Bugáztam egy kidobott bordó fabetétes fotelt. Képes vagyok órákig ülni benne és várni a nagy semmit. Mélyen belesüppedek, és nézek előre, mint hal a szatyorban. Az agyam viszont ilyenkor bekapcsol és kezdődik egy őrült bolyongás. Van, hogy sötét ajtók nyílnak és én képes vagyok mindegyikbe benyitni. Előfordul olyan ritka alkalom is, amikor a szerelemre gondolok. Egyszer jött, hogy becsengessen és elszaladjon, mint egy hülye gyerek a kertvárosban. Jött, látott és úgy kilépett az életemből, hogy azt sem mondta: fapapucs. Olyanokat mondott, hogy méltósággal viseld és majd találsz másikat. De hogy a picsába találhat bármit is az ember, amit már nem akar többé keresni? Vannak ezek a random képzelgések, hogy majd valakinek segítek összeszedni az utcán szétgurult almáit és egymás iránt, ott, lángra lobban a szívünk. Vagy összeér a vállunk egy nyári alkonyon, a lábaink a hűsítő tó vízében lógva, tekintetünk elmerül egymásban, és ehhez hasonló vágyálmok. A szerelem mifelénk egy kiüresedett fogalom lett. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem létezik már sírig tartó nagy szerelem. Azt kérdem, hogy hol van ez? Lát ilyet még valaki? És ha lát, milyen arányban van jelen?
A legtöbb házasság egyfajta üzleti kapcsolat, és emiatt fontosabbá lett, mint a szerelem. Egy olyan külsőség, aminek nincsen lelke. Egy olyan csomagolás kultúrájában élünk, amely megveti a tartalmat, és ezért mindannyian felelősek vagyunk. Idáig jutottunk.
Talán azért vagyok oly régóta egyedül, mert ebben a mivoltomban tudom, hogy egyedül vagyok. De ez még koránt sem annyira kínos, mint egy kapcsolatban egyedül lenni. Ezt így, ami most van, el tudom fogadni és békében élünk egymással. Amolyan kompromisszumot kötött a szívem és az elmém. És még most is a fotelomban ülök, mert szeretem ezt az érzést. Ma már csak azt vagyok hajlandó csinálni, ami megnyugvást ad és boldogsággal tölt el. Igyekszem békében lenni önmagammal…………amíg ki nem nyitok egy borzalmakkal teli újabb ajtót.
