húzódott hozzám, belém kapaszkodott és odabújt. Éreztem a nedves hajának illatát. Az agyam még pár percig erőlködött: csinálni kellene neki egy meleg teát, meg kellene szárítani a haját. Végül feladta. Sóhajtottam és néztem, ahogyan az ujjaim megfeszülnek, a kezem remegni kezd. Küszködtem ellene, de végül a tehetetlenség eluralkodott rajtam, nem bírtam tovább és elsírtam magam. Trixi is velem sírt.
Egy negyedóra telhetett el, ameddig valamennyire lenyugodtam. Utána még ugyanennyi ideig csak ültünk egymás mellett némán hallgatva a doboló esőt.
– Annyira hülye vagyok – szipogta Trixi. – Megmondtad, hogy rossz ötlet. De én megint hülye voltam és most… – Szívott egyet az orrán és reszketve sóhajtott. – Megérdemlem ezt.
– Nem igaz – vágtam rá halkan. Megindult a kezem, hogy megfogjam a kezét, de visszahúztam. Azok után, ami történt, féltem hozzáérni, mintha én tettem volna valami rosszat, bűntudatom volt valamiért, amit nem követtem el. – Nem vagy hülye, nem csináltál semmit rosszul.
– Eltörte a telefonom – folytatta Trixi sírós hangon. – Azt mondta úgy fog használni, mint egy szexjátékot. Oda fog dobni a haverjainak, aztán bezár, amikor nem kellek. És senki nem fog értem jönni.
Felzokogott.
Az egész testem befeszült; a nadrágomba markoltam.
– Nem kell beszélned róla – mondtam inkább talán a saját védelmemben, mert fájdalmas volt hallani.
– Ő is ott volt. – Trixi a köntös ujjával a szemeit törölgette. – A dolog az ablak mögül. – Az ablakra pillantottam, amin hosszú csíkokban csorgott az eső. – Amikor kidobott az esőbe, nézett a sötétből és végig követt. – Felemelte a fejét és a szemeiben olyan fájdalommal és rémülettel nézett rám, amit még soha nem láttam senkitől. – El vagyok átkozva. Meg fogok halni, ugye?
– Dehogy fogsz. – Magamhoz öleltem; remegve kapaszkodott belém. – Nem fogsz. Meg fogjuk oldani. Kitalálunk valamit és minden rendben lesz.
Minden szót, amit kiejtettem hazugságnak éreztem. Valójában fogalmam sem volt mit fogunk csinálni. Ugyanannyira zavarodott voltam és ugyanúgy féltem, mint ő. Úgy kapaszkodott belém, mintha megvédhetném, pedig én is ugyanezért szorítottam olyan erősen magamhoz. Az esőáztatta ablakon át egy árnyék némán figyelte ezt.
***
Az ég borult volt és sokat esett, mintha az időjárás is tükrözte volna a hangulatunkat. Trixi jobban nézett ki, de nyilvánvalóan nem volt jól. Az sem segített, hogy a seggfej exe nem hagyott minket. Üzeneteket küldözgetett nekem, amiben dicsekedett azzal, amit Trixivel csinált hosszan és részletekbe menően. Egyszer a ház előtt is megjelent, legalábbis egyszer láttam. Játszottam a gondolattal, hogy ha odajön, azonnal megölöm. De nem jött oda.
Az éjszakák nehezek voltak. Trixi nyugtalanul aludt, én pedig sokszor felébredtem arra, hogy valami mocorog és zörög az ablaknál. Rögzítettem az ablakot, ahogyan csak tudtam, nehogy kinyíljon. A túloldali ablak mögötti akármi ezt használta főleg, és nem akartam, hogy bejusson. Sajnos nagyon jól tudtam, hogy ez keveset tesz ellen, de nem tudtam mi mást csináljak.
Az egyik este összebújva néztünk valami filmet Trixivel. A kinti vihar hangjai még nyugtatóak is voltak. A nyugalom kezdett ránk telepedni némi enyhülést adva az őrülettől, ami az utóbbi napokban ránk szakadt.
Aztán megszólalt a kapucsengő.
– Igen? – szóltam bele.
– Trixi már tud járni? – Zsolt volt az. Még a rossz minőségű kaputelefonon keresztül is érződött, hogy vigyorog. – Jó alaposan megbasztam. Egy idő után már nem is kiabált. Ez untatott, ezért elkezdtem használni a száját. Remélem nem lett teljesen használhatatlan a számodra. Az ilyen kurvákon mindig akad valami lyuk, amit meg tudsz dolgozni.
És csak beszélt és beszélt, én pedig némán hallgattam. Magam sem tudom miért nem tettem le egyből. Végül egy szó nélkül leraktam.
– Ki volt az? – kérdezte Trixi kis ijedtséggel a szemében; már sejthette a válaszom.
– Ő volt – mondtam.
A kapucsengő újból megszólalt, de ekkor már csak levettem és félreraktam.
Hirtelen három hangos koppanást hallottunk. Trixi ijedten felkiáltott; mindketten az ablak irányába kaptuk a fejünket. Először azt hittem bogarak vagy denevérek ütődtek az üvegnek, de amikor a koppanások megismétlődtek az ütemük és a szünetek túl szabályosak voltak.
Trixi felpattant, odasietett hozzám és belém kapaszkodott. Lélegzetvisszafojtva hallgattunk. Aztán az ajtón dörömböltek.
– Hahó! Eleget szórakoztunk. – Zsolt volt az. – Tudom, hogy Trixi ott bent van. Volt elég ideje sajnáltatni magát és átgondolni, amit csinált.
Trixi erősen megszorította a karomat. Bennem egy szempillantás alatt felment a pumpa. Az első gondolatom az volt, hogy átmegyek a konyhába, felkapok egy kést, kinyitom az ajtót, és tárgyalás nélkül nyakon szúrom ezt a szarzsákot. Nem így tettem.
– Maradj – mondtam Trixinek. – Majd én elintézem.
Nem akart elereszteni, de végül kiszabadítottam magam a szorításából. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Zsolt ott állt egyedül kissé ázottan; a haja nedvesen csillogott a lámpafényben. Arcán hülye, önelégült vigyor ült, amitől még inkább felforrt az agyvizem.
– Na végre – szólt. Benézett mellettem a lakásba. – Trixi!
– Értjük a célzást – kezdtem. – Egy kibaszott kemény tökű, ordasnagy fasz vagy. Vettük. De mi lenne, ha most már eltakarodnál a picsába?
Zsolt lassan rám nézett; már nem vigyorgott.
– Kurva keménynek képzeled magad, mi? – szólt.
Szünetet tartott, de nem feleltem.
– Az a kis kurva megcsalt engem. Velem ilyet senki nem csinál. – Minden szót külön hangsúlyozott. – Megkapta a büntetését, kapott időt gondolkodni azon, amit tett. És most idejön és megmutatja, hogy mennyire sajnálja, és talán visszaengedem magamhoz. És talán, téged is elfelejtelek.
A tekintetében teljes meggyőződéssel meredt rám. Nem az volt ijesztő, amit és ahogyan mondta, hanem hogy látszott a szemében, mennyire hisz mindabban, amit elmondott. Itt nem volt miről beszélni.
– Csak menjél innen – javasoltam neki újra.
– Mert különben mi lesz? – Olyan büszkén, szinte már sértődötten húzta ki magát, mint egy pulyka. Nem volt elég magas ahhoz, hogy elérje a hatást vele. – Hívod a zsarukat?
Ismét nem válaszoltam. Egy percig csak meredtünk egymásra. Végül levette rólam a szemét és mögém irányította a figyelmét.
– Trixi! – kiáltotta újra.
Meglendítettem az öklömet és fejen találtam. Nem találtam telibe, lecsúszott a kezem, de annyi ideje gyűlt ez bennem, hogy még így is nagyon kielégítő volt. Zsolt hátratántorgott, de hamar összeszedte magát, így egy pillanattal később én is bekaptam pár találatot. A többségét sikerült hárítanom. A sarokban olyan szűk volt a hely, hogy végül egymásba kapaszkodtunk és dulakodtunk.
Sikerült belenyúlnom a szemébe egyszer. Alacsonyabb volt, de erősebbnek bizonyult nálam, így miközben tolt hátra próbáltam megharapni. Nem jártam sikerrel, de ő arcon fejelt; a szememet találta el. A fejemre ütött, amit még sikerült védenem, de a gyomorszájast már nem. Fuldokolva estem neki a falnak az ajtó melletti kis sarokban. Rugdosott, ahol ért. Idővel már a földön összekuporodva ültem; annyira magamnál voltam, hogy védtem a fejemet, ami a találatok erejétől időnként nekikoppant a falnak.
– Ez kellett neked, te senkiházi szar! – sziszegte zihálva, ahogyan taposott be a sarokba.
– Hagyd békén, te állat! – Trixi kiáltására a rúgások sorozata abbamaradt.
Felpillantva láttam, ahogyan Trixi rángatja Zsoltot, aki egy mozdulattal kiszabadította magát, és lekevert egy pofont a lánynak. Aztán egy újabbat. A pofonok csattanásaira, Trixi sírására megfeszültek az izmaim. A fájdalmaim ellenére felpattantam és Zsoltnak rontottam.
Homályosak az emlékeim arról, hogy pontosan hogyan történt. Meglöktem talán, esetleg megrúgtam, amitől hátraesett. Zsolt nekiesett a folyosó alacsony korlátjának, átbucskázott rajta és lezuhant a belsőkert sötét mélyébe a harmadikról. Hallottam az ágak recsegését, majd egy puffanást. Aztán csend; csak az eső kopogott.
Kimerülten nekidőltem a falnak és nagyokat sóhajtottam. Trixi ott volt velem, talán még mondott is valamit, de nem emlékszem. Lassan tértem magamhoz és álltak össze az események.
– Meg kell néznem, mi van vele – nyögtem ki végül. Trixihez fordultam. – Lemegyek, megnézem. – Láttam Trixin, hogy nem akarja, hogy menjek. – Menj be, csukd be az ajtót. Mindjárt visszajövök.
Trixi tanácstalanul és ijedten nézett rám.
– Várj bent. Visszajövök – ismételtem és elindultam a lépcsőház felé.
Tudni akartam mi van azzal a faszkalappal. Lehet meg is halt. Még bántani se bántottam senkit komolyabban, megölni valakit meg pláne nem. Sokat gondoltam rá, hogy őt meg fogom. Meg akartam ölni. Megérdemelte volna, de valószínűleg nem tettem volna meg. Szándékosan, tervezetten nem. Amikor elképzeltem a halálát, büszke voltam magamra. Most, ahogyan siettem le átázott zokniban, a fülemben dübörgő adrenalinnal és egyre sajgó tagokkal a sötét lépcsőházban inkább félelmet éreztem.
Mikor leértem, a belsőkertbe vezető ajtót nyitva találtam. Lépések és nyögések visszhangoztak a főkapu felől, aztán a kapu jellegzetesen zörögve kinyílt. Óvatosan léptem elő a sarok mögül. Nem láttam, ki ment ki, de a főkaput nyitva hagyta. Talán Zsolt túlélte a zuhanást és inkább a távozás mellett döntött, gondoltam. Megfordult a fejemben, hogy utánamegyek, megállítom és hívok neki egy mentőt. Egy seggfej volt, de én nem.
Ekkor megnyikordultak a kert ajtajai. Hűvös levegő csapódott a hátamnak; megborzongtam. Megperdültem és a kert nedves ablakain keresztül megláttam. Ott állt a kert közepén a sötétben; a kalapjáról és a kabátjáról azonnal felismertem.
A szívem kihagyott egy pillanatra. De a rémület akkor rántott össze igazán, amikor az árnyalak váratlanul meglódult. Ügyetlen, groteszk kalimpálással, mégis elképesztő sebességgel mozgott. Rémisztő némasággal mászott keresztül a kertajtón; se az ajtó nem nyikordult, se a léptei nem visszhangzottak a folyosón. Az iszonyatból felocsúdva rohantam fel a lépcsőn a lakásomhoz. Nem néztem hátra.
Sietve csuktam be az ajtót magam mögött és ügyetlenkedve zártam be. A zárak kattanásai némi nyugalommal töltöttek el. Ez a nyugalom hamar szertefoszlott, amikor észrevettem, hogy a lakásban sötétség uralkodott és csend. A gyomrom azonban akkor szorult össze igazán, amikor megláttam, hogy az ablak, amit annyire próbáltam csukva tartani, ismét tárva-nyitva állt.
– Trixi! – kiáltottam.
Óvatosan lépkedtem beljebb. A szemem sarkában fényt láttam a fürdőbe vezető folyosó felől. Újra Trixit hívtam és elindultam a fürdőbe.
A fürdő ajtóból már láttam, ahogyan Trixi a zuhanyzóban kuporog a kezében a telefonommal, aminek a képernyője bevilágította könnyektől nedves rémült arcát. A gyenge fény megvilágította rémületének a forrását is. Az elképesztően magas árnyék kalapos feje elérte volna a mennyezetet, ha kiegyenesedett volna. Vékony alakja a hosszú, furcsán álló karjaival egy göcsörtös, rémséges faként hajolt Trixi fölé.
A döbbenet leküzdése után az első mozdulatommal felkapcsoltam a villanyt. A fény betöltötte a helyiséget és az eddig csak a sötétség homályában látott alak először vált láthatóvá teljes valójában.
A teste teljesen ki volt csavarodva a fekete kabát alatt, visszafelé volt az egész. Háttal hajolt a dermedt Trixi fölé, a tarkójával bámult le rá, az arca – ha volt egyáltalán neki – a mennyezetre meredt és a kalap takarta; csontvékony, lehetetlenül hosszú karjait kényelmetlenül kicsavarta, hogy felfelé fordított tenyeréhez kapcsolódó vékony ujjaival elérje a lányt. Szürreális alakja szinte teljesen betöltötte a helyiséget.
Egy pillanatra láttam csak, aztán az alak megvonaglott és egy hang nélkül nekem rontott. Nem volt erő abban, ahogyan rám ugrott, mégis hanyatt estem. Az alakja sötét, jéghideg lepelként borult rám. Éreztem, ahogy a számba és orromba hatol; a hideg végigperzselte a légcsövemet, a tüdőmet jeges fagy rántotta össze. Görcsbe rándult a testem, rángatóztam, fuldokoltam, könnyeztem.
Elájulhattam egy pár pillanatra, vagy talán csak az elmém törölte a szenvedésem pillanatait, mert a következő, amire emlékszem, hogy levegőért kapkodva riadok fel, mintha egy rossz álomból ébredtem volna. Trixi sírdogálva ölelt magához. A fürdő előtti folyosón ültünk a földön. Fáztam és sajgott mindenem.
– Soha nem lesz vége, ugye? – szipogta Trixi. Rám nézett; az arca piros volt és könnyektől nedves és egy kis seb volt rajta ott, ahol az a barom megütötte. – El vagyunk átkozva. El fog kapni. Meg fogunk halni, igaz?
Kétségbeesetten fürkészte az arcom, majd kitört belőle a mély, tehetetlen, gyötrő zokogás. Szorosan magamhoz öleltem, megsimogattam a fejét. Sírni akartam én is, de nem ment. Csak ültünk ott, ki tudja meddig, és vártunk. Vártunk valamire. Vártunk az árnyékra a túloldali ablak mögül, hogy elnyeljen minket.
Utáltam várakozni. Különösen az elkerülhetetlenre. Dühített. És a düh lehet produktív érzelem is, ha cselekvésre sarkall.
– Gyere – szólaltam meg –, van egy ötletem.
A lány kábán és kimerülten nézett fel rám.
– Hogy? – kérdezte értetlenül. – Micsoda?
– Csak gyere – ismételtem.
Nyöszörögve feltápászkodtam, Trixi hozzám simult és átsétáltunk a szobába. A nyitott ablak párkányán kopogott az eső; a parkettán már három papírrepülő hevert. Felvettem az egyiket.
– Korábban azt mondtad – kezdtem –, azért akarsz beszélni az exeddel, hogy ne kelljen menekülnöd előle, hogy végre ne kelljen félned tőle.
– Aztán mire mentem vele – mondta letörten. – És hogy segít ez most?
– Úgy, hogy ugyanezt fogjuk csinálni.
Trixi értetlenül pislogott.
– Hogyan?
Felmutattam a papírrepülőt és az ablakra mutattam.
– Akármi is van odakint, ahelyett, hogy várnánk rá, idehívom.
– És ez min változtat?
– Talán semmin – vontam meg a vállam. – De itt már nem az eredmény a lényeg, hanem az, hogyan csinálunk-e valamit vagy sem. De csak akkor, ha te is velem vagy.
Trixi az ajkát harapdálva nézett rám, majd az ablakra pillantott; megszorította a kezem.
– Félek – motyogta.
– Én is – vallottam be.
Egy perccel később felém fordult és bólintott.
– Csináljuk.
Széthajtogattam a papírrepülőt, kerestem egy tollat és a „Kívánj és küldd vissza” alá odaírtam „mutasd magad”. Visszahajtogattam a papírt, egy pillantást vetettem Trixire, majd kihajítottam a repülőt az ablakon az esőbe. Biztos voltam benne, hogy célba talált. Megfogtuk egymás kezét és az ablakra meredtünk. Nem kellett sokáig várnunk.
A kinti világ, az utca és az eső zajai hirtelen elnémultak. Az ablakot egy áthatolhatatlan sötét lepel burkolta be. Olyan volt akár egy hártya, lüktetett és hullámzott, majd egyszer csak átszakadt. Olajos sötétség ömlött be a szobába, felcsapott a falakra és megállíthatatlanul száguldott felénk. Magamhoz szorítottam Trixit, és a sötét áradat hulláma elsodort minket.
Tehetetlenül forogtunk a csontig hatoló jeges semmiben. Görcsöltem és fuldokoltam, de próbáltam nem elereszteni Trixit. Végül a közénk hatoló áradat szétszakított minket. Kapálódzva próbáltam menekülni a körém gyűlő sötétségtől, de nem volt hova. Egyre nagyobb erővel szorított, elnyelt és összeroppantott.
***
Nagyon fáztam. A testem időről-időre görcsösen meg-megremegett a hidegtől. Teljes volt a sötétség körülöttem, magamat valahogyan mégis láttam. Akármennyit mentem bármelyik irányba, nem változott semmi. Egyedül voltam. Csak a reszkető légzésem és a nedvesen tocsogó lépéseim voltak a társaim.
Meghaltam. Egyre biztosabb voltam benne. Sokat hallottam azt, hogy a halál után nincs semmi, csak a nagy sötétség és csend. Hát, ez pont így nézett ki. Hacsak éppen nem az ellenkezője igaz és ez a Pokol, az én személyes poklom. A magányos, önsajnáltató lúzer pokla, akit valódi magányra kárhoztattak az idők végezetéig.
A nagy semmi bántani kezdte a szemem; mintákat és színeket kezdtem el látni benne, amik nem voltak ott, ahogyan az elmém próbált értelmet adni a helynek. Végül becsuktam a szemem és úgy sétáltam tovább. Nem mintha lett volna mit nézni vagy bármin átesni.
Kíváncsi voltam, mi történt Trixivel. Vajon ő is itt bolyong a sötétben velem? Aztán azon kezdtem el gondolkodni, olyan-e ez a hely, ahol lassan elveszítem az emlékeimet, elfelejtem ki voltam én és ő, és a végén csak egy üres, sétáló test leszek a sötétség tengerében. Végül azon kezdtem el morfondírozni, hogy mikor tőr rám az első pánikroham és redukál le egy kuporgó, zokogó ronccsá.
Vajon hogyan telik itt az idő, jutott eszembe váratlanul. Egyáltalán létezik idő itt? Ha létezik, milyen formában? Lehet az idő cseppfolyós errefelé és az a tócsa, amiben trappolok lehet az idő maga. Számít egyáltalán az itt töltött idő?
Ekkor hirtelen nekimentem valaminek.
– Kinek képzeled magad, te senki? – szólalt meg indulatosan egy ismerős hangon.
Ahogyan kinyitottam a szemem hátra hőköltem. Az alak vonások nélküli fejének domború tükréről a saját tekintetem nézett vissza rám.
– Egy senki vagy! – kiáltotta és két kézzel taszított egyet rajtam.
Hátratántorgottam bele egy másik alakba, aki megragadta a vállam és az arcomba bámult; arcának tükre gyűlölködő tekintetet formált a képmásomból.
– Miért létezel egyáltalán? – mondta.
Leráztam magamról a kezét és hátra léptem. Meghökkenve vettem észre, hogy rengeteg fekete alak van körülöttem. Valahogyan kitűntek az ezt a világot uraló sötét semmiből. Nyugtalanító, jellegtelen fekete testük manökenbábukat juttattak az eszembe, de ezek nagyon is mozogtak és mind engem bámultak tükröződő arcukon az én eltorzult, gyűlölettel teli tekintetemmel.
Sietve haladtam át közöttük, miközben mindegyik felém nyúlkált, próbált megragadni és sértéseket vágtak hozzám a saját hangomon, ami hamar rémisztő kakofóniává vált.
– Nem vagy jó semmire!
– Nem értesz semmihez! Egy szar vagy!
– Nem kellesz senkinek!
Küszködve lökdöstem félre őket az útból kétségbeesetten keresve a kiutat a tömegből, de bármerre mentem, nem volt vége.
Már kezdtem feladni és belátni az erőlködésem hiábavalóságát. A sértések özöne nem csillapodott. Az alakok egymás után ragadtak meg, az arcomba bámultak a saját tekintetemmel és közölték velem a mondandójukat. Ezután haladtam tovább egy kiválasztott irányba, hogy egy újabb buzgó csapat tükörarcú klónom közölhesse velem, mennyire haszontalan vagyok.
A sértéseket harsogó hangom mellett váratlanul egy másikra lettem figyelmes. Először azt hittem, csak képzelem, hogy az elmém hangokat kreál kínjában, hogy mást is halljak, de pár pillanatra rá tudtam koncentrálni és úgy tűnt egy bizonyos irányból jött. Újult erővel löktem félre az alakokat, hogy ráleljek a hang forrására. De hiába; túl zajosak voltak. A hang ott volt, biztosan tudtam, de még azt sem tudtam kivenni, mit is hallok.
– Fogd már be! – mordultam rá az egyikre, amelyik a fülembe vonyított. Fenyegetően rámutattam egy felém közeledő csoportra. – Kuss legyen! Pofa be!
Nem használt.
Dühömben kiabáltam velük, az arcukba tenyerelve fellöktem őket, beléjük rúgtam, de csak jöttek és jöttek és mondták tovább.
– Fogjátok be a pofátokat! – tört ki belőlem a kétségbeesett düh. Az ordításom végigsöpört a koromfekete világon; aztán csönd.
A tükörarcú alakok elhallgattak. Nem mozdultak, nem nyúltak ki értem, csak bámultak rám tükörarcukon keresztül a saját szemeimmel. A nyugtalanító némaságban végül meghallottam a hangot. Sírást, egy lány sírását.
– Trixi? – hasított belém a felismerés.
Tisztán hallottam, az irányát is meg tudtam állapítani. Óvatosan indultam meg a körülöttem szobrozó alakok fala felé. Nem álltak az utamba, szétnyíltak előttem és hagytak tovább haladni. Azonban nem csak a tekintetükkel követtek. Mire kiértem a tömeg szélére, egy teljes seregnyi tükörarcú verődött hozzám és kísért el Trixi keresésére. A jelenlétük nyugtalanító volt, mert akármik is voltak, fogalmam sem volt, mit terveznek. De legalább már nem voltam egyedül ebben a sötét, kihalt, hideg világban.
A sírás egyre közelebbinek érződött, mígnem feltűnt valami a távolban. Több is volt; szürke foltok a sötétségben. Közelebb érve lett nyilvánvaló, hogy ezek is sötét, tükörképű alakok, amik komótosan ballagtak egy irányba, ahol egy hasonló seregnyi gyűlt össze, mint ami engem követett. Ezek viszont nem beszéltek, egy hangot sem adtak ki, és az arcuk is üres volt.
Egyre mélyebbre hatoltam a tömegükben, toltam félre őket az utamból, hogy a keserves sírás forrásához jussak. Amennyire láttam, a seregem hasonlóan tett; tolták szét az idegen, arctalan alakokat, hogy tartsák velem a lépést, és meneteltek egyre mélyebbre.
Két néma alak között átbújva végül megtaláltam. Ott kuporgott a földön, szőke haja eltakarta az arcát és zokogott. Egy alak guggolt mellette és a hátát simogatta, mintha vigasztalni próbálná. Egy másik előtte állt és a gesztikulálásából úgy tűnt, mintha lehordaná. Egyikük sem adott ki hangot.
– Trixi! – kiáltottam oda.
Felemelte a fejét és a hajzuhatag mögül kipirosodott, kisírt szemekkel nézett rám. Először meglepettség aztán megkönnyebbülés ült ki az arcára. Megpróbált felkelni, de hirtelen egy alak masírozott ki a körülötte lévő tömegből, durván Trixi hajába markolt és hátrarántotta a fejét. Úgy tűnt, mintha mondana neki valamit, majd lekever a lánynak egy pofont.
Azonnal odasiettem, félrelökötem az összes közelébe ácsorgó tükörfejűt. Azt, amelyik megütötte, megragadtam és szinte behajítottam a tömegbe. Egy pillanatig vizslattam az alakokat, hogy tesznek-e valamit, de miután egy sem mozdult felénk, letérdeltem Trixi mellé.
– Hé, én vagyok az. – Óvatosan megérintettem. Felnézett rám; megviselt volt és rémült. Azonnal a nyakamba ugrott. – Most már minden oké. Megtaláltalak.
Nem volt minden oké, de a testének a meleg, a hajának az érintése olyan boldogsággal és megkönnyebbüléssel töltött el, ami teljesen idegennek érződött ennek a helynek az üres vákuumában, ahol látszólag se fény, se melegség nem léteztek.
– Azt hittem végleg elvesztél – szólt remegő hangon Trixi. – Bolyongtam a sötétben, hátha megtalállak, de csak ezek jelentek meg. – A tükörarcúakra pillantott.
– Ja, én is így voltam. – Megérintettem az arcát, ahol a tükörarcú megütötte. – Ne engedd, hogy hozzád érjenek.
– Próbáltam, de túlsokan vannak, meg – lehajtotta a fejét – kiút sincs innen. Mi ez a hely egyáltalán?
– Fogalmam sincs – csóváltam a fejem. – De megtaláltalak és ez már eredmény. – Megfogtam a kezét és felálltam. – Gyere, együtt kitalálunk valamit. Sajnos jobbat nem tudok.
Trixi felállt; széles mosoly terült szét az arcán, talán a megkönnyebbüléstől. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen próbált elrejteni. Nekem is mosoly kúszott az arcomra ettől. Nem tudtam, hogy mi fog történni ezután, hogyan fogunk kijutni innen, ha egyáltalán kilehet, de sokkal jobban éreztem magam már attól is, hogy a közelemben volt.
– Nem mész sehova, te ringyó!
A visítás szétrobbantotta a csöndet. Az eddig üres arcú alakok tükreiben Trixi gyűlölettől eltorzult arcai jelentek meg.
– Egy hülye kurva vagy! Nem érdemled meg, hogy elmenj vele! – harsogta az egyik alak Trixi hangján, majd hirtelen kicsapott a karjával és a lány hajába markolt.
Trixi felkiáltott. Én azonnal odaléptem és ököllel arcon ütöttem a Trixi-tükörklónt. Az alak feje hátracsapódott, eleresztette a lányt és hanyatt esett. Azonban újabb alakok ugrottak oda kiáltozva és megragadták Trixit, aki kapálódzva próbált szabadulni. Mielőtt segíthettem volna rajta, az én néma árnyékseregem is kiáltozásban tört ki; egy féltucat kéz kapaszkodott belém és rángatott hátra. Kétségbeesetten ordibáltam és kalimpáltam, miközben tehetetlenül néztem az engem szüntelenül sértegető és gúnyolódó torz tükörarcaim között, ahogyan Trixit elnyeli a sötét alakok tömege.
Vonszoltak egy darabig, aztán egyszer csak a földre ejtettek. Azonnal felpattantam és körbefordultam, de minden irányból csak az én tükörképemet viselő alakok ácsorogtak, ócsároltak és provokáltak engem.
– Nem akar veled lenni, te senki! – kiabálta az egyik. – Egy kibaszott lúzer vagy! Senkinek nem kellesz!
Már irritált a saját hangom, a minden irányból rám zúduló cinikus megjegyzései, a saját gyűlölködő, arrogáns, lenéző tekintetem. Fújtattam a dühtől, amit csak tovább táplált a felismerés, hogy az átkozott hely jellegtelen üressége miatt képtelen voltam megállapítani, merről hurcoltak ide, merre van Trixi.
Végül elindultam az egyik irányba, amiről úgy sejtettem a jó irány. Az alakok nem álltak félre az utamból, ezért megpróbáltam félrelökni őket. Ekkor azonban az egyik váratlanul ellenállt és visszalökött.
– Mégis mit képzelsz, hova mész? – vetette oda.
– Takarodj az utamból – sziszegtem.
– Különben mi lesz, te kis keménycsávó? – gúnyolódott tovább a tükörarcú.
– Lehet megint sírni fog – nevetett egy másik.
– Vagy megüti magát– szólt egy harmadik.
– De kibaszott nagy a pofátok ahhoz képes, hogy nem is léteztek – jelentettem ki.
– Ó, igen? – Az előttem álló alak közelebb lépett. – Mondja ezt az, aki úgy egy semmi, hogy közben létezik.
– Takarodj az utamból! – kiáltottam rá, de rám sem hederített.
– Senki vagy. – A tükörarcú lökött egyet rajtam. – Nincs semmid. Nem értesz semmihez. Egyedül vagy. Nem vagy semmi sem, csak szánalom, önsajnálat és…
Minden lökésétől csak egyre gyűlt bennem az indulat, végül megfeszült az állkapcsom, ökölbeszorult a kezem és a fortyogó düh kitört belőlem. Álcsúcson érte az öklöm a tükörarcút, aki azonnal bezuhant a társai közé. Állatias ordítással rohamoztam bele a tömegbe. Őrjöngve támadtam rá mindenre, ami az én arcomat viselte vagy az én hangomon szólt.
A dühöngésem során összeakaszkodtam az egyik tükörképűvel. Vissza tudott tartani, nem bírtam vele.
– Csak ennyit tudsz? Szánalmas – vigyorgott gúnyosan a képmásom arca tükröződő felületéről. – Egy gyenge szar vagy.
Felmordultam, erősen belekapaszkodtam és kigáncsoltam. Lezuhantunk a hideg, nedves földre, ahol azonnal rámásztam és még mielőtt bármit tehetett volna a teljes testemet beleadva az arcába könyököltem. Aztán csak ütöttem a tükörarcát megállás nélkül; a feje toccsanva csapódott a földnek minden találat után. A tükör az egyik ütésem erejétől hangos reccsenéssel tört el, majd teljesen szilánkosra zúztam. A darabok fájdalmasan beleálltak a kezembe, de ez sem állított meg abban, hogy újra és újra lesújtsak rá.
Nem emlékszem már, hogy mikor hagytam abba. Csak a csendre emlékszem, a kimerült zihálásomra, és hogy egyedül voltam, a sötét, tükörarcú alakok eltűntek. Hideg volt és fájt a kezem. A testen ültem és az összetört arcára meredtem, aminek számtalan tükörszilánkja üresen nézett vissza rám. Egy percre úgy tűnt, győztem. Kinyírtam a rohadékot. Megszabadultam tőlük.
Aztán hangokat kezdtem hallani, a saját hangomat, ahogyan többedmagával magyaráz szüntelenül, gúnyolódik, nevet és sérteget. Hirtelen nem tudtam eldönteni, honnan jönnek a hangok, majd megláttam a kezemet. Az arcom elé emeltem a fájós kezemet; a sebekből higanyszerű anyag csorgott végig hosszúra nyúló patakokban a karomon, amikben saját magam undok képmásai néztek vissza rám lángoló gyűlölettel.
Amíg én a tükröződő véremben úszó arcokkal voltam elfoglalva, az alattam fekvő tükörarcú megmozdult és mire bármit tehettem volna felpattant, mint egy rugó, nyakon ragadott és letepert. Nem csak lenyomott a nedves földre, hanem áttolt rajta, mintha víz lenne. Fuldokoltam a folyadék jéghideg ölelésében. Kétségbeesetten kapálódzva próbáltam kiszabadulni, miközben a hullámzó felszínen keresztül láttam a saját gonoszul vigyorgó arcomat az engem fojtogató alak törött arcának minden szilánkjában.
Fogyott az erőm és a pánik helyét a feladás kezdte átvenni. Mikor már nem bírtam tovább, lehunytam a szemem, de ekkor hirtelen újra kaptam levegőt. A testem be volt feszülve és a kezeimmel szorongattam valamit. Szemeim felpattantak és azonnal észrevettem, hogy valaki fekszik alattam, akit a nyakánál fogva én nyomok a víz alá. Azt is láttam, hogy az a valaki nem egy tükörarcú volt, hanem én magam.
Rémülten engedtem el a saját nyakamat. Zavarodottan pislogtam körbe a sötétségben, de mire bármit tehettem volna fekete karok nyúltak ki a vízből, megragadtak és lerántottak a mélybe. Fekete testek úsztak körülöttem, belém ütköztek, megragadtak és rángattak. A nagy kavarodásban össze tudtam szedni maga annyira, hogy amikor egy újabb megragadott én is belekapaszkodtam, felemeltem a lábaimat és elrúgtam magamtól.
Kapálódzva sordótam a jeges közegben, de végül sikerült némileg orientálnom magam. A tükörarcúak ragadozó halakként indultak meg felém. A másik irányban azonban valami fényeset pillantottam meg. Trixi volt az; a szőke haja szinte világított a feketeségben. Ő is egy tükörarcú másával viaskodott.
Ügyetlenül kapálódzva próbáltam elindulni felé, de az egyik fekete alak utolért és megragadta a lábam. Azonnal felhúztam a másik lábam és beletapostam a torz képmásomba lerázva őt magamról és egyúttal lendületet is nyerve.
Kinyújtott kézzel lebegtem Trixi felé, aki szintén észrevett és hevesebben próbált szabadulni a támadójától, miközben kinyúlt felém. Abban a pillanatban, hogy elértem őt, magamhoz húztam és átöleltük egymást. Felkészültem, hogy a tükörarcúak raja nekünk ront és próbál ismét szétválasztani minket. De nem történt semmi, mert mind egy csapásra eltűntek, mintha feloldódtak volna a sötétségben.
Egyedül csak mi ketten lebegtünk egymás karjaiban az üres, fekete semmiben, amit a távolból egyre erősödő zúgás kezdett megtölteni. Olyan volt, akár a tenger morajlása. Mindketten belebámultunk a sötétségbe; nem láttam semmit, de éreztem, hogy valami közeleg. Trixi magához szorított én pedig úgy kapaszkodtam belé átfagyott, fájó ujjaimmal, hogy előbb szakadt volna le a karom, minthogy eleresszem.
A fagyos sötétség hulláma hirtelen csapott le. Minden maradék levegő kiszökött a tüdőmből, mintha kiszipolyozta volna belőlem. Amikor már úgy éreztem, ez a vég, fényesség jelent meg a távolban és felemésztette a sötétet. A fehérség beborított mindent, és újra kaptam levegőt.
A lakásomban tértünk magunkhoz, egymás karjaiban ugyanúgy, ahogyan voltunk, mielőtt az árnyékok berontottak volna az ablakon és elnyelték volna a szobát. Borzalmasan fáztam, nem bírtam abbahagyni a remegést; amikor szólni próbáltam, nem jött ki hang a remegő ajkaim közül. Ösztönösen bújtam Trixihez; annyira kimerült voltam, hogy mást nem is tudtam tenni. Trixi rémülten vinnyogott és húzott magához, kapaszkodott belém. Olyanok voltunk, mint a rettegő kisállatok ijedten várva a ránk vadászó ragadozó felbukkanására.
A következő dolog, amit az elmém megőrzött, a nappali fény volt, ami az ablakon keresztül világította be a szobát, ahol Trixivel kuporogtunk. Mikor sikerült összeszednem némi erőt, felálltam, az ablakhoz botorkáltam és megtámaszkodtam a párkányon. Kitekintve olyat láttam, ami akkor lehetetlennek, szinte természetellenesnek tűnt. A túloldali ablak ugyanis csukva volt.
***
Csomagolás közben az ágy mögött találtam egyet. Amikor felismertem, ledermedtem, a gyomrom összeszorult és szinte újra éreztem a sötétséget rám borulni. Ösztönösen az ablakra pillantottam; nyitva volt. A beáramló délelőtti napfényben táncoltak a felvert porszemcsék. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd benyúltam az ágy mögé és kivettem.
Már vége van, mondtam magamban a papírrepülőt forgatva. Vagy talán soha nem is volt minek véget érnie. Már egy ideje, hogy Trixivel magunkhoz tértünk ennek a szobának a padlóján annak a szürreális rémálomszerű éjszakának a végén. Én azonban időnként még bizonytalan voltam az elmúlt hónapok valóságosságával kapcsolatban; hol elhittem, hogy minden valódi volt, máskor inkább tűnt egy nagyon hosszú hagymázas álomnak az egész.
A bejárati ajtó kinyílt és Trixi jött be; végignézett az összekészített dobozokon és zsákokon.
– Hogy állsz? – kérdezte a szobába lépve. Azonnal megtorpant, és a döbbenettől nagyra nyíltak a szemei, amikor meglátta a kezemben a papírrepülőt.
– Nem az ablakon át jött – nyugtattam. – Itt találtam. Talán még korábban esett be.
Trixi láthatóan megkönnyebbült, de a szemei kék tükrében makacsul kitartott a nyugtalanság. Leült mellém és a papírrepülőre meredt.
– Jól vagy? – kérdeztem egy perccel később.
– Ja – bólintott. – Mondhatni. Az utóbbi időszak nem volt egyszerű.
– Tudom – sóhajtottam, majd Trixihez fordultam. – Ha szeretnél beszélni róla majd, csak szólj. Lehet ránkférne, hogy átbeszéljük az egész őrületet.
– Igen, az jó lenne – válaszolta. – De nem itt, nem most.
Egyetértően bólogattam és tovább babráltam a papírrepülővel. Én se itt, az események helyszínén akarnám átbeszélni a traumáinkat. Majd később, valahol máshol, biztonságban, nyugalomban.
– És te? – Trixi megbökött a könyökével. – Hogy érzed magad?
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Megkönnyebbülten egy kicsit, azt hiszem. Csak el akarok innen menni.
– Éppen ezt csináljuk. – Trixi felállt. – Gyere, már várnak lent.
– Csak megszabadulok ettől.
Az ablakhoz léptem, a párkányra támaszkodva kinéztem rajta. Hunyorogtam a napsütéstől, de amint hozzászokott a szemem a fényhez, már tisztán láttam az ablakot a túloldalon; csukva volt. Trixi szorosan mellém állt és ő is kidugta a fejét.
– Különös így látni – szóltam.
– Gondolod, újra kinyílik? – kérdezte Trixi óvatosan. – Egy új lakónak vagy valami?
– Nem hiszem, hogy ez nekünk már számítana.
Összegyűrtem a papírrepülőt egy galacsinná és kihajítottam a mélybe. Egy pillanatig arra vártam, hogy felröppen újra sértetlen alakban és az ablak felé száll, de nem történt semmi.
Trixi sóhajtva visszalépett az ablaktól és a dobozokat kezdte próbálgatni, hogy melyiket bírja el.
– Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy a kívánságom hozott össze minket? – szóltam és nekidőltem az ablakpárkánynak. – Szerinted, most, hogy az ablak bezárult, megszűnt a varázs, ami összehozott minket és egyszerűen szétmegyünk?
– Szerintem inkább azt jelenti, hogy innentől a kapcsolatunk a mi döntésünk. – Trixi odalépett hozzám és adott egy puszit. – És egyelőre nem szeretném, ha vége lenne. – Rám mosolyogott, majd megfordult és felkapott egy dobozt. – Meg megígérted, hogy megmutatod nekem a csillagokat.
– Igaz. Ha ezzel végeztünk, megnézzük együtt a csillagokat – mondtam és becsuktam az ablakot.